Amikor nincs válasz – a disszociáció

Közzétéve Szerző:

Egykor elég sokat foglalkoztam ezzel a, röviden-tömören, személyiséget védő folyamattal, ami a pszichés önvédelmünk egy már nagyon korán megjelenő formája. Képzeljük el úgy, hogy a terv szerint két esetben igen hasznos. Winnicott szerint (ha jól emlékszem), 1) ha olyan dolog történik az emberrel, aminek nem kéne megtörténnie, vagy 2) olyan dolog nem történik meg vele, aminek meg kéne történnie. Többnyire a gyermekkori és felnőttkori traumák tartoznak ide. 

Elhárító/védekező mechanizmusok

Azok számára, akik pszichodinamikus szemléletben dolgoznak, Gabbard (2009) szerint fontos feladatuk az elhárító mechanizmusok vizsgálata. Ezek olyan folyamatok, melyek védik az én (vagy az önmagunkról alkotott tudás – a self) tudatos részét a tudattalanba száműzött pszichés tartalmaktól. Elháríthat elfogadhatatlan érzést és gondolatot (a tárgy-kapcsolat elmélet szerint akár egész kapcsolati mintát) is, annak érdekében, hogy fenntartsa az önértékelést, a biztonságérzetet, megakadályozza a fontos kapcsolataink elvesztését. Ezek a folyamatok szinte mindig kihatnak a másokkal való kapcsolatainkra, így aztán az ember magával hozza őket a pszichológiai vizsgálatra is (az is egyfajta kapcsolat). A mostani téma szempontjából főleg az a kapcsolódási forma a fontos, amikor az ember a saját fantáziavilágába vonul vissza a szorongató külvilággal szemben. Ezzel párhuzamosan a külső szemlélő távolinak, olykor elérhetetlennek észlel minket. E távolság egy szakadékot, törést vezet be a valóság (belső és külső, enyém és az övé) azon elemei között, melyek ideális esetben kapcsolódni szoktak egymással. A disszociáció során, szélsőséges esetben, az elfogadhatatlan emlék leválik az önmagunkról való tudásról (a self-ről), hogy megadja az érzést: kontrollálunk egy olyan helyzetet, melyben amúgy nagyon kiszolgáltatva éreznénk magunkat. Hátránya viszont, hogy a levált emlék nem hozható vissza olyan könnyen, sőt, akár az emlékezetünk is módosulhat miatta. Legegyszerűbb esetben egy kellemetlen élményre a páciens nem emlékszik, s a maradék emlékeiből olyan képet alkot a helyzetről, mint pl. „nem is volt annyira vészes”. „Kigurultuk”. „Utólag csak a szépre emlékszik az ember.” 

Utóbbit elég sokat hallottam a múltban, főleg olyanoktól, akik olykor embertelen körülmények között álltak helyt. Az ő pszichés védelmükre elég komoly védőhálót is létrehozhatnak, hogy a disszociatív folyamatokat kézben tartsák (Janovics, 2019). Gabbard (2008) a hipnotikus állapotokhoz hasonlítja a folyamat eredményét: a események egy részébe az ember belemerül, más részeit figyelmen kívül hagyja. Ez segít, hogy megőrizzük a kontroll érzését, miközben általunk befolyásolhatatlan események zajlanak velünk, majd késleltesse az így szerzett élmények átérzését addig, amíg biztonságosabbá nem válik a helyzet. Nem csak az események meg nem történtté tétele a lényeges, hanem az is, amit az adott esemény az emberrel csinál: rendszerint olyan reakciót vált ki belőlünk, ami a mindennapi énképünkbe nem illeszkedik (pl. azért, mert nem tudunk vele mit kezdeni). Az esemény emléke mellett így ez az én-rész is letiltásra kerül. Az elfojtástól annyiban különbözik a dolog, hogy elfojtás esetén az adott érzést át tudjuk élni, az emléket elő tudjuk hívni, sőt, cselekedni is tudunk – csak közben utáljuk az egészet, de minimum szorongunk közben. Annyira „nem akarjuk ezt az oldalunkat megmutatni”. Amikor pl. haragosak vagyunk, akkor csak nagyon óvatosan merünk hangot adni a véleményünknek. Van folytonosság a haragos és nem haragos énünk között, csak az egyik nehezebben jön elő. A disszociáció ettől annyiban tér el, hogy a disszociált én-rész „nem mi vagyunk / nem én vagyok”. Ennyire „különbözik” tőlünk. Vagyis az én két részre hasad. Van, aki a hasítás és a disszociáció között nem is nagyon tesz különbséget (pl. Caligor et al., 2007). Feeling-re viszont van különbség: hasításnál az ember fekete-fehér módon gondolkodik, érez, gondol, cselekszik. Egyszer így, aztán egy hirtelen váltás után amúgy. Egyszer nagyon kedves (haragnak nyoma sincs), másszor nagyon dühös (kedvességnek nyoma sincs). Egy minket dühítő helyzetre tehát van válasz, csak nagyon elüt attól, ahogy létezni szeretünk általában. Disszociációnál viszont rendszerint, ahogy eddig láttam, nincsen válasz: lefagyás, megdermedés, feszült csend, totál blokád van. És fogalmunk sincs miért. Jobb esetben el tudjuk képzelni, mit szeretnénk csinálni, talán át is éljük valahol, milyen jó lenne. De csak fantázia szintjén, ha viszont meg is kéne tenni a vágyott dolgot, földbe gyökerezik a lábunk, és nem tudjuk, mi legyen. Ha már visszavonulás, menekülés van, lehet, szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Az egyik eset tehát, hogy valami nincs ott, aminek ott kellene lennie. 

A másik, amikor valami ott van, aminek nem kéne lennie. Ilyet látunk a PTSD valósághű rémálmaiban, flash-back-ekben (felvillanás szerű, realisztikus emlék, amibe szó szerint benne van az ember.

Gabbard (2008) összefoglalója szerint a disszociatív folyamatokkal való munka hosszú és sok türelmet igénylő munka, de szilárd dinamikus ismeretek birtokában sokat lehet segíteni a páciensnek, hogy visszanyerje a folytonosság érzését (megtalálja azt az önmagát, ami eddig hiányzott neki, vagy tudjon olyan helyzetekben is reagálni, ami eddig lefagyással vagy visszavonulással járt). egyik fontos feladat, hogy a páciens átélje, joga van azt érezni, amit érez. Fontos, hogy ilyenkor nem katarzisról vagy az élmény újra életéléséről van szó, azzal csak bántjuk a pácienst. Ehelyett a terapeuták feladata, hogy rámutassanak, hogyan vesznek részt a páciensek akaratuk ellenére újra meg újra ugyanabban az ördögi körben, s az ezzel a felismeréssel járó, kellemetlen élményeket segítsenek elviselhetőbbé tenni. 

Hivatkozott források:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon Könyvek.
  • Gabbard, G., O. (2008). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Negyedik kiadás. Lélekban Otthon Kiadó.
  • Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben – ahogy egy fiatal klinikus látta. In Kapitány-Fövény, M., Koncz, Zs és Varga, S, K (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Közzétéve Szerző:

Pszichológus vagyok, aki mentális zavarok ellátására és mentálhigiénés feladatok ellátására szakosodott. A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó. A két szakember sokszor működik együtt. Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Miért lehet ijesztő az első alkalom a pszichológusnál?

Közzétéve Szerző:

A post az első találkozással kapcsolatos, nálam leggyakoribb félelmeket szedtem össze egy csokorba. Szerencsére a többségük tájékozódással és a pszichológiai munkáról szerzett ismeretekkel talán enyhíthető. E félelmek közül talán a legerősebb, hogy valaki attól tart, kiderül, talán megbolondult, ill. bolondnak fogják találni, ha szakemberhez fordul. E félelem kétféleképpen szokott nálam megjelenni.

  1. A tünetek vagy nyugtalanító pszichés/testi reakciók teljesen váratlanul jelentek meg. Annyira elütnek a „normál” viselkedésünktől, hogy számunkra és környezetünk számára rémisztőek és meghökkentőek, egyben érthetetlenek is. Nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit a mindennapokban alkotunk önmagunkról, ill. mások alkotnak rólunk (sok esetben e kettő szorosabban kötődik egymáshoz, mint hinnénk).
  2. A nyugtalanító reakciók a saját, rég megszokott viselkedésünk, gondolkodásunk felerősödött formái, így sokáig nem okoznak különösebb ijedelmet. Esetleg már régóta sejtjük, hogy valami nincs rendjén, de egészen addig, amíg tényleg nincs más választásunk, halogatjuk a szakemberhez fordulást. Amire a legkevésbé szükségünk van, miközben a saját reakcióink szép lassan kicsúsznak a kontrollunk alól, az az, hogy bolondnak, betegnek vagy őrültnek nézzenek minket, illetve nézzük saját magunkat.

Mindkét típusú félelemben közös, hogy nem akarjuk önmagunkat bolondnak vagy mentális betegnek elkönyvelni. Amikor kicsit mélyebben belekérdezek ebbe a félszbe, rendszerint egy másik félelem jön elő:

  1. A félelem attól, hogy már nem vagyok képes élni a megszokott életem, és talán soha nem is leszek az. Amiből baj lesz, mert sok mindent elveszthetek, ami számomra eddig értékes volt.
  2. A félelem, esetleg attól, hogy mások vagy önmagam előtt szégyenülök meg. Amiből baj lesz, mert ha mások kifiguráznak, elutasítanak, vagy én hidegülök el másoktól, nagyon hamar magamra maradhatok, elveszthetek valakit, aki számomra fontos.
  3. A félelem attól, hogy már nem kapom vissza a régi énem értékes oldalát, amit most valamiért nem tudok előcsalogatni önmagamból, mert ez a nyavalyás érzés vagy ember vagy helyzet akadályoz benne.
  4. Esetleg a félelem attól, ha eddig sem éreztem túl jól magam a bőrömben, ezzel a fura reakcióval végképp elvesztem az esélyem a boldogságra.
  5. Az is lehet, hogy nem hiszünk az egész pszichológushoz járásban, mert tartunk attól, hogy semmivel sem jobb megoldás, mint a barátokkal vagy kollégákkal beszélgetni,
  6. illetve tarthatunk attól is, hogy beszélgetéssel semmit nem oldunk meg.

A megbolondulás vagy megőrülés kapcsán segíthet, ha elengedjük ezt a régi tévhitet. Egyszerűen azért, mert elavult. Megbetegedés helyett én jobb szeretem e félelmeket abból az irányból megközelíteni, hogy ami első látásra betegségnek vagy zavarnak tűnik, az könnyen lehet, hogy elavult alkalmazkodás egy olyan helyzethez, amilyennel eddig még nem találkoztunk. Ezek a fura reakciók rendszerint sajátos logika mentén működnek, rendszert alkotnak. Ezt a logikát pl. Jung a célra irányulásban, a finalitás elvében (is) (ami a kauzalitás ellentéte) ragadta meg: megérthetjük e logikát és célszerűséget aszerint, hogy milyen szerepet tölt be a jelenség az ember életében, mi a funkciója. Ebben az értelmezésben a tudattalan tartalom (pl. tünet) célra irányul (Jacobi, 2009). Például egy eddig nem ismert, de az ember életét megkeserítő pszichés folyamat egy szerep felvételére kényszeríti az embert a fontos emberi kapcsolataiban, amit kiolvashatunk abból, hogyan viselkedik másokkal és a terapeutával (Caligor, Kernberg és Clarkin, 2007). Ebben az értelemben a viselkedést (tünet), akár az álomképet, dekódolni lehet, ha megtanuljuk olvasni.

A mentális zavar így elképzelhető egy stratégiaként vagy eszközként, ami az eredeti környezetéből kiszakítva már nem működik jól – csak már senki nem emlékszik az eredeti környezetre. Új környezetbe kerülve viselkedik régi módon a páciens, így viselkedése természetes módon tűnik érthetlennek, értelmetlennek, céltalannak, vagyis értelem nélkülinek, azaz bolondságnak vagy hülyeségnek – a régi helyzetben még logikus megoldás ma már valóban célszerűtlen, de mivel senki nem emlékszik, mire állt be a lelki működés, nem is lehet azt elsőre naprakésszé tenni. Ebben az értelemben a „betegség” inkább egy egykor hasznos funkció zavara, ami attól válik zavarrá, hogy zavarja az új helyzethez való alkalmazkodást. Ma már számos, kutatásokkal megtámogatott módszertani rendszer létezik, melyek mentén megérthetőek és frissíthetőek ezek a folyamatok, a pszichoterápiás irányzatok előszeretettel építenek rájuk kezelési megoldásokat és elveket. „Csak” választani kell közülük egyet. Mivel ezek önmagukban személytelenek és általánosítanak, a pszichológus pl. segíthet annak eldöntésében, melyik mentén érdemes gondolkodni a problémát illetően. Ha találunk egyet, ami logikusnak hangzik, az már csökkentheti az interjútól való félelmet.

Az 5. és 6. két, olyan, gyakori megjegyzés, ami visszatarthat valakit a szakemberhez fordulástól, bár nem önmagukban működnek – kétely szokott meghúzódni mögöttük, amennyire látom. Az egyik az az elképzelés, hogy nincsen rá szükség, elegendőek a barátok és a kollégák a probléma kibeszéléséhez. E mögött meglapulhat akár olyan félelem is, hogy a szakemberhez fordulás egyfajta bizonyítéka annak, önmagunk felé, hogy valami nem működik jól az életünkben. Kapcsolódhat hozzá csalódás és szégyen érzése is. Szerencsére, sokszor tényleg elegendő barátokkal és kollégákkal beszélni a problémákról. Ehhez kötődik a második elképzelés is, miszerint csak beszélgetés történik a pszichológusnál, az önmagában semmit nem old meg. Nagy igazság. Mégis, kimarad belőle, hogy érzéseken, gondolkodáson és kapcsolatokon ugyanúgy lehet „dolgozni”, mint minden máson, és a pszichológussal való beszélgetés, ha valaki komolyan beleássa magát, munkát jelent: érzelemszabályozás, kapcsolatok szabályozása, perspektíva váltás, narratívák építése és átépítése, konfrontálódás önmagunk kevésbé kedvelt oldalával, saját érzések azonosítása és pontos megfogalmazása mások vélt vagy valós igényeihez igazítva… A félelem emögött sokszor az, hogy a pszichológus előtt még kiderülhet, nem vagyunk ezekben olyan jók, mint addig azt gondoltuk. Itt is előkerül a csalódás és a szégyen lehetősége, sok egyéb mellett. Félelem a kiszolgáltatott helyzetektől, a beszélgetésben a kontroll elvesztésétől, félelem a kritikától, attól, hogy megmondják, mit tegyünk, mind játszanak ilyenkor. Sokszor elég lehet a mélyebb tájékozódás a témában e félelmek csökkentésére. Ez a blog is ezt a tájékozódást szolgálja.

Azt a kérdést, hogy miben különbözik egy pszichológiai és egy baráti beszélgetés (nálam legalábbis), ill. miben lehet ez más, mint csak beszélgetni, külön részleteztem.

Hivatkozott források:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
  • Jung, C., G. (1975). Structure and Dynamics of the Psyche. The collected works of C. G. Jung. Complete Digital Edition. Vol. 8. 2nd Ed. Bollingen series XX, Princeton University Press. 
  • Jung, C., G. (1989). Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó.
  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2005). Modern Man in Search of a Soul. Routledge Classics, London and New York.

Mikor érheti meg szupportív terápiában gondolkodni?

Közzétéve Szerző:

A javallat kevésbé kutatott, így vitatott egyelőre ez a kérdés. Az ajánlások kapcsán egyelőre sok az ellentmondás és tisztázatlan kérdés, annak ellenére, hogy gyakran használt ellátási formáról van szó. Amennyiben a terápiás ellátásról általában egyetlen skála mentén gondolkodunk, akkor a kétféle fő terápiás munkamód, a feltáró és a szupportív, lényegében egyazon kezelés kétféle megjelenési formájának is tekinthető. Vagyis egy eljárás van, két lehetséges stratégiával (támogatunk vagy tudattalan konfliktusokat tárunk fel). A kérdés az, mikor melyiket használjuk? Ha nem különálló módszerként gondolunk erre a kétféle eljárásra, akkor minden paciensnél külön-külön el kell dönteni nem csak azt, hogy kinél melyiket használjuk, de még azt is, hogy az adott paciens életének mely területén van szükség támogató, és melyiken feltáró munkára. Vagyis az, mikor ajánlott a támogató munkamód, egyedi mérlegelés kérdése, ami nem csak a pacienstől függ, de attól is, hogy az életének melyik területét célozzuk meg a beavatkozással (1). Vannak, akik szerint a szupportív terápia kellene, hogy legyen az elsőként felajánlott eljárás, és feltáró terápiát csak kifejezett szükség esetén, bizonyos feltételek teljesülése mellett érdemes javasolni (2). Míg más megközelítés szerint inkább feltáró terápiákat részesítsünk előnyben, és támogatót akkor, ha a feltáró nem jöhet valamiért szóba. A konkrét ajánlásnál a fenti tisztázatlan kérdések miatt ezért könnyebb inkább azt meghatározni, kik profitálhatnak belőle leginkább. Ki a jó jelölt rá?

Rendszerint az az ember a legjobb jelölt szupportív terápiára, akinek nehézségei akadtak a környezethez való alkalmazkodással. Ritkán töpreng, rágódik önmagán, a kapcsolati élete visszább szorult, az érzelmeit nehezen fejezi ki, a szenvedést már nehezen viseli, kapcsolataiban hiányolja a kölcsönösséget és közösséget, ill. úgy érzi, gyakran mellőzik őt. Ennél komorabb nehézségek esetén is lehet hasznos a módszer, pl. azoknál, akik nehezen szabályozzák indulataikat, főleg az agressziót, és a szerettektől való tartós távollét az indokoltnál erősebb szorongással tölti el őket. Nehezen bíznak másokban, sok konfliktust és félreértést élnek meg maguk körül, esetleg úgy érzik, nincs elég energiájuk (3).

Az ajánlások innentől igencsak változatosak, nincs teljes egyetértés a kutatók között

Minimális szükségünk biztosan van arra, hogy a paciens legyen képes és akarjon a terápiás szerződésnek eleget tenni, és legyen képes tartósabban együttműködni valakivel a közös cél érdekében (4).

Általános ajánlás: ha félő, hogy a több szorongással és érzelmi terheléssel járó eljárások megbillentenék a lelki egyensúlyt (5). A jó intellektusú, motivációjú és pszichológiai kérdések után érdeklődő, érzelmileg terhelhetőbb emberek esetén főleg krízis, pszichés válsághelyzet esetén. Nagyobb érzelmi teherrel járó megoldásokat náluk érdemes a krízis elvonulása utáni időszakra időzíteni (6). Használható megoldás lehet a legenyhébb esetekben is, ill. ha időhatárt kell szabni az ellátásnak (7).

Kissé célzottabb ajánlás lehet olyan problémák esetén, ahol

  1. nehézség adódik az élethelyzetek racionális és logikus elemzésével, az indulatok, impulzusok kordában tartásával, esetleg az erősebb szorongás átvészelésével kapcsolatban (8).
  2. ha az életvezetési problémák egészen fiatal korig nyúlnak vissza, és gyakori, hogy az ember az erős érzelmeit, indulatait inkább cselekvésen keresztül vezeti le, semmint szóban (9).
  3. súlyos életválságon átesett, egészséges személy tapasztal meg a szokottnál rosszabb lelki állapotot (10). Vagyis akinél a probléma új keletű. Pl. hirtelen fellépő krízis, trauma, gyász után jelentkezik, és a páciens tüneteinek gyors enyhülését szeretné (11).
  4. olyan élményeken megy keresztül az ember, melyek miatt elvész a kapcsolat a mindennapi élettel (pl. pszichózison estek át, hosszabb kórházi kezelésre szorultak). A belső világ túl ijesztő még ahhoz, hogy behatóbban lehessen vele foglalkozni, mégis jelen van egyfajta keresés a hétköznapi életbe való visszatérés lehetőségét illetően (12).
  5. súlyosan károsodott emberi kapcsolatok esetén is szóba jöhet, amikor nehezen alakítható ki más módon a terápiás szövetség (13). Olyan esetben fordulhat elő az ilyesmi, amikor már régóta megvan a pszichés probléma, és már beszűkíti az életet, az alkalmazkodási képességet. Esetleg nem vagy alig bízik az ember másokban, nehezen viseli, ha frusztrálják, és nehezen szabályozza az érzelmeit is (14).
  6. Valamint olyankor, ha valaki egyáltalán nem szeret vagy nem szokott lelki kérdéseken gondolkodni (15).

Meggondolandó vagy nem javasolt olyan esetekben alkalmazni, amikor

  1. A paciens nem tud egy cél érdekében együtt működni, ezért nem is alakulhat ki terápiás szövetség:
    1. pl. segítséget elutasító, panaszkodó, hazug, ellenséges módon domináns emberek (16)
  2. Ha hatékonyabb kezelés is elérhető elérhető, pl.(17):
    1. hisztériás személyiségzavar
    1. kényszeres személyiségzavar
    1. nárcisztikus személyiségzavar

Hivatkozott források

  1. Berlincioni, V. and Barbieri, S. (2004). Support and Psyhoctherapy. American Journal of Psychotherapy, (58) 3, 321-334.
  2. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  3. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  4. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  5. Szőnyi, G. (Szerk.)(2015). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  6. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  7. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  8. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  9. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  10. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  11. Flaskay, G (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  12. Flaskay, G (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  13. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  14. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  15. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  16. Winston, A. et al. (2001). Supportive Psychotherapy. In Livesley, E., J. (Ed.)(2001). Handbook of personality disorders. 344-358.
  17. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. Focus. The journal of lifelong learning in psychiatry, (3) 3, 438-449.

Mire jók a pszichológiai elméletek?

Közzétéve Szerző:

A pszichológiai elméletek tulajdonképpen magyarázó modellek:

  1. segítenek a jelenből következtetni arra, hogy 1) mi történt a múltban, 2) az hogyan hatott a jelenre, és 3) mindez alapján a jövőben milyen problémák várhatóak. Ez segít megtervezni egy kezelést (terápiás stratégiát alkotni). E tervezet alapján olyan körülményeket teremthet a szakember (az ún. keret vagy setting), amelyek kedveznek a terápiás hatás (az ún. hatótényezők) megjelenésének. A szakembernek továbbá segítenek annak meghatározásában, hogyan a terápiás hatás kiváltása és fenntartása céljából mikor és milyen eszközöket (technikákat) használjon.
  2. Segítenek annak meghatározásában, hogy mi köze a terapeuta és a páciens között (a terápiás kapcsolatban) zajló eseményeknek ahhoz, ami a páciens és jelenlegi környezete (pl. családja) között történik, és mindez hogyan alakulhatott ki. Feltehető ugyanis, hogy a páciens csak nem kapcsolódik teljesen másként a szakemberhez, mint élete többi szereplőjéhez. Ez abban segít a szakembernek, hogy felmérje, a pácienssel való kapcsolatában kiskiklik-e valami (van-e kompatibilitási probléma a felek között), és ha igen, ez a kisiklás megtörténik-e másutt is a páciens életében? Ha igen, akkor mindez vajon köthető-e múltbeli, rossz tapasztalatokhoz? Vagyis az, ami a szakember és a páciens között történik, vajon az adott szituáció közvetlen következménye-e (reális-e), vagy van-e valami, ami átszínezi a szituációt (ún. áttételi kapcsolat): egy régi, berögzött kapcsolati mintát a páciens tudtán kívül átültet-e a múltból a jelenbe, ezzel részben vagy egészben félreértelmezve a helyzetet?
  3. Segítenek megérteni a páciens elsőre érthetetlennek tűnő döntéseit, reakcióit: ez a, hát, kompatibilitási probléma (tünet), hogyan kapcsolódik ahhoz, amire a páciens vágyik, és ahhoz, amit éppen csinál.

Ilyen komplex modellekkel, amikben egyesül az elméleti tudás a módszertannal és az önálló képzettséggel (módszerek), hazánkban a (módszerspecifikus) szakpszichoterápiák dolgoznak, melyek önmagukban is képesek a kívánt terápiás változás kiváltására. 

Számomra, szupportív terápiában főleg ahhoz kellenek, hogy jobban rálássak, éppen milyen lelki tényezők befolyásolják a munkakapcsolatot köztem és a páciens között, illetve éppen milyen folyamatok játszódhatnak le az ülésen. Ez a többlet tudás megkönnyíti nekem, hogy olyan légkört tarthassak fenn az ülésen, ami megtartó és elfogadó. Továbbá, segít megelőzni vagy gyorsan kezelni azokat a lelki folyamatokat, melyek a munkakapcsolatot negatívba fordítanák.

Felhasznált források

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Kernberg, O., F. (2011). Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus, Animula, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.

Miben különbözik a szupportív és a feltáró terápia? 2. rész

Közzétéve Szerző:

A post második része.

Célok szintjén

A szupportív terápia abban segíti a pácienst, hogyan lépjen át, hogyan éljen együtt a problémás, rosszul működő én-résszel (Szőnyi és Füredi, 2008, Flaskay, 2010). Ezek az én-részek rossz szokások, tulajdonságok, berögződések alapján azonosíthatóak. Ezeket békén hagyjuk, ehelyett megerősítjük a paciens összes többi tulajdonságát annyira, hogy e rossz berögződéseket képes legyen akár az önbecslés, akár a gyakorlati életvitel szintjén megszelidíteni. A munka végére ugyanúgy jelen lesznek, de elengedhetőek, elnézhetőek, megbocsáthatóak a paciens számára, képes velük együtt létezni, megbékélni velük.

Gabbard (2009) pl. az empatikus megerősítésre (a szupportív terápia egyik eszköze) azt mondja, jól használható olyan embereknél, akiknél a korai traumáik alatt átélt élményeket nem értették meg kellő mélységben. Itt a sérült én-részt, amelyik nem kapott elég figyelmet anno a környezettől, s így nehézséget okozhat mások megértése vagy mások megértésének kivívása, közvetlenül erősítjük meg ahelyett, hogy a tudattalan emléket elemeznénk. Az edukációra, magyarázatra  (szintén a szupportív eszközök közé tartoznak) azt mondja Flaskay (2010), akkor jönnek pl. jól, ha a páciens tünetei vagy viselkedése miatt rettentően szorong. Ilyenkor egy racionális magyarázat sokat segíthet abban, hogy oldjuk a páciens szorongását: ha intellektuálisan érti, min megy keresztül, talán kevésbé lesz az számára ijesztő. Itt a szorongást közvetlenül oldjuk, hiszen a páciensnek megnyugvásra van szüksége. Ahelyett, hogy azt elemeznénk, hogyan ragad benne az ember a számára ijesztő viselkedésben.

Szorongás szintjén

A tiszta feltáró terápia a sérült én-rész igényeit (általában megerősítés) legfeljebb csak közvetetten elégíti ki, az ülések idejét inkább arra használja fel, hogy a problémás oldallal közvetlenül dolgozzon. Figyeljük meg, másutt van a hangsúly. A terapeuta itt nem elfogultabb a páciens jobbik oldala felé, semleges marad a rossz és jó én-részek felé is. Ennek előnye, hogy a problémás oldal közvetlenül megfigyelhető, megélhető, és dolgozni is lehet vele. Hátránya, hogy a páciens több frusztrációt és szorongást élhet meg, hiszen a problémás oldalaival senki nem szeret szembesülni. E plusz szorongás lehetősége nagyobb körültekintést kíván meg a szakembertől is (hiszen nehéz szövetségesnek elkönyvelni egy szakembert, ha félelmetes nekünk, amit csinál velünk). A szorongás arányát jól kell beállítani, ami sajátos szabályokat igényel. Mások a játékszabályok, mint a szupportív terápia esetében – ahol nincs vagy minimális ez a szorongás, mert azt igyekszünk alacsonyan tartani. Ezért, ha a páciens érzelemszabályozása vagy szorongás tűrése, valóság érzékelése kevésbé kifinomult, a hangsúly kezd eltolódni a szupportív eszközök irányába. Ha nincs bizalom az emberek felé, egy expresszív megközelítés még rémisztő is lehet. Ha belefér a terápia kereteibe, akkor a hangsúly eltolható a szupportálás felé.

Ha a páciens még nem áll készen egy expresszív módszerre (inkább erősíteni szükséges a pozitív én-részeket), akkor sincs minden veszve, mert felkészíthető a felfedező munkamódra. Az ilyen esetekre lehet elővenni a szupportív terápiát, melyet Szőnyi és Füredi (2008) szerint alkalmazhatunk expresszív terápia előkészítésére is. Flaskay (2010) szerint az enyhe zavarokkal küzdőknél, működhet az expresszív és a szupportív terápia is, hiszen a tudattalan felfedezésével járó szorongásokat, frusztrációt könnyebben elviselik, miközben jobban hozzá is férnek a tudattalanhoz – vagyis nem feltétlenül kell a tudattalant technikákkal a felszínre hozni és megmutatni nekik, kellő támasz mellett arra maguktól is képesek.

Akiknél annyira keményvonalas a pszichés védelem, hogy még a világ értelmezését is megváltoztatja, a szorongásaikból és félelmeikből viszont maguktól már nagyon nehezen térnek vissza. Náluk a személyiség annyira bemerevedhet, hogy csak egyféleképpen képesek különböző én-részeik megélésére, és csak egyféleképpen tudnak jó kapcsolatot tartani másokkal. Máskülönben szorongás tör rájuk. Minden más, alternatív kísérletet meghiúsít a védelmük, így hiába erősítgetjük a pozitív oldalukat (Kernberg, 2011) – az mintha nem is létezne. Ilyenkor a szupportív terápia kevésbé hasznos eljárás. Az expresszív terápiák módosított változataira van ilyenkor szükség (melyek se nem tisztán szupportívak, se nem tisztán expresszívek. Ilyen pl. az analitikusan orientált terápia).

Akiknél viszont annyira romba dőlt a szorongástűrés és a személyiség védelmi rendszere, hogy elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a gyógyszeres támogatás mellett szükségük van arra is, hogy a valóságba (annak pozitív oldalába, főként) visszavezessék őket. Náluk szerencsés döntés lehet (Szőnyi és Füredi, 2008) egy (gyógyszeres támogatás mellett vitt) szupportív terápia.

Kapcsolati szinten

Remélem, látható, hogy a különbség az expresszív és a szupportív terápia között nem csak technikai, de kapcsolati is. Gabbard (2009) szerint különbség a kettő között, hogy az expresszív terápiában a figyelem főként arra irányul, miként torzulhat a kapcsolat ellátó és ellátandó között (áttétel, ugye, a valóság átszíneződés pillanata). Egyrészt. Másrészt, szupportív terápiában ritkábbak a terápiás ülések. Hogy mire jó ez? Szőnyi és Füredi (2008) szerint arra, hogy a terápiás kapcsolatot a feltáró terápiákhoz képest lazábbra engedjük. 

Ellátási láncban (progresszivitás) elfoglalt helyük szerint

Az expresszív terápiában a terapeuta az egészséges (pozitív) én-résszel (az ún. megfigyelő én-nel) szövetséget köt, és a negatív én-részeket elkezdi hozzá fűzni a pozitívhoz (ezt nevezik restrukturálásnak, mert a folyamat átalakítja nem csak az uralkodó személyiség-részt, de a problémásat is). A negatív én-rész egy expresszív terápiában úgy viselkedik, mint egy tanulási nehézséggel küzdő diák a vegyes csoportban. Ha hagyjuk, hogy egyedül eluralja az órát, a többiek sem tudnak tanulni. Ő meg végképp lemarad, és az iskola, aztán talán a társadalom megvetett páriája is lehet belőle. Ez történik kb. a negatívba forduló terápiás kapcsolatban, ha a szorongásból és a félelemből egyedül valaki nehezen jön ki. A pozitív én-részek (sem a páciensé, sem a terapeutáé) nem érvényesülhetnek, még a terapeuta is ijesztőnek és ellenségnek tűnik. Így a negatív sem fejlődik (ellenben mindent elural). De ha olyan tanuló csoportba rakjuk, ahol a többi diák tud rá időt és figyelmet szentelni, hirtelen ugrik a teljesítménye. A pozitív én-rész (amit a szupportív terápia segített felépíteni) az expresszív terápiában már jobban képes elviselni a negatív én-rész által okozott szorongást és félelmet, és magába is építheti azt, ha akarja. Ezáltal mindkét én-rész bővül.

Felhasznált források

  • Kernberg, O., F. (2011), Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus. Animula, Budapest.
  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon könyvek, Oriold és Társai, Budapest.

Miben különbözik a támogató és a feltáró terápia?

Közzétéve Szerző:

A pszichoanalízis technikai szabályaira épülő pszichoterápiákat nevezik másik néven feltáró (expresszív) vagy dinamikus terápiáknak. Ezek az eljárások abból indulnak ki, hogy a páciens nehézségeinek nagy része még gyermekkorban rögzült mintákat követ, nem illeszkedik már a jelenlegi életkörülményekhez – ezért is okoz zavarokat a mentális életben. E terápiák célja általánosságban az, hogy ezeket a mintákat, amik torzítják a világgal való kapcsolatunkat, a paciens tudomására hozzák, beleértve azt is, miben különbözik a paciens helyzetértékelése a vele megtörténő eseményektől (hogyan módosul a helyzet értelmezése olyan irányba, melyben az ember nagyobb biztonságban érzi magát, még ha ezzel fejben kissé meg is hamisítja a helyzetet). A támogató terápiák másik elven működnek, nem céljuk a tudattalan tudatosítása, sőt, van, hogy kifejezetten kerülik is ezt a témát. Tekintve, hogy tiszta formájában mind a támogató, mind a feltáró terápia ritka, és általában a kettő valamilyen arányú keverékét használják a gyakorlatban, egyes szerzők egy skáláról (kontinuumról) beszélnek, egyik végén a feltáró, másik végén a támogató terápiával. Ezt a skálát nevezik feltáró-támogató kontinuumnak. A legtöbb terápia e két véglet közé esik.

A skála két véglete tisztán megkülönböztethető egymástól: eltérő módon magyarázzák a pszichoterápia működését és e magyarázatra eltérő technikákat is építenek. A támogató terápia általában a tünetek csökkentésére és a viselkedés megváltoztatására irányul anélkül, hogy a személyiség vagy a tudattalan konfliktusok módosítására nagy hangsúlyt fektetne. A feltáró terápiák az utóbbiakra helyezik a hangsúlyt, rendszeresen elemzik a terapeuta és a paciens kapcsolatát, a pacienst igyekeznek a tudattalan folyamataira minél nagyobb belátást engedni, hogy aztán mindazt, amit talál, beépíthesse a személyiségébe. Ezzel megváltoztatva azt. A kétféle eljárás a technikai és elméleti elemeken túl az alaphelyzetben is igencsak eltér egymástól. A leginkább támogató terápiák útmutatást nyújtanak, a leginkább feltáróak pedig felfedezést tesznek lehetővé. Az alaphelyzet annyira meghatározó, hogy még akkor is, ha valaki keveri a feltáró és a támogató technikákat, vagy az egyik, vagy a másik alaphelyzethely tartja magát. A kétféle eljárást külön oktatják, azért, mert különböző alapokból építkeznek, különböző technikákkal dolgoznak, különböző célok reményében. Történetileg még az is eltér, hogy melyiket kiknek javasolják. A támogató terápiákat olyan embereknek javasolták a múltban, akik valamiért nem tudták hasznosítani a feltáró alaphelyzetben való munkát, mert nem rendelkeztek elég lelki erőforrással a tudattalan felfedezéséhez (pl. indulatok szabályozása, bizalom kiépítése nehezen ment nekik, ami megnehezíti, hogy az eleve nagyobb szorongást provokáló, tudattalan konfliktusaikkal direkt módon foglalkozzanak). E nézet mára megváltozni látszik annyiban, hogy hiába rendelkezik valaki elég erőforrással a feltáró munkához, még nem jelenti azt, hogy feltáró terápiára van szüksége. Jóllehet, ha a szükségesnél több a támogató elem az ellátásban, akkor az arra képes pacienseket meg is foszthatjuk a még látványosabb változástól, amit a feltáró munka elhozhatna nekik. Ezért, amikor egyik vagy másik eljárást javasoljuk, mindig mérlegelni kell, mit szeretne a paciens elérni. Vagyis eltérés lehet a két eljárás között nem csak a terapeuta, de a paciens elérni kívánt céljában is. E különbségek miatt, illetve mert mindkét eljárásról nagy tudásanyag áll rendelkezésre, hiába használják a kétféle eljárás keverékeit a gyakorlatban, a szakemberek képzését könnyebb úgy megoldani, ha képzési és gyakorlati szinten egyaránt különálló terápiáknak tekintjük őket.

A támogató terápiák célja általában az, hogy segítsenek alkalmazkodni bármilyen orvosolhatatlan korláthoz, amivel a paciens az életben szembesül. A konkrét célok a lelki állapot fenntartásától a boldog és egészséges élet eléréséhez szükséges lehetőségek kiaknázásáig terjednek. A feltáró terápiában ilyen fenntartást nem végeznek, mert feltételezik, hogy arra a paciens magától is képes. Ott arra törekszenek, hogy növeljék a tudattalan folyamatokra irányuló rálátást, ezáltal érve el változást a viselkedésben. Ennek megfelelően a két eljárás stratégiája eltérő. A támogató terapeuta arra törekszik, hogy biztonságos légkört hozzon létre az ülésen, melyben a paciens vele együtt dolgozhat a belső vagy külső akadályok leküzdésén. A feltáró terapeuta fő stratégiája egy olyan légkör kialakítása, melyben megfigyelhető és visszajelezhető minden fel nem ismert vágy és félsz. Az eszköztár így különbözik. A feltáró terapeuta olyan eszközöket használ, melyek a belátást, rálátást segítik. A támogató pedig egy olyan elmeállapot fenntartására törekszik, melyben a paciens önmagán gondolkodhat (reflektálhat), illetve ezt a képességet eltanulhatja. Ez egy csendes, mégis éber lelkiállapot, melyben az érzelmeket úgy szabályozzuk fel vagy le, hogy a paciens képes legyen a lelki folyamataira figyelni és gondolkodni rajtuk. Ez a tanuláshoz általában hasznos elmeállapot, ami természetes formájában a szülő-gyermek kapcsolatban is jelen van: ebben fedezi fel a gyermek a világot, tapasztalati szinten tanul a világról és önmagáról. Itt a belátásnál fontosabb, hogy a paciens képessé váljon elviselni, illetve végső soron élvezni a terapeutával való interakciót. Ha vetünk egy pillantást arra, kiknél lehet hasznos a támogató munka, azt látjuk: pont azoknál, akik másokkal való kapcsolataikban ezt a lelki állapotot nehezen érik el vagy tartják fenn.

Felhasznált források

  1. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  2. Winston et al., (2020). Learning supportive psychotherapy – An illustrated guide. 2nd edition. American Psychiatric Association Publishing.
  3. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. FOCUS The Journal Of Lifelong Learning In Psychiatry, (3) 3, 438-449.
  4. Szőnyi, G. (Szerk.) (2015). A pszichoterápia tankönyve. Medicina.

Ui.: hazánkban a két eljárás közötti különbséget azzal is hangsúlyozzák, hogy a támogató terápiát az alap-pszichoterápiák közé, a feltáró terápiákat a (szak)pszichoterápiák közé sorolják. Előbbiek alapelvei minden terápiában fontosak, még a speciális terápiákban is, így „alapvető” ismeretet jelentenek minden pszichoterápiás szakember számára. Szőnyi (2016) az alap-pszichoterápiás eljárásokat együtt is tárgyalja a pszichoterápiák ún. előkészítő fázisával, ami a terápiás kapcsolat megalapozására szolgál. Előbbiek végzéséhez általában egészségügyi végzettség szükséges (pl. klinikai szakpszichológus). Utóbbiak speciális, többletismeretekre épülnek. A különböző terápiás irányzatok eme ismeretekben olyannyira eltérnek egymástól, hogy a kiképzést (módszerspecifikus képzettség) külön terápiás egyesületek végzik, és az önálló használatukhoz ráépülő szakvizsga (pl. pszichoterapeuta klinikai szakpszichológus) a feltétel. Mind a szakorvosok, mind a pszichológusok számára. A magyar nyelv e különbségekre külön utal, úgy mint „alap-„pszichoterápia és „szak-„pszichoterápia, bár a pszichoterápiás szakmai protokoll említést tesz arról, hogy „pszichoterápia” alatt általában csak a szakpszichoterápiákat értik.

Folyt. köv.

Milyen szemléletben dolgozom?

Közzétéve Szerző:

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Támogató terápiákban is fontos a szemlélet, mert erre támaszkodva alkotok rendszert az elsőre nehezen összerakhatónak tűnő pszichés jelenségekből, és a támogató technikákat ez alapján használom. A szemlélet terápiás rendszer formáját a szakpszichoterápiákban ölti fel, ilyenkor meghatározóbb a szerepe. A szemlélet tehát csak egy szemüveg, de nem eszköz a kezemben. Arra használom, hogy pontosabban megértsem az Ön helyzetét, pontosabban lássam, milyen pszichológiai folyamatok zajlanak éppen Önben, így könnyebb fenntartanom a támogató légkört az üléseken, és pontosabban tudom használni a szupportív terápia eszköztárát is.

Dinamikus szemléletben dolgozom: lényege, hogy a mentális/lelki életben fontos szerepet játszanak az egymással kölcsönhatásba lépő, olykor konfliktusban álló érzelmek, motivációk, vágyak, gondolatok, tiltások vagy elvek. A legtöbb galibát az okozza, ha nem tudjuk pontosan, mi hat ránk ebből a belső életből éppen, vagy melyik folyamat ütközik éppen melyikkel. A dinamikus szemléletnek több megnyilvánulás létezik, ezek közül kettőben vagyok olvasottabb: a jungi analitikus pszichológiában és a tárgy-kapcsolat elméletben.

Jungi analitikus pszichológia: legfőbb problémának azt nevezi meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését. Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Fontos stratégiai cél a szintézis, a belső világgal való egyezségre jutás. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk. Ennek fényében a lelki jelenségekről és tünetekről úgy gondolkodom, hogy inkább tanítanak valamit, terelgetnek valamerre, és nem feltétlenül megszabadulni kell tőlük. Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

Jungi pszichoterapeuta szaknévsor

Pszichoterapeuta szaknévsor

Tárgy-kapcsolat elmélet: az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk. A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három ún. post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004). Ha kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: 

Pszichoterapeuta szaknévsor

Rendszerszemlélet: a fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ha sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén nem biztos, hogy rögtön egészségügyi ellátóra van szükség. Krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább talán a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Ha pár- és családpszichoterápiát keres, erre fáradjon:

Pszichoterapeuta szaknévsor

Hivatkozott források:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.

Krízisintervenció

Közzétéve Szerző:

A krízisintervenció célja az, hogy megelőzzük a pszichiátriai megbetegedést vagy öngyilkosságot, amennyiben a kríziseknek ez a kettő a leginkább félt, lehetséges kimenetele. A szakember ilyenkor igyekszik csökkenteni a betegség kockázatát azzal, hogy változást kezdeményez az ember környezetében, ill. elkezdi feltérképezni azokat a megoldási lehetőségeket és erősségeket, amik a paciensnek magától most nem jutnak eszébe. Rosszabb esetben, ha már megbetegedés is van, annak időtartamát igyekszik visszafogni, végül pedig, ha ez sem sikerül, akkor a már tartósan fennálló betegség kiújulását igyekszik rövidre fogni.

A krízisintervenció az első megoldáshoz tartozik, amikor a szakember azokkal foglalkozik, kiknek lelki egyensúlya a külső körülményeknek köszönhetően, átmenetileg megbomlott, de a folyamat még visszafordítható, a lelki egyensúly visszaállításához a lehetőség még adott. Nem használunk diagnózist, ehelyett a megoldáskeresésre és a megküzdő képességre figyelünk, és próbáljuk felhasználni a jól működő erőforrásokat is. Hiszünk abban, hogy a kliens egyedül is boldogulhat, és csak a legfontosabb problémákkal foglalkozunk.

Létezik krízisterápiás megoldás is ilyen esetekre, amely során olyanokkal foglalkozunk, kiknek az alkalmazkodó képessége nem működik, és a krízis tüneteitől akarnak gyorsan megszabadulni. Törekedhetünk arra, hogy megszüntessük a stresszhelyzetet, vagy enyhítsünk rajta, vagy adhatunk pszichés támogatást a bajba jutottnak. Amennyiben stressz enyhítése a feladat, krízistámogatásról beszélünk. A krízisintervenciónak ezen túlmenően az is célja, hogy a kliens a hasonló helyzeteket a jövőben jobban tudja kezelni. Amennyiben kísérletet teszünk arra, hogy a személy problémamegoldó képességét is növeljük, a rövid terápia felé közelítünk. A rövidterápia a mögöttes konfliktusra és annak megoldására koncentrál, az egyén megoldási módjainak, alkalmazkodó képességének megváltoztatásával tesz kísérletet a helyzet megoldására. Mivel a krízis időtartama 6-8 hét, a krízisterápia ezt az időszakot fedi le. A paciens állapotától függően szükség lehet heti több alkalomra is. A három-ötszöri találkozás sem ritka. A válság kezdeti időszakában elfogadásra, támasznyújtásra és biztonság adására koncentrálunk, a konfrontálódást elkerüljük. Az érzelmek átélésére és kifejezésére figyelünk. A helyzet objektív végiggondolására a terápia második szakaszában kerül sor.

A helyzet felmérésében az első beszélgetés a legfontosabb. Az „itt és most”-ban felmérjük a lelkiállapotot, a kiváltó esemény súlyosságát, a részt vevő személyek szerepét.  Szubjektíven felmérjük a jelentkező állapotát, ahogyan ő beszámol róla, majd ahogyan a társai beszámolnak róla. A gondolatokban, érzelmekben, magatartásban és fizikai állapotban mutatkozó zavarokat. Felmérjük a segítő háló méretét, hogy megállapítsuk, mennyire széleskörű a zavar, annak határait, és hogy milyen erőfeszítéseket tettek annak megoldására.  Megkeressük a kiváltó eseményt, és azokat a csapásokat, amik később csak rontottak a helyzeten. Beszéltetjük az érzelmeiről, és felmérjük, hogy milyen hatással van rá a krízis, hogy milyen kapcsolatokat épített ki a korábbi konfliktusok idején. Akkor lehet végiggondolni a krízis feloldásának mikéntjén, amikor az érzelmi feszültség csökkent. Előrehaladott formájában (pl. öngyilkossági krízis, pszichotikus állapot megjelenése) a krízis ellátásához már pszichiátriai osztályos ellátásra lehet szükség. Ilyen esetbe, a páciens biztonsága érdekében továbbirányítom az engem megkeresőt a területileg illetékes ellátó felé. Abba, hogy miként néz ki a krízis ellátása egy erre az állapotra specializált osztályon, Hajduska-Dér (2019) munkája kiváló betekintést enged.

Felhasznált források

  1. Bakó, T (2004a). Titkok nélkül. Lélektani vizsgálódások az öngyilkosságról. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2004b). Utak és ösvények. Életünk váltófázisai és válságai. Psycho Art, Budapest.
  3. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  4. Hajduska-Dér, N (2019). Krízisintervenció a gyakorlatban – az öngyilkosság krízise. A klinikai szakpszichológus szerepe a krízisosztályon. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.
  5. Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

A krízis folyamata

Közzétéve Szerző:

A krízist akár úgy is felfoghatjuk, mint a tanulásra való képességünkkel együtt járó veszélyt. Az ember képes megtanulni, hogy a környezete milyen szabályok szerint működik, majd e szabályok alapján a különböző problémahelyzetek megoldására megoldási sablonokat (heurisztikát) készíteni. Döntéshelyzetben (amennyiben a helyzet ismerős) ezeket alkalmazza, hogy ne terhelje túl a korlátozott információ-feldolgozó rendszerét (vagyis „megszokott módon” alkalmazkodik egy-egy helyzethez, amikor csak teheti, mert állandóan részletes élethelyzet-elemzést készíteni igen fárasztó meló). A krízisnek azonban alapvető sajátossága, hogy egy teljesen új helyzetet teremt, melynek megoldásához ismerni kellene az új szabályrendszert is. Ha az új szabályrendszer drasztikusan különbözik a régiektől, akkor a régi helyzetek és szabályok alapján létrehozott heurisztikáink nem működnek. Ekkor az psziché hajlamos visszaváltani. Mint az autós  hegymenetben, egy fokozattal lejjebb kapcsol, ha már köhög a motor. Ez a „lejjebb” kapcsolás az elmében a régebbi megoldások feléledését jelenti. Ezt a visszakapcsolást nevezzük regressziónak, ami a személyiséget védő rendszerek (elhárító mechanizmusok) egyike.

A tanulást az új helyzetben újra kéne kezdeni, de úgy, hogy az addigi tanulás eredményeként létrejött ismereteinket, megoldási módjainkat most nem tudjuk használni (ennek rendszerint jó oka van, lásd később). Ennek eredménye, hogy a bajba jutott már „nem érti”, mi történik körülötte. Az addigi szabályrendszer, mely alapján értelmezte a vele történteket, ami alapján ki tudta számítani, mi fog történni és mit kell tennie, már érvénytelen. Az egyén „elveszti a fonalat”, a világ általa megismert játékszabályai, működése bizonytalanná válik. Ez a bizonytalanság a bajba jutottban is bizonytalanságot, szorongást kelt, ahogy az addig ismert „játékszabályok” használhatatlansága egyre egyértelműbbé válik számára. A megoldási kísérletek kudarcaival párhuzamosan nő az érzelmi feszültség. A folyamat jól követhető a krízis szakaszaiban (Hajduska, 2012): először készenlétben vagyunk, ezt észleljük stresszként. Próbálunk aztán megküzdeni a helyzettel, próba-hiba alapon. Amennyiben a próbálkozások és a keresés nem vezet eredményre, kudarcélmény várható. A próbák az eredménytelen kísérletek számának növekedésével egyre kapkodóbbak, realitást vesztettebbek. Az önértékelés megroppan, a feszültség emelkedik, az indulatok veszik át a vezérlést, érzelmi zavarodottság áll elő. Megjelenik a beszűkülés. A probléma mindennél fontosabbá válik, mely erősebb koncentrációval jár. Ez önmagában még segítené a probléma megoldását, most azonban akadállyá kezd válni, mert más megoldási módoknak nem enged teret, mint ami a bajba jutott fejében felmerül. A koncentráció lassan a görcsösség felé tolódik el, ami indulatokkal vagy passzív bénultsággal. Elkezdünk kapkodni. A viselkedésünket az érzéseink vezérlik. Bár a véletlen még gyakran a segítségünkre lehet, egyre nehezebb lehet a feszültséget magunkban tartani, amit akár másokon is levezethetünk már. Végül összeomlunk, öngyilkosság is ebben a szakaszban gyakori.

A krízis mélyülésével egy már meghaladott működésmódba való „visszacsúszást” is látunk. A teljesen érzelemvezérelt működésmód a gyermekkorra jellemző, ezt a fajta regressziót a pszichológiában regresszió néven ismerik. Ebben a formájában egy természetes folyamatról van szó, amennyiben egy magasabban szervezett, újabb megoldási módból visszakapcsolunk egy olyanba, ami bár alacsonyabb színvonalon oldja meg a problémákat, egykor jól működött (pl. gyermekkorunkban a családunkban a „hisztire” törődést kaptunk válaszként. Míg felnőttként a társaink lehet, semmit nem értenek abból, ami velünk történik, és inkább menekülnek előlünk. A helyzet olyan megoldást követel meg, amivel gyerekkorunk óta talán nem is próbálkoztunk, így a megoldás nem része, sokszor, annak a képnek, amit a mindennapokban önmagunkról gondolunk. Ezért nem is jut eszünkbe, vagy nem tudjuk, hogy kivitelezzük. Hiszen nincs ebben a megoldási módban tapasztalatunk.

Ekkor a gyerekkori, akkor valamiért elérhetetlenné vált működésmódot vagy személyiségrészt Bakó (2015) pl. Énke néven illeti, ezzel utalva arra, hogy nem egy megvetendő jelenségről van szó, hanem egy olyan én-részről, ami elmaradt a felcseperedésünk során a felnőtt énünktől.

Hivatkozott források 

  1. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2015). Az Én és az Énke. Psycho Art, Budapest.
  3. Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia alapjai. Animula, Budapest.
  4. Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  5. Kalsched, D. (1996). The Inner World of Trauma. Routledge, London/New York.