Milyen szemléletben dolgozom?

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Támogató terápiákban is fontos a szemlélet, mert erre támaszkodva alkotok rendszert az elsőre nehezen összerakhatónak tűnő pszichés jelenségekből, és a támogató technikákat ez alapján használom. A szemlélet terápiás rendszer formáját a szakpszichoterápiákban ölti fel, ilyenkor meghatározóbb a szerepe. A szemlélet tehát csak egy szemüveg, de nem eszköz a kezemben. Arra használom, hogy pontosabban megértsem az Ön helyzetét, pontosabban lássam, milyen pszichológiai folyamatok zajlanak éppen Önben, így könnyebb fenntartanom a támogató légkört az üléseken, és pontosabban tudom használni a szupportív terápia eszköztárát is.

Dinamikus szemléletben dolgozom: lényege, hogy a mentális/lelki életben fontos szerepet játszanak az egymással kölcsönhatásba lépő, olykor konfliktusban álló érzelmek, motivációk, vágyak, gondolatok, tiltások vagy elvek. A legtöbb galibát az okozza, ha nem tudjuk pontosan, mi hat ránk ebből a belső életből éppen, vagy melyik folyamat ütközik éppen melyikkel. A dinamikus szemléletnek több megnyilvánulás létezik, ezek közül kettőben vagyok olvasottabb: a jungi analitikus pszichológiában és a tárgy-kapcsolat elméletben.

Jungi analitikus pszichológia: legfőbb problémának azt nevezi meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését. Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Fontos stratégiai cél a szintézis, a belső világgal való egyezségre jutás. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk. Ennek fényében a lelki jelenségekről és tünetekről úgy gondolkodom, hogy inkább tanítanak valamit, terelgetnek valamerre, és nem feltétlenül megszabadulni kell tőlük. Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

Jungi pszichoterapeuta szaknévsor

Pszichoterapeuta szaknévsor

Tárgy-kapcsolat elmélet: az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk. A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három ún. post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004). Ha kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: 

Pszichoterapeuta szaknévsor

Rendszerszemlélet: a fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ha sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén nem biztos, hogy rögtön egészségügyi ellátóra van szükség. Krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább talán a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Ha pár- és családpszichoterápiát keres, erre fáradjon:

Pszichoterapeuta szaknévsor

Hivatkozott források:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.

Krízisintervenció

A krízisintervenció célja az, hogy megelőzzük a pszichiátriai megbetegedést vagy öngyilkosságot, amennyiben a kríziseknek ez a kettő a leginkább félt, lehetséges kimenetele. A szakember ilyenkor igyekszik csökkenteni a betegség kockázatát azzal, hogy változást kezdeményez az ember környezetében, ill. elkezdi feltérképezni azokat a megoldási lehetőségeket és erősségeket, amik a paciensnek magától most nem jutnak eszébe. Rosszabb esetben, ha már megbetegedés is van, annak időtartamát igyekszik visszafogni, végül pedig, ha ez sem sikerül, akkor a már tartósan fennálló betegség kiújulását igyekszik rövidre fogni.

A krízisintervenció az első megoldáshoz tartozik, amikor a szakember azokkal foglalkozik, kiknek lelki egyensúlya a külső körülményeknek köszönhetően, átmenetileg megbomlott, de a folyamat még visszafordítható, a lelki egyensúly visszaállításához a lehetőség még adott. Nem használunk diagnózist, ehelyett a megoldáskeresésre és a megküzdő képességre figyelünk, és próbáljuk felhasználni a jól működő erőforrásokat is. Hiszünk abban, hogy a kliens egyedül is boldogulhat, és csak a legfontosabb problémákkal foglalkozunk.

Létezik krízisterápiás megoldás is ilyen esetekre, amely során olyanokkal foglalkozunk, kiknek az alkalmazkodó képessége nem működik, és a krízis tüneteitől akarnak gyorsan megszabadulni. Törekedhetünk arra, hogy megszüntessük a stresszhelyzetet, vagy enyhítsünk rajta, vagy adhatunk pszichés támogatást a bajba jutottnak. Amennyiben stressz enyhítése a feladat, krízistámogatásról beszélünk. A krízisintervenciónak ezen túlmenően az is célja, hogy a kliens a hasonló helyzeteket a jövőben jobban tudja kezelni. Amennyiben kísérletet teszünk arra, hogy a személy problémamegoldó képességét is növeljük, a rövid terápia felé közelítünk. A rövidterápia a mögöttes konfliktusra és annak megoldására koncentrál, az egyén megoldási módjainak, alkalmazkodó képességének megváltoztatásával tesz kísérletet a helyzet megoldására. Mivel a krízis időtartama 6-8 hét, a krízisterápia ezt az időszakot fedi le. A paciens állapotától függően szükség lehet heti több alkalomra is. A három-ötszöri találkozás sem ritka. A válság kezdeti időszakában elfogadásra, támasznyújtásra és biztonság adására koncentrálunk, a konfrontálódást elkerüljük. Az érzelmek átélésére és kifejezésére figyelünk. A helyzet objektív végiggondolására a terápia második szakaszában kerül sor.

A helyzet felmérésében az első beszélgetés a legfontosabb. Az „itt és most”-ban felmérjük a lelkiállapotot, a kiváltó esemény súlyosságát, a részt vevő személyek szerepét.  Szubjektíven felmérjük a jelentkező állapotát, ahogyan ő beszámol róla, majd ahogyan a társai beszámolnak róla. A gondolatokban, érzelmekben, magatartásban és fizikai állapotban mutatkozó zavarokat. Felmérjük a segítő háló méretét, hogy megállapítsuk, mennyire széleskörű a zavar, annak határait, és hogy milyen erőfeszítéseket tettek annak megoldására.  Megkeressük a kiváltó eseményt, és azokat a csapásokat, amik később csak rontottak a helyzeten. Beszéltetjük az érzelmeiről, és felmérjük, hogy milyen hatással van rá a krízis, hogy milyen kapcsolatokat épített ki a korábbi konfliktusok idején. Akkor lehet végiggondolni a krízis feloldásának mikéntjén, amikor az érzelmi feszültség csökkent. Előrehaladott formájában (pl. öngyilkossági krízis, pszichotikus állapot megjelenése) a krízis ellátásához már pszichiátriai osztályos ellátásra lehet szükség. Ilyen esetbe, a páciens biztonsága érdekében továbbirányítom az engem megkeresőt a területileg illetékes ellátó felé. Abba, hogy miként néz ki a krízis ellátása egy erre az állapotra specializált osztályon, Hajduska-Dér (2019) munkája kiváló betekintést enged.

Felhasznált források

  1. Bakó, T (2004a). Titkok nélkül. Lélektani vizsgálódások az öngyilkosságról. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2004b). Utak és ösvények. Életünk váltófázisai és válságai. Psycho Art, Budapest.
  3. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  4. Hajduska-Dér, N (2019). Krízisintervenció a gyakorlatban – az öngyilkosság krízise. A klinikai szakpszichológus szerepe a krízisosztályon. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.
  5. Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

A krízis folyamata

A krízist akár úgy is felfoghatjuk, mint a tanulásra való képességünkkel együtt járó veszélyt. Az ember képes megtanulni, hogy a környezete milyen szabályok szerint működik, majd e szabályok alapján a különböző problémahelyzetek megoldására megoldási sablonokat (heurisztikát) készíteni. Döntéshelyzetben (amennyiben a helyzet ismerős) ezeket alkalmazza, hogy ne terhelje túl a korlátozott információ-feldolgozó rendszerét (vagyis „megszokott módon” alkalmazkodik egy-egy helyzethez, amikor csak teheti, mert állandóan részletes élethelyzet-elemzést készíteni igen fárasztó meló). A krízisnek azonban alapvető sajátossága, hogy egy teljesen új helyzetet teremt, melynek megoldásához ismerni kellene az új szabályrendszert is. Ha az új szabályrendszer drasztikusan különbözik a régiektől, akkor a régi helyzetek és szabályok alapján létrehozott heurisztikáink nem működnek. Ekkor az psziché hajlamos visszaváltani. Mint az autós  hegymenetben, egy fokozattal lejjebb kapcsol, ha már köhög a motor. Ez a „lejjebb” kapcsolás az elmében a régebbi megoldások feléledését jelenti. Ezt a visszakapcsolást nevezzük regressziónak, ami a személyiséget védő rendszerek (elhárító mechanizmusok) egyike.

A tanulást az új helyzetben újra kéne kezdeni, de úgy, hogy az addigi tanulás eredményeként létrejött ismereteinket, megoldási módjainkat most nem tudjuk használni (ennek rendszerint jó oka van, lásd később). Ennek eredménye, hogy a bajba jutott már „nem érti”, mi történik körülötte. Az addigi szabályrendszer, mely alapján értelmezte a vele történteket, ami alapján ki tudta számítani, mi fog történni és mit kell tennie, már érvénytelen. Az egyén „elveszti a fonalat”, a világ általa megismert játékszabályai, működése bizonytalanná válik. Ez a bizonytalanság a bajba jutottban is bizonytalanságot, szorongást kelt, ahogy az addig ismert „játékszabályok” használhatatlansága egyre egyértelműbbé válik számára. A megoldási kísérletek kudarcaival párhuzamosan nő az érzelmi feszültség. A folyamat jól követhető a krízis szakaszaiban (Hajduska, 2012): először készenlétben vagyunk, ezt észleljük stresszként. Próbálunk aztán megküzdeni a helyzettel, próba-hiba alapon. Amennyiben a próbálkozások és a keresés nem vezet eredményre, kudarcélmény várható. A próbák az eredménytelen kísérletek számának növekedésével egyre kapkodóbbak, realitást vesztettebbek. Az önértékelés megroppan, a feszültség emelkedik, az indulatok veszik át a vezérlést, érzelmi zavarodottság áll elő. Megjelenik a beszűkülés. A probléma mindennél fontosabbá válik, mely erősebb koncentrációval jár. Ez önmagában még segítené a probléma megoldását, most azonban akadállyá kezd válni, mert más megoldási módoknak nem enged teret, mint ami a bajba jutott fejében felmerül. A koncentráció lassan a görcsösség felé tolódik el, ami indulatokkal vagy passzív bénultsággal. Elkezdünk kapkodni. A viselkedésünket az érzéseink vezérlik. Bár a véletlen még gyakran a segítségünkre lehet, egyre nehezebb lehet a feszültséget magunkban tartani, amit akár másokon is levezethetünk már. Végül összeomlunk, öngyilkosság is ebben a szakaszban gyakori.

A krízis mélyülésével egy már meghaladott működésmódba való „visszacsúszást” is látunk. A teljesen érzelemvezérelt működésmód a gyermekkorra jellemző, ezt a fajta regressziót a pszichológiában regresszió néven ismerik. Ebben a formájában egy természetes folyamatról van szó, amennyiben egy magasabban szervezett, újabb megoldási módból visszakapcsolunk egy olyanba, ami bár alacsonyabb színvonalon oldja meg a problémákat, egykor jól működött (pl. gyermekkorunkban a családunkban a “hisztire” törődést kaptunk válaszként. Míg felnőttként a társaink lehet, semmit nem értenek abból, ami velünk történik, és inkább menekülnek előlünk. A helyzet olyan megoldást követel meg, amivel gyerekkorunk óta talán nem is próbálkoztunk, így a megoldás nem része, sokszor, annak a képnek, amit a mindennapokban önmagunkról gondolunk. Ezért nem is jut eszünkbe, vagy nem tudjuk, hogy kivitelezzük. Hiszen nincs ebben a megoldási módban tapasztalatunk.

Ekkor a gyerekkori, akkor valamiért elérhetetlenné vált működésmódot vagy személyiségrészt Bakó (2015) pl. Énke néven illeti, ezzel utalva arra, hogy nem egy megvetendő jelenségről van szó, hanem egy olyan én-részről, ami elmaradt a felcseperedésünk során a felnőtt énünktől.

Hivatkozott források 

  1. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2015). Az Én és az Énke. Psycho Art, Budapest.
  3. Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia alapjai. Animula, Budapest.
  4. Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  5. Kalsched, D. (1996). The Inner World of Trauma. Routledge, London/New York.

Mi az a krízis?

A krízisintervenció, mint technika, a koreai háború idejére nyúlik vissza. Előfutára az amerikai hadseregben alkalmazott, harctéri ellátásban kereshető. Elméleti alapjait Caplan és Sifneos fektették le azt követően, hogy 1944-ben 500 ember lelte halálát egy tragikus tömegbalesetben. Caplan a túlélők kezelése után rendszerezte a hirtelen veszteséggel kapcsolatos tudásunkat, evvel alapozva meg a krízissel és annak kezelésével foglalkozók munkáját. Szerintük (1964, idézi Bakó, 2012) krízis akkor alakul ki, ha

  1. szembe kell néznünk egy, a lelki egyensúlyunkat felborító eseménnyel, ami
  2. a megszokott eszközeinkkel nem megoldható, és
  3. a heéyzet elől elmenekülni nem lehet, ijesztően közelinek érződik.

Sifneos a krízist fenyegető, fájdalmas és feszült állapotként írta le, melyben benne van a rosszabbra és a jobbra fordulás lehetősége is. Általában valamilyen kockázatos életesemény előzi meg (Bakó, 2012). Az így kialakuló helyzetet csak az különbözteti meg a konfliktushelyzettől, hogy a krízissel szemben a konfliktushelyzetet meg lehet oldani. A krízis során, többek között, azért sem tudunk megoldást találni, mert olyankor a figyelem beszűkül (Hajduska, 2012).

A fejlődési krízisiket normatív krízisnek is hívják, mert az ember személyiségfejlődésének természetes velejárói. Olyen kihívások során jelenik meg, melyeket mindannyian meg kell valahogy haladnunk (pl. elköteleződés) (Hajduska, 2012). A fejlődés környezeti változások sorával is együtt jár. Az ember identitása (az az elképzelése, hogy ki is ő valójában) egyrészt a személyiség stabil alapja, ugyanakkor a másokkal való kapcsolataink hatására állandóan változik is. Ha a környezetünk megváltozik, az identitásunk leköveti a változást. Az elképzelés szerint tehát az, amit önmagunkról gondolunk, és az a kép, amit önmagunknak érzünk egyrészt folytonosságot mutat, van benne egyfajta stabilitás. Ugyanakkor minden életszakasz valami újszerű elkalmazkodást is megkövetel tőlünk, melynek megoldása újszerű részekkel bővíti az önmagunkról alkotott képet. Ezek a kihívások könnyebben megugorhatóak, ha a korábbi fejlődési fázist sikerrel teljesítettük. A fázisokon úgy jutunk át, hogy egy-egy fázisban jellemző konfliktushelyzetet okozó két választási lehetőség között (pl. serdülőkorban az önálló identitás vs. identitás válság rögzülése) egyensúlyt találunk. Ha sikerül egyensúlyt teremteni a két, egymásnak nagyon sokszor szögesen ellentmondó lehetőség között, pontosabban a konfliktus két oldala között, a személyiség új lehetőséggel, képességgel gazdagodik, tehát az ereje megnő. ,A következő fázisnál erre tudunk majd alapozni. Tartson bármeddig, előre sosem lehet megmondani, hogy az egyén jól vagy rosszul jön ki a válsághelyzetből. De kimenetelétől függetlenül, krízis esetén, mindenképpen veszélyhelyzettel állunk szemben, mert a személyiség addigi egyensúlya megbomlik. Olykor szélsőséges mértékben is, amivel pszichotikus állapot vagy öngyilkossági veszélyeztetettség is felléphet. A krízis önmagában tehát nem betegség, de betegséget okozhat (Csiszér-Füri, 1985, idézi Bakó, 2012).

Hivatkozott források

Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.

Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Hogyan néz ki a szupportív terápia a gyakorlatban?

A 2006-os pszichoterápiás protokoll szerint heti egyszer vagy kevesebbszer egy alkalom, 45-50 percben, sokszor egy fő terápia (pl. gyógyszeres támogatás) kiegészítéseként, vagy egy későbbi terápia előkészítőjeként. Az ülések száma max. 100, de Szőnyi és Füredi (2008) szerint évekig is tarthat a folyamat. A páciens rendszerint a szakemberrel szemben ül, ezzel hangsúlyozzák, hogy a páciens jelenére, a jelenben megélt élményekre koncentrálnak, a múltban nem csatangolnak valami sokat. A módszer nem foglalkozik a személyiség rosszul működő részeivel, és ha mégis erre kényszerülnek a felek, csak átmenetileg dolgozik azok terápiás kapcsolatot negatívba fordító hatásaival. Flaskay (2010) szerint lehetőleg ezt még a negatívba fordulás legelején teszi, ezáltal megvédve a kapcsolatot a negatívba fordulástól, mely már a páciens számára megterhelő volna.

Bár elsőre kissé furán hangozhat, hogy pont azzal nem dolgozunk, ami elvileg “hibásan működik”, mégis, ennek a megközelítésnek megvan az értelme. Eredetileg azt a célt szolgálja ez a megközelítés, hogy direkt módon ne feszegessünk semmit, ami meghaladhatná a paciens érzelmi teherbíró képességét. A negatív érzelmekkel való munka inkább az ülés megtartó erejére épít. A negatív érzelmek kifejezhetőek, megélhetőek és szavakba önthetőek: a negatív érzésekkel való munka azok átvészelésére, kibírására koncentrál, és nem a “hibás” működés miértjeire, esetleges eredetére keresi a választ.  A pozitív én-részekre és azokra a szükségletekre figyelünk, melyek megvalósítása az adott pillanatban a páciens jól-létéhez járulna hozzá. Így kisebb szorongást kell a páciensnek elviselnie, amikor az együttműködést beárnyékolja, nos, az árnyéka. Elsőre nem tűnik valami átütő módszernek, de mind a kezelőnek, mind a páciensnek komoly fejtörést okozhat, hogy egy éppen negatívba forduló kapcsolatban is megtartsa a másikról alkotott, összességében pozitív és szerethető képét. E fejtörő megoldása, újra és újra, a személyiség pozitív oldalának folyamatos jelenlétét vagy újra megjelenését eredményezi egy emberi kapcsolatban, ami sok páciens számára teljesen új tapasztalat lehet. E tapasztalat erős ellentmondásban állhat azokkal, amiket eddig megéltek akár önmagukkal, akár a többi emberrel kapcsolatban. Ez az ellentmondás felkeltheti a reményt: a páciensnek talán mégis van módja a saját magáról és az emberekről alkotott képének átalakítására. Ezúttal oly módon, hogy az neki magának is kedvezőbb legyen. Mindez gyakran motiválóan hat a páciensekre, és az életükben hiányzó változásokért hirtelen kettőzött erővel kezdenek dolgozni. Az e munkával járó, olykor elkerülhetetlen kudarcokat, frusztrációt pedig a lassan erősödő, pozitív én-részek folyamatos jelenléte egyre elviselhetőbbé teszi. 

Szőnyi és Füredi (2008) szerint a személyiség azon működőképes részeit erősíti a módszer, amely tartja a kapcsolatot a valósággal, és amelyre a páciens építeni tud. Ezért is alkalmas az eljárás olyan állapotok (pl. pszichiátriai/farmakoterápiát) kiegészítő kezelésére, amik a valósággal való kapcsolat helyreállítását igénylik.

Szupportív terápiát végezhet klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta is, ellenben szakpszichoterápiát (expresszív terápiát) csak pszichoterapeutánál lehet igénybe venni. Én klinikai szakpszichológus vagyok, ezért ha pszichoterápiás ellátás a bölcsebb választás, már ami a kezelést illeti, tovább irányítom a hozzám érkezőket egy olyan szolgáltatóhoz, ahol e pszichoterápiás ellátást igénybe vehetik.

A következő post arról szól, hogy mikor érheti meg szupportív terápiába kezdeni, és mikor nem. Amikor javaslatot teszek arra a pszichológiai vizsgálatot követően, hogy milyen eljárásokkal lehetne hozzálátni az Ön céljainak támogatásához, sokszor én is átfutok (ill. életemben egyszer legalább átfutottam korábban) ezeken a kérdéseken. 

Hivatkozott források

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.

Mi az a szupportív terápia?

Olyan ellátási forma, mely empirikus adatokon/bizonyítékokon alapuló technikákat alkalmaz – azaz olyan technikákat, melyek hatása közvetlenül megfigyelhető – a következő célok elérésére: 1) segíti egy támogató terapeuta-paciens kapcsolat kialakulását, 2) fokozza a paciens erősségeit, megküzdési képességét, a környezetben elérhető támogatás igénybevételének képességét, 3) csökkenti a paciens szubjektív distresszét és viselkedéses diszfunkcióját, 4) a paciens számára elérhetővé teszi a pszichiátriai betegségeitől való, legnagyobb gyakorlati autonómiát, 5) elősegíti, hogy a paciens a lehető legnagyobb autonómiával vegyen részt a kezelésben (1). Stratégiai szempont, hogy a paciens ne találja magát szembe még több konfliktussal a terápiája során, mint amivel egyébként is meg kell küzdenie. Ezért a figyelem nem a szorongást provokáló tudattalan konfliktusokra irányul, hanem a tudatosan elérhető érzésekre, problémákra, gondolatokra és emlékekre. A terápiás helyzetet úgy építik fel, hogy a paciens jelenlegi kapcsolatainak, pszichés folyamatainak megfigyelését lehetővé tegyék. A tudattalan konfliktusok felszínre hozatala helyett magyarázatokkal világít rá a helyzetek értelmezésében előforduló, esetleges torzításokra, fontosabb összefüggésekre. Az alkalmazkodást segítő folyamatokat, pszichés védekezést megerősíti (2).

Célja: a páciens személyiségének közvetlen erősítése, különös tekintettel a jól működő személyiségrészek és alkalmazkodási kísérletek megtámogatására. A munka során, bár az érzelmi terhelhetőség határáig bevonjuk a problémás, negatív életterületet vagy viselkedést is a közös munkába, nem ezen van a fő hangsúly. Előfordulhat, hogy átmenetileg felerősödnek a szorongások, de a kezelő igyekszik azokat az üléseken minimumon tartani. A figyelem elsősorban arra irányul, ami működik, amire építkezni lehet. Olyan terápiás kapcsolatot igyekszik a szakember kialakítani a páciensével, ami a páciens számára érzelmileg a lehető legkevésbé megterhelő (3). Az adott terápiás folyamat céljának meghatározásakor a paciens céljaiból indulunk ki (4). Más, elméleti háttérből levezethető célja a terapeutának nincsen (5). Egy paciens által hajtott, tünetfókuszú, gyakorlatias terápiáról van szó, melynek céljait és megoldásait a pacienshez igazítják. Használható mind jobban, mind rosszabbul alkalmazkodó paciensek esetén. Előbbieknél pl. krízis, válsághelyzet vagy magasabb szintű ellátás elérhetetlensége esetén. Példa a terápiás célokra:

  1. Akut krízis (pl. trauma, veszteség, szuicid kísérlet után) feloldása.
  2. Más ellátással való együttműködés növelése.
  3. Nem kívánt viselkedés csökkentése.
  4. Megküzdő képességek javítása.
  5. Társas készségek javítása.
  6. Külső konfliktusok feloldása.
  7. Visszaesés, állapotromlás, kórházba utalás megelőzése.
  8. Önbecslés javítása.
  9. Társas támasz maximalizálása (6).

Működési elve: nincs egységes elméleti háttere, így több magyarázat is létezik a működésére. A kötődéselmélet szerint a terapeuta lehetőséget teremt arra, hogy a paciens megvizsgálja a kötődési személyekhez való viszonyát és azt, ahogyan önmagát látja a kötődési kapcsolataiban, majd átértékelje mindezt arra a tapasztalatra alapozva, amit a terápiás kapcsolatban megélt. A terápiás kapcsolat egyfajta biztos bázis, mely talaján a paciens új módon vizsgálhatja a körülötte lévő világot (7). Biztonságos érzelmi légkört hoz létre, melyben a paciens a terapeutával együtt dolgozva le tudja küzdeni a céljai elérését akadályozó tényezőket (8). A paciens tapasztalati úton tanul meg kialakítani és fenntartani egy számára kedvezőbb emberi kapcsolatot, és ezt a tapasztalatot át tudja ültetni a rendelésen kívüli kapcsolataiba is. A terápiás helyzet lehetővé teszi, hogy beinduljanak az ember lelki működésében automatikusan meglévő, csak eddig talán kevésbé hangsúlyos, önkorrekciós folyamatok (9). Az önismeret fejlesztése, növelése, saját indítékok megértése nem központi kérdés, a paciens életében bekövetkező változás az önértékelés javulásából, alkalmazkodási készségek, kapcsolatkezelés minőségének javulásából, a kapcsolatban szerzett korrektív tapasztalatokból és a személyiség spontán éréséből ered (10). A viselkedési mintázatok változása jelezheti a személyiség változását, ám maga a módszer annak megváltoztatására nem törekszik (11). A személyiségben lezajló változások előidézésére alkalmas módszerekre (feltáró terápiákra) leginkább akkor számítani, ha a világhoz való viszonyunk okán mindig hasonlóan, hasonló minták szerint kapcsolódunk másokhoz, és viselkedünk velük szemben. A szupportív terápia is eljuthat egy olyan pontra, ahol hiába változtatunk az önbizalmon, alkalmazkodó képességen, stratégiákon és viselkedésen, a várt eredmény elmarad. Ilyenkor a megoldás a rég berögződött mintáink megváltoztatása. Vagyis a feltáró terápiáknál a régi mintáink változása már nem “hozománya” a kezelésnek, hanem eszköze, ill. maga a megoldás, amit a paciens keres (12).

  1. Hogyan néz ki a módszer a gyakorlatban?
  2. Miért érné meg akkor szupportív terápiát választani? 
  3. Miben különbözik a szupportív terápia a feltáró pszichoterápiától?

Hivatkozott források:

  1. de Maat et al. (2008). Short psychodynamic supportive psychotherapy, antidepressants, and their combination in the treatment of major depression: a mega-analysis based on three randomized clinical trials. Depression and anxiety, 25, 565–574.
  2. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  3. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest
  4. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  5. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  6. Novalis, P. et al. (2020).Clinival Manual of Supportive Psychotherapy. Second Edition. American Psychichiatric Association Publishing.
  7. Berlincioni, V. and Barbieri, S. (2004). Support and Psyhoctherapy. American Journal of Psychotherapy, (58) 3, 321-334.
  8. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. Focus. The journal of lifelong learning in psychiatry, (3) 3, 438-449.
  9. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  10. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  11. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  12. Pinsker, H. (1997/2013). A primer of supportive psychotherapy. Routledge.

Mi az az alap-pszichoterápiás eljárás?

 A hangsúly ezeknél az eljárásoknál azon van, hogy az adott szituációban a páciens hogyan férhet hozzá saját belső erőforrásaihoz (leküzdve a félelmeit, megzabolázva haragját, stb.). A realitással, a mindennapi élet dolgaival való boldogulás erősítéséről van szó. Az efféle megerősítésnek több formája lehet. Szőnyi és Füredi (2008) felsorolásában:

  1. pszichoterápiás betegvezetés: a pszichológiai munka ilyenkor kiegészítője az orvosi ellátásnak. A beszélgetések a páciens helyzetére, betegségére, kezelésére és ekörül szerveződő konfliktusaira koncentrálnak. Nem a beteg gyógyulását várjuk tőle, hanem a kezeléssel kapcsolatos lelki nehézségeken könnyítünk. Krónikus betegségeknél fordul pl. elő ilyen ellátási forma, amikor lehet pszichológiai oldala is betegségnek.
  2. (pszichoterápiás szemléletű) konzultáció: a betegség-egészség határon mozgunk, amikor a helyzet súlyos terhet jelent a páciensre nézve, s e teher alatt pszichés egyensúlya megbillen. Ha a billenést így hagyjuk, zavarrá fejlődhet. A konzultáció az adott élethelyzetben a páciens belső folyamataira koncentrál, és igyekszik e folyamatokba annyi belátást engedni számára, hogy e tudásra alapozva ő maga oldja meg a helyzetet. Jellemzően jól jön ilyen konzultáció, ha
    1. beteg hozzátartozó kapcsán keresnek fel,
    1. nem tartja magát betegnek az ember, de valaki mégis terápiára akarja küldeni,
    1. az ember egy adott szerepében elbizonytalanodott,
    1. életkorából vagy helyzetéből eredően bizonytalanodott el önmagában.
  3. krízisintervenció: célja a szenvedést enyhíteni, a beszűkült állapotot oldani, lehetőleg sürgősen. Az időpontot mihamarabb megadják, az ülések hossza és gyakorisága a problémától függ, és gyakran be kell vonni a segítésbe másokat is. Ha a krízis oldódik, ill. a krízis előtti egyensúlyhelyzet visszaállt, az intervenció befejeződik. Gyakran teamek végzik.
  4. szupportív terápia: erről másutt részletesen írtam.

Senki – földje

A honlap, és egyben a vállalkozás elnevezése egy szójáték, amibe több, a vállalkozást meghatározó dolgot sűrítettem. Elsőre barátságtalanul hangozhat. Most bonyolult is lesz. Magyarul kevésbé jön át, az angol ’no man’s land’ kicsit beszédesebb: a „no man’s”-t a megszokott „senki” helyett, szó szerint fordíthatom a „nem” és „ember”  szavakkal is. Azaz „nem ember földje”.

A szójátékot, különösen a „nem ember földjét” egyes jungiánus terapeuták után használom, ahol a „no-self” („nem-szelf” vagy „nem-én”) olyan tudattalan tartalom, ami nem része az önmagunkról való tudásunknak. Annak, amit általában a személyiségünknek gondolunk. Érthetőbben: nem a mi részünk. Rendszerint e terapeuták archetípust értenek alatta. Ezek olyan pszichés folyamatok, amik az ember lélektani működését szervezik rendszerbe, még mielőtt a tudatos én vagy az önmagunkról kialakult tudásunk (a szelf) egyáltalán létrejöhetne. A részeink, hiszen minden emberben nagyjából azonos elven működnek (az ember lélektani alapjai, nagyjából), és közben nem részeink, mert bár a személyiség alapját képezik, mégsem elegendőek önmagukban ahhoz, hogy az egyén személyiségének nevezzük őket. Általános alapelvek, amikre az egyéni lelki működés épül. Ha megnyilvánulnak, olykor olyasmi benyomást keltenek, hogy „hát ez nem is én vagyok, de közben mégis én vagyok?”. A személyiség számára idegen (ismeretlen) folyamat a nem-én, és mindig lesz olyan része, amit nem lehet beépíteni a személyiségbe. Felfogható, kis túlzással, általános természeti folyamatnak is. Vagyis nem-ember. Jung úgy gondolta, hogy olykor a pszichológiai munka feladata a tudatos és tudattalan folyamatok kibékítése, melybe beleérthetjük akár az emberi (tudatos és tudattalan) és nem-emberi, archetipikus folyamatok közötti „egyezkedést” is. Ami sokszor azzal indul, hogy megtudjuk, melyik tartalom az enyém, és melyik nem az enyém? Ez nagyjából egy határvita.

A szójáték utal a szó megszokott jelentésére is: egy tisztázatlan hovatartozású terület két konfliktusban álló fél között. Olyan terület, ahol a két fél között tisztázatlan és vitás a határ. A pszichológiai munkában ezt gyakran látni: tisztázni akarjuk, ki szólhat bele kinek az életébe. Vita során az ember átléphet-e egy bizonyos határt? Hathat rám a másik, vagy én hathatok rá? Része lehetek az ő életének, vagy ő lehet része az enyémnek? Ha része lehet, mennyit engedek belőle? Akár egy határvita. Önismereti munkában kérdés lehet, mennyire hathat rám egy érzés. Valami tudattalan akármi. Vagy fordítva, mennyire tudok én hatni a folyamatra? A tudattalanból mi válhat tudatossá? Vagy fordítva. Határvita itt is.

Magát a terápiás helyzetet is szokás átmeneti térnek nevezni, ahol egyszerre működik a jelen, a múlt, a jövő (nem tudni elsőre, hogy pl. rám reagál-e valaki a jelenben, vagy múltbeli minta szerint értelmezi a döntéseimet), én és nem-én. Azaz a tudatos és tudattalan, ill. én (terapeuta) és másik (paciens). Az ülés sokszor olyan kérdések tisztázásából áll, hogy akkor ki reagál kire, mire, miért, minek? Határokat húzni tanulunk.

Engem rendszerint olyankor keresnek meg a paciensek, amikor szeretnének valamin változtatni az életvitelükben. Átmeneti időszak ez a régiből az újba. A régi ismert, az új nem ismert. A régit uraljuk, az újat nem uraljuk. Átlépjük a határainkat, hogy kitoljuk őket. Az az időszak, amit valaki a pszichológusnál tölt, szintén lehet egyfajta átmenet, a senkiföldje. Pont olyan ingoványos, nehezen járható hely ez, mint a régi magyar gyepűelve volt.

Végül, korábban a klinikum határterületein dolgoztam: még lehet klinikum, amit csinálok, de már nem teljesen az (annak a kevésbé ismert, kevésbé járt területe). A senkiföldje így az a hely, ahol vagyok, ahonnan jövök, és amihez értek. Az én dolgom támogatni a pacienst, hogy a saját senkiföldjén átevickéljen valahogy. Szóval, szerintem, jópofa egy szójáték ez.