Pszichológiai első interjú

Az első találkozás vagy másik néven első interjú több célt is szolgál. 1) Betekintést enged abba az élethelyzetbe, amiben most van, és segít rálátni azokra a nehézségekre, amikkel küzd, és melyek rendezésében támogatást kér. 2) Segít megérteni a jelenlegi helyzetének történetét. Azokat a tényezőket, eseményeket, melyek feltehetően létrehozták, ill. azokat, melyek fenntartják. 3) Ön is betekintést nyerhet abba, hogyan dolgozom. Az első interjú eszköztára nagyon hasonló, sokszor azonos avval, amit majd egy hosszabb együttműködésünk során is használok, a stílusom szintúgy – azaz fel tudja mérni, tud-e majd velem együtt dolgozni. 4) Vizsgálatként egyben pszichológiai állapotfelmérés is, mely során elakadásokat, tüneteket, elhárításokat, lehetőségeket és erősségeket is felmérek.

Az első interjú 1) klinikai pszichológiai vizsgálat, amelynek az egészségi állapot felmérésén túl célja annak eldöntése is, hogy miként és milyen kockázatok mellett vállalható el a paciens, milyen ellátást lehet számára felajánlani. 2) Előkészítője lehet a tartósabb együttműködésnek, amennyiben lehetővé teszi annak felmérését, mennyire illik össze a pszichológus és a paciens. 3) Annak felmérésére szolgál, hogy mit vegyünk figyelembe a kezelési terv elkészítésénél.

Rendszerint egy beszélgetés sorozat, ami 1-3 alkalomból áll, alkalmanként 50 perces időtartammal. A legelső találkozást egy rövid bemutatkozás és az interjú helyzet bemutatása kezdi, valamint a szükséges adminisztráció. Adatfelvétel, egy rövid adatkezelési tájékoztatás. Kérdéseket is fel tud tenni, ha valamire kíváncsi lenne. Az interjú során fő szabály szerint bármit elmondhat, ami a fejében van, akár szabadon, akár egy-két segítő kérdéssel a részemről. A leggyakoribb az, hogy az emberek belekezdenek a történetbe, és amikor elmondtak minden fontosat, jönnek a kérdéseim. A stílus szabad beszélgetős.

A legelső ülés általában főbb probléma területek felvázolásából szokott állni, és egyben lehetővé teszi az egészségi állapot felmérését is. A második és harmadik ülésre akkor kerül sor, ha további információra volna szükségem egy hasznos visszajelzéshez és alapos elemzéshez. A további alkalmak során már több kérdésem szokott lenni, kicsit aktívabb vagyok az üléseken.

Ha a lelki egészséget zavaró tünetekkel érkezik, vagy arra gyanakszom, hogy a nehézségei mögött/mellett valamilyen tünet is van, vehetek, ill. veszek fel teszteket is az interjúkat követően. Fokozatossági elv szerint először az engedélyével olyan skálákat használok, melyeket nekem kell kitölteni az interjú után, Önnek ilyenkor még nincsen dolga. Ha van dolga, akkor szintén engedély kérést követően rendszerint a rövidebb kérdőíveket adom oda először, a hosszabb, több időt és energiát igénylő vizsgáló módszerekre csak szükség esetén térünk ki.

Az interjú alkalmak között napok telhetnek fel, ha nem sürgős a vizsgálat, két ülés között eltelhet egy hét is – ilyenkor egyben felkészülés is történik a későbbi együttműködésre, ugyanis nem sürgős esetben általában heti egy, ritkábban (átmenetileg) heti két üléssel dolgozom. A későbbi terápiás kapcsolatot is elkezdjük megalapozni, melynek beállításában és jellegében az ülések közt eltelő idő fontos tényező. Pl. a támogató terápiákra jellemző terápiás kapcsolat mélységének kialakításához a heti egy vagy kevesebb alkalom ajánlott. Ha kifejezetten csak a vizsgálat és a vizsgálati eredmény a fontos, ill. kérés alapján találkozhatunk rövidebb időközönként is. Ennek jellemző esete a krízisintervenció, ill. ha sürgősen egészségügyi intézményt ajánlott megkeresnie.

Az interjú-sorozat végén, általában a harmadik találkozáskor, kap egy visszajelzést az eredményekről, személyre szabottat és szóbelit – ennek rövid összefoglalására pedig egy véleményt is később. Ez tartalmazza a probléma elemzését, működésének feltételezett elvét, a kezelési javaslatot, a kezelésére ajánlott módszert és alternatív, olykor csak más szolgáltatóknál elérhető megoldásokat, esetleges kockázatokat és azok működésének, csökkentésének elvét, stb.

Előfordul, hogy nincs összeillés a pszichológus és a paciense között: a paciens valamiért (még) nem vállalható (mert pl. az veszélyes vagy ellenjavallt, hatástalan volna) vagy a paciens dönt úgy, hogy másik ellátót keres. A vizsgálat maga bármikor, indoklás nélkül megszakítható, azonban javaslom, hogy az esetleges elégedetlenséget, haragot, panaszt beszéljük meg a pszichológussal. Olykor utólag, az elégedetlenség ismeretében módosítani is lehet a vizsgálati helyzetet, vagy adható tájékoztatás a vizsgálat során alkalmazott megközelítés, hangvétel tekintetében a paciens számára: miért lépte meg azt a pszichológus, amit meglépett. Adható tájékoztatás arról is, hogy módosítható-e a vizsgálati helyzet a paciens igényeinek megfelelően, és ha nem, akkor tehető javaslat arra vonatkozóan, milyen ellátónál folytassa a paciens a pszichológiai munkát. Ha a paciens ezt a beszélgetést, tájékozódást elmulasztja, akkor azt kockáztatja, hogy a vizsgálatra kifizetett összeg kárba vész. És a sajnos a saját döntése nyomán vész el az összeg. Legrosszabb esetben még egy nem folytatott vizsgálat is segíthet tisztázni, milyen stílusú, habitusú vagy módszert alkalmazó szakember volna megfelelőbb a paciens számára, ill. hol érdemes ilyen ellátót keresni. Kaphat a paciens visszajelzést a saját működésmódját illetően is, ami olyankor lehet hasznos, ha más a sokadik pszichológussal vagyunk elégedetlenek. Különösen sok konfliktust, félreértést vagy elmulasztott gondoskodást tartalmazó kapcsolatokkal a hátunk mögött lehet érdemes átgondolni, nincs-e véletlenül valamilyen hasonlóság a pszichológussal való kapcsolatunk és a többi emberrel való kapcsolatunk között? Ha van, nem kell megmaradni egy rosszul működő szakmai kapcsolatban, viszont a visszajelzés birtokában kaphatunk esélyt arra, hogy a saját, ismétlődő mintázatainkra rálátva mérlegeljük, érdemes-e az elvárásainkon változtatni.

Az első interjú nem kötelezvény, nem kell folytatni a szakemberrel a munkát. Ez a szakemberre is vonatkozik, a magánszektorban dolgozó pszichológus jelezheti, ha nem tud velünk együtt dolgozni, és ajánlhat másik szakembert maga helyett. Ezt a kockázatot, ill. az össze nem illés lehetőségét a fizető paciens vállalja a szolgáltatás igénybevételekor. Így lesz némi felelőssége abban is, mihez kezd egy esetlegesen rosszul működő kapcsolattal. Megteheti, hogy kísérletet tesz az elégedetlensége jelzésére (ne ezen múljon már a pénze sorsa), de megteheti azt is, hogy másutt próbál szerencsét. Aki járóbeteg formában vesz igénybe pszichológiai ellátást, ezzel a felelősséggel, ahogy a szabad orvosválasztás és önrendelkezés jogával is rendelkezik. Érdemes tehát gondosan mérlegelni, amikor szakembert választunk, és jelezni, ha valami nincs az ínyünkre. Ha ezen lehet változtatni, akkor miért ne tegyünk egy próbát? Ha nem lehet, akkor kérhető tájékoztatás, hogy miért nem, és milyen ellátás tudná a hiányt pótolni? Így magunkat is megkémülhetjük az esetleges újabb csalódástól.

Előfordul, hogy valaki ódzkodik az efféle interjúktól, a pszichológussal való találkozástól. Összeszedtem néhány jellemző félelmet evvel kapcsolatban, és szemléletmódot is javaslok, amikkel talán lehet a kezdeti félszegséget csökkenteni. Ha Ön is tart az első találkozástól, akkor azt javaslom, olvasson is rögvest tovább.

Csak beszélgetni a pszichológussal

Gyakran hallom, hallgattam korábban, hogy a pszichológussal beszélgetni nem old meg problémákat. Ez igaz, a félsz gyakran jogos, szerintem. Alapvetően én sem szeretem, ha a paciens “csak” beszél. Annak ugyanis a problémák végtelen és örökké körben járó ismétlődése az eredménye, ami, kivételektől eltekintve, előbb vagy utóbb a pszichológiai támogatást is megakasztja.

Fontos azonban azt is tudni, hogy még ezeknek, az örökké körben forgó beszélgetéseknek is lehet komoly értéke. Pl. akkor, ha a paciensnek nincs másra szüksége, mint egy tanúra, aki hajlandó végighallgatni a történetét anélkül, hogy, mondjuk, belekötne a beszámolóba, kritizálná vagy közönnyel fogadná a mesélőt. Hogy pontosan mennyi “értéke” van az ilyen alkalmaknak, a paciens élettörténetétől, jelen kapcsolataitól, terápiás céltól és stratégiától is függ majd, de mindegyikben van egy közös mozzanat, amire a post-ot most fel szeretném építeni: a kapcsolati. Egy beszámoló elmesélése, ill. annak beszéddel való átalakítása, egy narratíva és egy kapcsolat építése is. Van, amikor érdemes hallgatni újra és újra ugyanazt, mert pont az ilyen, mondjuk, a megszokottnál türelmesebb és az érdeklődését fenntartani képes kapcsolat hiányzik az ember életéből. A pszichológus az ilyen kapcsolatokat pótolni nem tudja, viszont adhat olyan érzelmi-kapcsolati tapasztalatot vagy mintát, amire alapozva a paciens majd az ülésen kívül is képes lehet pl. türelmesebb emberekkel körülvenni magát.

Van az is, amikor érdemes beemelni valami újat az állandó “csak beszélgetésbe” ennél kicsit direktebb módon is. És ha ezt megtesszük, változhat nem csak a történet narratívája, de az is, amit a paciens a kapcsolatokról és a beszélgetésekről tapasztal és gondol.

Vannak, pl., akik kitartóan tudják sorolni a sérelmeiket, amiket másoktól elszenvedtek, de valamilyen oknál fogva kimarad, hogy ezekben a sérelmekhez elvezető helyzetekben, pl. vitákban vagy elhanyagolásba torkolló szóváltásokban, ők maguk hogyan vesznek részt. Olykor pl. a passzivitás vagy az örök visszavonulás és túlalkalmazkodás annyira automatikus és megszokott lehet, hogy az ember már nem gondol bele: ebben a konkrét esetben feltétlenül ez az egyetlen megoldás? Vannak, akik pl. mindig is visszavonulót fújtak, ha mások határozottak voltak velük szemben, és sosem gondoltak arra, hogy egy kicsit még kitartsanak, és megnézzék, mi történik.

A nem-cselekvés, a visszavonulás rendszerint döntés. Lehet, nem tudatos, de döntés. Vezérelhetik aggodalmak, félelmek, és olykor jobb megoldásnak tűnik, mint a saját haragot kifejezni, aminek az ég tudja, milyen következményei lehetnek. Ez a haragvó, “rossz-én”, egy túlalkalmazkodó embernek, mondjuk, az árnyéka, a kezdeti beszélgetésből, azaz az én-ről alkotott történetből, narratívából van, hogy teljesen hiányzik. Nincs. Ilyen esetben az önmagukról alkotott beszámoló egyoldalú, a cselekvőképes én hiányzik a történetből. többek között azért, mert a cselekvés, a nyílt haragvás, nem volna túl célszerű. A pszichológusnak lehet dolga ilyenkor az, hogy egyszerűen, következetesen rákérdez a nem-cselekvés vagy visszavonulás pillanatára: mi történt olyankor a fejében a paciensnek? Ekkor valami érdekes dolog történik: a beszélgetésbe beemelünk egy új témát, a tehetetlenséget. Bizonytalanságot. Kételyt vagy a jó kapcsolat megtartásának vágyát. Ez egy új én-rész, amihez úgy jutunk el, hogy a panaszokról, melyek rendszerint a másik emberre koncentrálnak, áttereljük a figyelmet a paciens saját élményeire. És ez lehet igencsak szorongató a számára.

A paciens ugyanis dönthet arról, hogy ezekről, pl. a haragnál jóval érzékenyebb témákról beszél az ülésen, és ezzel egy sérülékenyebb oldalát is megmutatja. “Megmutatja”, nem “csak” beszél róla. Vannak fokozatok a sérülékenységben. A tehetetlenség megmutatása az ülésen lehet pl. ijesztőbb egy általában határozott és domináns embernek, mint egy visszavonulóbbnak. Utóbbinak lehet ijesztőbb az elégedetlenség és harag kifejezése, míg a domináns emberünk könnyen beszélhet róla. Teljesen új tapasztalat tud lenni, hogy pl. egy visszahúzódó ember lehet rám mérges azért, mert pl. túl nyomulósnak tartja a kérdést, amit feltettem. Félhet, hogy kritizálni fogom, hogy félreértem vagy kigúnyolom majd. Érzelmileg nem magától értetődő annak, akit eddig pl. gyakran letorkolltak, ha szót emelt magáért, hogy lehet itt haragudni is. Nehéz döntés ezt bevallani. Ha mégis megteszik, és figyelmeztetnek, hogy a kérdés most túl kényelmetlen, nálam pattog a labda. Ezután én döntök: helyben hagyom pl. a helyreigazítást, kommentálom, kiegészítem azt, vagy tovább kíváncsiskodom, elismerem, hogy igaza lehet, esetleg megkérdezem, nem ismerős-e ez helyzet a múltjából valahonnan? A lépés terápiás stratégiától és kezelési tervtől függ, de mindettől függetlenül van egy pont, ami minden terápiában lehet közös: olyan lépést célszerű tenni, mely a közösen megfogalmazott célokhoz, azaz a paciens céljához közelebb juttat minket. Nos, ez sokszor új: nincs letorkolás, kritika (mely éppen eltávolítana a paciens céljától), valami új van helyette, mely a paciens célja irányába tolja el magát az együttműködést. Annak, aki megszokta, hogy általában távolabb kerül a céljaitól, ha ellenszegül, ez igencsak szokatlan tapasztalat. Sokat dolgozok olyanokkal, akik az általános rossz érzésüket nehezen öntik szavakba, mert hiába próbálják elmondani, mi zavarja őket, nem találják a szavakat vagy az érzéseket. Ahogyan pl. egy vitában sem. Nekik már az újdonság lehet, hogy valaki ezekre az érzésekre egyáltalán kíváncsi. Az érzelmek szabályozásával kapcsolatos nehézségek, az érzelmek azonosítása, megnevezése, beemelése a beszélgetésbe, lehet nehéz feladat valakinek, aki ahhoz szokott hozzá, hogy rendszeresen elnyomja őket. 

Vegyük észre, hogy egy ülés döntések sorozata, amiben a pszichológussal a paciens közösen vesz részt, és kölcsönösen hatnak a felek egymásra. Akár dolgoznak majd ezzel a hatással, akár nem. Ez mind érzelmi-kapcsolati-gondolati munka, attól függően, mire helyezték a hangsúlyt a terápiában.

Ha a paciens pl. pont az ilyen érzelmi-kapcsolati munkában rendelkezik kevés tapasztalattal, akkor egy ilyen ülésen lényegében élesben gyakorolja az érzelmeinek és a kapcsolat szabályozását, lehetőleg olyan irányba, ami a céljához közelebb vezet. Rendszerint valami újat gyakorol. A domináns ember türelmet, a visszahúzódó önkifejezést. Mondjuk. Amikor belenézünk a párkapcsolatokba, barátságokba, kollégákkal való viszonyba, rokonokkal való kapcsolatokba, sokszor találunk olyan tényezőket, régi szokásokat vagy téves hiedelmeket, amik a fentihez hasonló érzelmi-kapcsolati-gondolati “tapasztalatlanságot” fenntartják anélkül, hogy a paciens erről tudna. A beszélgetések célja gyakran lehetőséget teremteni arra, hogy a rég elhallgatott témák újra egy beszélgetésben megjelenjenek. Beszélni róla annyi, mint úgy dönteni, megmutatjuk. Megmutatni annyi, mint bízni a másikban. Mely bizalmat persze ki kell érdemelni, nem véletlenül kezelés sorozatról van szó.  Bízni pedig annyi, mint kockáztatni. Ez elég sokféle tevékenységet jelent, még ha beszélgetésről is van szó. Amikor a paciens képes “csak úgy” beszélgetni (pl. gátlások, félelmek nélkül), azaz képes a régi szabályozási módok helyett újakat használni az ülésen, és mindezt tartósan, a terápia véget is érhet akár. Igaz, viszont, hogy nyitogathatok én ajtókat, ha valaki nem akar bemenni rajtuk, és élni a lehetőségekkel az ülésen. Akkor külön feladat annak átgondolása, hogy mi történik itt, és arra az akadályra helyezni a hangsúlyt.

Mesterséges helyzet? Igen, nagyon is. Ahogyan egy tanfolyam, egy iskola, egy megtervezett edzés és egy mise is az: mindegyiknek meg van a maga célja és eszközrendszere, szabályai és szerepei. Életünk legtermészetesebb dolgai lehetnek, de mind “mesterségesek”: ember alkotta őket meghatározott cél érdekében. Mindegyik szabályait tanulni kell, és mindegyikre jellemző a tanulás, mint tevékenység. Miért ne tanulhatna valaki valami újat önmagáról?

Azok számára, akik attól tartanak, hogy “csak beszélgetés” történik majd, és csak pazarolni fogják az idejüket, talán jelenthet némi segítséget, ha tudják: gondolatok, érzések megfogalmazása, egyáltalán, azonosítása, mások gondolatairól és érzéseiről való gondolkodás, azok számba vétele a tetteink megfontolása során, és azok figyelemmel kísérése egy emberi kapcsolatban, mind figyelmet és energiát igénylő tevékenységek. Mely tevékenységek tanulhatóak, kinek a maga lehetőségei és korlátai szerint. A pszichológusnak is könnyebb, ha a paciens nem csak beszélgetni jön, hanem inkább tanulni.