Egy ilyen post-ot már régóta terveztem, mert a klasszikus magyarázatokkal, hogy mire jó ez a dolog, elégedetlen vagyok. Nehéz őket eladni a racionálisabb embereknek. Egyrészt. Másrészt, ritkán van rá szükség, nálam, legalábbis, arra, hogy álmokba is belenézzünk. Van, hogy felajánlom a lehetőséget, de spontán ritkán élnek vele az emberek. A naplózásuk, rendszeres megbeszélésük pszichoterápiás eszköz. Ha használata az egész terápia során hasznos volna, rendszerint azt javaslom, hogy keressen az érdeklődő jungi analitikust. Néha, ugyanakkor, itt is elő-előkerülhet a téma, így leírom, kb. mire lehet jó, ha dolgozni kezdünk evvel a témával.

Sokszor az ülésen elég a magyarázat rövid változata is, kezdésnek: az álmok megbeszélése betekintést nyújthat azokba a lélektani folyamatokba, melyek máskülönben rejtve maradnának, amennyiben nem tudunk a létezésükről. Ez esélyt adhat nekem arra, hogy pontosabban kövessem a támogatás folyamatát, ill. pontosabbá tehessem a saját beavatkozásaimat. Önnek meg arra, hogy olyan folyamatokról is kaphasson visszajelzéseket, amikről nem gondolta, hogy fontosak lehetnek a kérdései szempontjából. Kb. ennyi. Van viszont, hogy jól jön egy hosszabb verzió is. Ez a post a hosszabb változat megalapozására született. Források annak, akit érdekel a kérdés. Nem teljes körű vagy tudományos igényű az írás, a források egy része mára elavulhatott, a nyelvezet pongyola lesz. De talán érthető. Akit a tudomány része érdekel, ajánlom a lent hivatkozott forrásokat elolvasásra.

Kép/rendszer önmagunkról és a világról

Az emlékezet és a tudattalan kérdéskörét lustán kihagyva, előzetesnek legyen elég annyi, hogy az alvás során mehet végbe nem csak a tudatosan felidézhető emlékek megszilárdítása, de az egyes emlékek hozzákapcsolása ahhoz, amit az agy már tárol, „tud”. Erről a tudásról, főleg a készség szintűről, nos, nem kell tudnunk. Ahogy arról sem, hogy miként befolyásolják a mindennapi döntéseket. A rendszer magas szinten automatizált, olyannyira, hogy egyesek a tudatosság puszta hasznát is gyakran megkérdőjelezik. Ez a kérdés sok ide, legyen elég annyi, hogy erősen automatizáltak vagyunk. Az agy az új tudást hozzáfűzi ahhoz, az egyszerűség kedvéért, modellhez vagy képhez, amit a világról eddig alkotott. Az alvás segítheti a különböző szinten szerveződő, beszámolható (explicit, pl. konkrét emlék) és nem beszámolható (implicit, pl. kapcsolati minták, készségek) tudásunk értelmes rendszerré történő egyesítését (1). Magát az emlék rögzülését viszont nem feltétlenül, az végbe mehet alvás nélkül is. Ellenben, számoltak be kutatások arról, hogy a nem beszámolható tudás szintjén az ember fejlődést mutat az idő múlásával, anélkül akár, hogy külön gyakorolna; ennek a fejlődésnek lehet némi köze az alváshoz (2).

Egyelőre úgy néz ki, hogy az információ, a tapasztalat feldolgozása, a tanulás, nem áll le alvás alatt sem. Az viszont érdekes, hogy az álmokban sok olyan elem is megtalálható, aminek látszólag semmi köze a nappali tapasztalatokhoz. Bizarr, fura képek, szokatlan narratíva, stb. Elsőre nehéz belátni, mi köze van ezeknek a tanuláshoz. Van, aki szerint elég sok, amennyiben a tanulás nem csak tapasztalat szerzést jelent, de azt is, hogy az idegrendszer a kapcsolatait, melyek formájában az adatokat tárolja (és aminek a pszichológiai vetülete lenne a kép, a minta, a modell, stb.) rendszeresen felülvizsgálja és átrendezi. Van, aki szerint ennek a felülvizsgálatnak van köze az álmokhoz.

Virtuális valóság (részletesen lásd: 3,4)

Az egyik ilyen feltevés szerint az agy folyamatosan értelmezi az érzékszerveket érő információt, igyekszik azt értelmes rendszerré szervezni, ami alapján kiigazodunk a világban. Ez az értelmezés egy belső kép/modell alapján (mint pl. az önmagunkról és a világról alkotott tudás) történik, az agy ennek felelteti meg (vagy ebbe szuszakolja be) azt, amit „lát”.

E látottakkal vagy megerősíti a modelljét, bizonyítva azt, hogy „lám, az történt, amit a világról alkotott modell előre jósolt”, vagy cáfolja azt („nem az történt, amire vártam, a modell pontatlanul jósolja az eseményeket”). Ha túl olyan tapasztalat éri a rendszert, amit nem látott előre, akkor ki kell a modellt igazítani, különben jó sok kellemetlenségre és nehezen értelmezhető helyzetre számíthatunk. Mint a Windows: „Új frissítések jelentek meg, a frissítések az újraindulást követően települnek fel. Indítsa újra a számítógépet”.  Egy átlag felhasználó akkor szereti az operációs rendszerét, ha elég sok és sokféle appot tud futtatni azokból, amiket rendszeresen használ. Ha az app frissül, újat adnak ki, már nem biztos, hogy hibamentesen kezeli azt az oprendszer. Ha kezeli egyáltalán. Ezért szeretjük, ha az oprendszert frissítik. Az se baj, ha a program nem zabálja feleslegesen a memóriát, így jut elég RAM az appokra. Az is jó, ha nem foglal túl sok helyet, hadd maradjon hely pl. a képeknek. És szeretjük, ha egyszerűen kezelhető az oprendszer, legalábbis átlagos felhasználó számára. Az agy is ugyanezeket szereti a saját modelljeiben. Minél többféle tapasztalatunkra ad egységes magyarázatot a modell (pl. értem, hogy mi miért történt velem és másokkal a múltban, és sejtem, mi fog velem és másokkal történni a jövőben), minél egyszerűbb formában (pl. lyányom, ez azért van, mert minden férfi disznó), és minél ritkábban téved (pl. látod, ez a férfi tényleg disznó volt!), annál hatékonyabb. Azaz: minél bonyolultabb dolgokat tudunk minél egyszerűbben magyarázni anélkül, hogy a magyarázat pontatlanná válna (túl sok lenne a kivétel a szabály alól), annál jobb. Ez az Occam-borotvája elv.

A frissítést, a virtuális valóság elmélet szerint, az agy automatikusan megcsinálja a saját hálózatában, a REM fázisban. Úgy, hogy a frissítést még le is bétateszteli, mielőtt ébrenlét alatt élesben is kipróbálná. A bétateszteléshez, az elképzelés szerint, épít magának több virtuális környezetet (scriptet), abból a tartalomból (tudásból), amit már eltárolt korábban, olyan forgatókönyv/modell alapján, ami az adatokból összerakható. Ez lesz az álom tartalma. Majd elkezdi futtatni a scriptet ugyanazokkal a rendszerekkel, amiket ébrenlét során is használ. Egy különbséggel: az érzékszerveket lekapcsolja. Lekapcsol olyan rendszereket is, melyek egyértelműen jeleznék, hogy nem a valóság „fut” éppen, és ami „történik”, az lehetetlen (pl. a formális logika nem működik). Ebbe a script-be belerakja az új modelljét (az elképzelhetőség kedvéért legyen ez most az álom-én, aki hajlamos olyasmit is csinálni, amit mi biztos nem csinálnánk), és megnézi, mi történne, ha a script valós volna. A „valótlan” elemekre az elképzelés szerint azért volna szükség az álomban, mert 1) hibákat generálnak: olyan pillanatokat, amikor a script-et nem jósolja be pontosan az új modell, és emiatt valami váratlan dolog történik. 2) A tartalmak (olykor lehetetlenül) kreatív kombinálásával sokféle script vagy teszthelyzet rakható össze, amivel extrán felkészíthető az új modell az éles teszt során várható sokféle lehetőségre. Az éles teszt majd az ébrenlét alatt jön el.

E „hibák” az ébrenlét alatt lehetnek váratlan ingerek, amikre nem voltunk felkészülve. Kicsit elképzelhetőbbé téve, ilyen váratlan dolog lehet, pl. egy ülésen, egy korai konfrontáció: amikor olyasmit jelzek vissza a paciensről, amire nincs felkészülve. Az életben ilyen lehet egy ember, akivel nem tudunk mit kezdeni, pl. mert nem elég barátságos ahhoz, hogy bratyizzunk vele, de nem elég ellenszenves ahhoz, hogy messzire elkerüljük. Tanácstalanná, eszköztelenné válhatunk ilyenkor, a szokásaink nem működnek jól. Vagy nem tudjuk előre megmondani, hogy a másik mit fog lépni, ha mi a szokottól eltérő / szokásos módon viselkedünk. Ezek a helyzetek becslési hibákat eredményeznek, ami adott esetben sokba kerülhet nekünk (pl. egy kiadós veszekedésbe). A virtuális valóság előnye, hogy az agy új dolgokkal kísérletezhet, sokféle helyzetben, és megússza mindezt valós következmények nélkül.

A tanuláshoz szükséges agyi folyamatok ugyanúgy aktívak a virtuális közegben is. Azokon a pontokon, ahol az új modell alapján sok a váratlan adat (becslési hiba), a modell pontosítható. Az agy tehát egy saját maga által létrehozott, fiktív környezetben is folytatja az ébrenlét során elkezdett alkalmazkodást a külvilághoz, csak ezúttal nem a környezetre reagál, hanem a saját maga generálta világra: megszabadul attól a tudástól/információtól, ami felesleges volna, és csak zavarná a szimulációt – a valóságtól. A forgatókönyvek/scriptek száma alvás alatt nincs megkötve, az ébrenléttel ellentétben (pl. nem tudunk repülni). Így sokféle helyzetre felkészíthető a modell. A virtuális közegben sem a külső valóság (a maga szabályaival), sem a formális logika nem korlátozza, hogy milyen elemekből épülhet fel a teszthelyzet, így olyan képek is kapcsolódhatnak a szimuláció alatt, melyek ébrenlét során elég távol esnének (pl. időben vagy térben, logikailag) egymástól. Ettől lehet bizarr egy álom (lásd még: 5).  

A jungi terápia egyik fontos elképzelése, hogy a psziché folyamatosan törekszik az ember lehető legteljesebb kibontakozására. Minél többet tudjunk megélni magunkból a külvilágban. Ennek érdekében korrigálja a tudatos hozzáállást, azt a módot, ahogyan általában élünk a világban, ha az szükséges. Mert van, amikor az uralkodó értékrendünk, tudatosan is elérhető oldalunk az akadálya a boldogságunknak. Röviden. Az álom betekintést engedhet ebbe a korrekciós/tanulási folyamatba. A mi számunkra most nem fontos, hogy ez az álom csak tükrözi a tudatos álláspontot, vagy éppen ellensúlyozza azt (lásd még: 6), a fontos inkább az, hogy belenézhetünk a szimulációs folyamatba és következtethetünk arra, miféle modellt tesztel éppen a rendszer.

Ha a terápiás ülést modell helyzetnek tekintjük, ahol a paciens az ellátóval való kapcsolatában új viselkedésmódokat próbálhat ki/fejezhet ki, ill. elavult viselkedésmódokat fedez fel és vált le, felmerül a kérdés, nem tehetjük-e célzottabbá a munkát, jobban kihasználva azt az 50 percet, ha a beavatkozásokat az önkorrekciós folyamat ismeretében tervezzük meg? Min dolgozik éppen a rendszer, magától is? Nagyüzemben ezt pl. a jungi vagy a freudi analízis csinálja, de itt is élhetünk vele talán, ha pl. elakadtunk, és nem tudjuk, merre lépjünk tovább egy ellátás során.

Felhasznált irodalom:

1. Stickgold, R. (1998). Sleep: off-line memory reprocessing. Trends in Cognitive Sciences, 2, 12.
2. Vertes, R., P. (2004). Memory Consolidation in Sleep: Dream or Reality. Neuron, Vol. 44, 135–148.
3. Hobson, J., A. és Friston, K., J. (2012). Waking and dreaming consciousness: Neurobiological and functional considerations. Progress in Neurobiology, 98, 82–98. http://dx.doi.org/10.1016/j.pneurobio.2012.05.003
4. Hobson, J., A., Hong, C., C.-H., és Friston, K., J. (2014). Virtual reality and consciousness inference in dreaming. Front. Psychol., https://doi.org/10.3389/fpsyg.2014.01133
5. Williams, J., Merritt, J., Rittenhouse, C. és J. Allan Hobson (1992). Bizarreness in dreams and fantasies: implications for the activation-synthesis hypothesis. Consciousness and Cognition, 1, 172-185
6. Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Budapest: Animus.

Az első találkozás vagy másik néven első interjú több célt is szolgál. 1) Betekintést enged abba az élethelyzetbe, amiben most van, és segít rálátni azokra a nehézségekre, amikkel küzd, és melyek rendezésében támogatást kér. 2) Segít megérteni a jelenlegi helyzetének történetét. Azokat a tényezőket, eseményeket, melyek feltehetően létrehozták, ill. azokat, melyek fenntartják. 3) Ön is betekintést nyerhet abba, hogyan dolgozom. Az első interjú eszköztára nagyon hasonló, sokszor azonos avval, amit majd egy hosszabb együttműködésünk során is használok, a stílusom szintúgy – azaz fel tudja mérni, tud-e majd velem együtt dolgozni. 4) Vizsgálatként egyben pszichológiai állapotfelmérés is, mely során elakadásokat, tüneteket, elhárításokat, lehetőségeket és erősségeket is felmérek.

Az első interjú 1) klinikai pszichológiai vizsgálat, amelynek az egészségi állapot felmérésén túl célja annak eldöntése is, hogy miként és milyen kockázatok mellett vállalható el a paciens, milyen ellátást lehet számára felajánlani. 2) Előkészítője lehet a tartósabb együttműködésnek, amennyiben lehetővé teszi annak felmérését, mennyire illik össze a pszichológus és a paciens. 3) Annak felmérésére szolgál, hogy mit vegyünk figyelembe a kezelési terv elkészítésénél.

Rendszerint egy beszélgetés sorozat, ami 1-3 alkalomból áll, alkalmanként 50 perces időtartammal. A legelső találkozást egy rövid bemutatkozás és az interjú helyzet bemutatása kezdi, valamint a szükséges adminisztráció. Adatfelvétel, egy rövid adatkezelési tájékoztatás. Kérdéseket is fel tud tenni, ha valamire kíváncsi lenne. Az interjú során fő szabály szerint bármit elmondhat, ami a fejében van, akár szabadon, akár egy-két segítő kérdéssel a részemről. A leggyakoribb az, hogy az emberek belekezdenek a történetbe, és amikor elmondtak minden fontosat, jönnek a kérdéseim. A stílus szabad beszélgetős.

A legelső ülés általában főbb probléma területek felvázolásából szokott állni, és egyben lehetővé teszi az egészségi állapot felmérését is. A második és harmadik ülésre akkor kerül sor, ha további információra volna szükségem egy hasznos visszajelzéshez és alapos elemzéshez. A további alkalmak során már több kérdésem szokott lenni, kicsit aktívabb vagyok az üléseken.

Ha a lelki egészséget zavaró tünetekkel érkezik, vagy arra gyanakszom, hogy a nehézségei mögött/mellett valamilyen tünet is van, vehetek, ill. veszek fel teszteket is az interjúkat követően. Fokozatossági elv szerint először az engedélyével olyan skálákat használok, melyeket nekem kell kitölteni az interjú után, Önnek ilyenkor még nincsen dolga. Ha van dolga, akkor szintén engedély kérést követően rendszerint a rövidebb kérdőíveket adom oda először, a hosszabb, több időt és energiát igénylő vizsgáló módszerekre csak szükség esetén térünk ki.

Az interjú alkalmak között napok telhetnek fel, ha nem sürgős a vizsgálat, két ülés között eltelhet egy hét is – ilyenkor egyben felkészülés is történik a későbbi együttműködésre, ugyanis nem sürgős esetben általában heti egy, ritkábban (átmenetileg) heti két üléssel dolgozom. A későbbi terápiás kapcsolatot is elkezdjük megalapozni, melynek beállításában és jellegében az ülések közt eltelő idő fontos tényező. Pl. a támogató terápiákra jellemző terápiás kapcsolat mélységének kialakításához a heti egy vagy kevesebb alkalom ajánlott. Ha kifejezetten csak a vizsgálat és a vizsgálati eredmény a fontos, ill. kérés alapján találkozhatunk rövidebb időközönként is. Ennek jellemző esete a krízisintervenció, ill. ha sürgősen egészségügyi intézményt ajánlott megkeresnie.

Az interjú-sorozat végén, általában a harmadik találkozáskor, kap egy visszajelzést az eredményekről, személyre szabottat és szóbelit – ennek rövid összefoglalására pedig egy véleményt is később. Ez tartalmazza a probléma elemzését, működésének feltételezett elvét, a kezelési javaslatot, a kezelésére ajánlott módszert és alternatív, olykor csak más szolgáltatóknál elérhető megoldásokat, esetleges kockázatokat és azok működésének, csökkentésének elvét, stb.

Előfordul, hogy nincs összeillés a pszichológus és a paciense között: a paciens valamiért (még) nem vállalható (mert pl. az veszélyes vagy ellenjavallt, hatástalan volna) vagy a paciens dönt úgy, hogy másik ellátót keres. A vizsgálat maga bármikor, indoklás nélkül megszakítható, azonban javaslom, hogy az esetleges elégedetlenséget, haragot, panaszt beszéljük meg a pszichológussal. Olykor utólag, az elégedetlenség ismeretében módosítani is lehet a vizsgálati helyzetet, vagy adható tájékoztatás a vizsgálat során alkalmazott megközelítés, hangvétel tekintetében a paciens számára: miért lépte meg azt a pszichológus, amit meglépett. Adható tájékoztatás arról is, hogy módosítható-e a vizsgálati helyzet a paciens igényeinek megfelelően, és ha nem, akkor tehető javaslat arra vonatkozóan, milyen ellátónál folytassa a paciens a pszichológiai munkát. Ha a paciens ezt a beszélgetést, tájékozódást elmulasztja, akkor azt kockáztatja, hogy a vizsgálatra kifizetett összeg kárba vész. És a sajnos a saját döntése nyomán vész el az összeg. Legrosszabb esetben még egy nem folytatott vizsgálat is segíthet tisztázni, milyen stílusú, habitusú vagy módszert alkalmazó szakember volna megfelelőbb a paciens számára, ill. hol érdemes ilyen ellátót keresni. Kaphat a paciens visszajelzést a saját működésmódját illetően is, ami olyankor lehet hasznos, ha más a sokadik pszichológussal vagyunk elégedetlenek. Különösen sok konfliktust, félreértést vagy elmulasztott gondoskodást tartalmazó kapcsolatokkal a hátunk mögött lehet érdemes átgondolni, nincs-e véletlenül valamilyen hasonlóság a pszichológussal való kapcsolatunk és a többi emberrel való kapcsolatunk között? Ha van, nem kell megmaradni egy rosszul működő szakmai kapcsolatban, viszont a visszajelzés birtokában kaphatunk esélyt arra, hogy a saját, ismétlődő mintázatainkra rálátva mérlegeljük, érdemes-e az elvárásainkon változtatni.

Az első interjú nem kötelezvény, nem kell folytatni a szakemberrel a munkát. Ez a szakemberre is vonatkozik, a magánszektorban dolgozó pszichológus jelezheti, ha nem tud velünk együtt dolgozni, és ajánlhat másik szakembert maga helyett. Ezt a kockázatot, ill. az össze nem illés lehetőségét a fizető paciens vállalja a szolgáltatás igénybevételekor. Így lesz némi felelőssége abban is, mihez kezd egy esetlegesen rosszul működő kapcsolattal. Megteheti, hogy kísérletet tesz az elégedetlensége jelzésére (ne ezen múljon már a pénze sorsa), de megteheti azt is, hogy másutt próbál szerencsét. Aki járóbeteg formában vesz igénybe pszichológiai ellátást, ezzel a felelősséggel, ahogy a szabad orvosválasztás és önrendelkezés jogával is rendelkezik. Érdemes tehát gondosan mérlegelni, amikor szakembert választunk, és jelezni, ha valami nincs az ínyünkre. Ha ezen lehet változtatni, akkor miért ne tegyünk egy próbát? Ha nem lehet, akkor kérhető tájékoztatás, hogy miért nem, és milyen ellátás tudná a hiányt pótolni? Így magunkat is megkémülhetjük az esetleges újabb csalódástól.

Előfordul, hogy valaki ódzkodik az efféle interjúktól, a pszichológussal való találkozástól. Összeszedtem néhány jellemző félelmet evvel kapcsolatban, és szemléletmódot is javaslok, amikkel talán lehet a kezdeti félszegséget csökkenteni. Ha Ön is tart az első találkozástól, akkor azt javaslom, olvasson is rögvest tovább.