Címke: pszichológiai elmélet

Mi értelme a szinkronicitással foglalkozni?

Közzétéve Szerző:

Az „értelem” kapcsán eszembe jut Schnell (2017), aki jelzi, hogy az ilyen élményekről nem szívesen beszélünk, nehogy kinézzenek miatta minket. A körülöttünk állóknak ezek az események semmit nem jelentenek, és a kultúrából is kikoptak azok a rítusok és szokások, amik segítenének megemészteni őket. Mackey (2015) is megjegyzi, hogy hiába kerüli el valaki a kórházat egy ilyen élménnyel (könnyen nézhetik ugyanis mentális zavar tünetének), mentort találni a feldolgozásához nehéz. Ezekkel a kérdésekkel rutinszerűen már nem foglalkozunk.

Még ha babonásnak is látjuk azt, aki ilyesmiről beszámol, mert számunkra nincs jelentősége az ilyen élményeknek, attól mi sem vagyunk sokkal okosabbak. Találtam Jungtól (1999) egy eszmefuttatást, ami talán rávilágíthat arra, miért. A véletlen a modern embert ugyanis pontosan ugyanúgy ejti zavarba egy fura egybeesés, mint a mágikusan gondolkodó természeti embert. Meghazudtolja a világképét. A modern ember legfeljebb nem foglalkozik vele. Amíg teheti. Jung ebben a munkában fogja magát, és megnézi, mi történik, ha valaki olyan fejével gondolkodunk erről a kérdésről, aki nem teheti meg, elvileg, hogy tagadja a dolog jelentőségét. A modern ember ahhoz szokott, hogy uralja a környezetét, ebben sokat segít neki annak megértése és ésszerű rendszerré bontása. Törekszik a látható világ ok-okozati megértésére, mert annak irányítására tör. Ezáltal olyan környezetet hoz létre mesterségesen magának, melyben kevés váratlan esemény éri. Így a világnak egy másik oldalát magyarázza, mint a mágikusan gondolkodó, mondjuk, természeti ember: azt, amelyiket látja. A természeti embernek a látható világ nem túl érdekes hely, mert ahhoz alkalmazkodva él: a saját környezetében megvan a természetes dolgok rendje, amit ha betart, könnyebben életben marad. Triviális, hogy ami van, az úgy van, és kész. Ő azonban nem uralja a természetet, nem annak csúcsán áll, hanem annak egy fogaskereke, és így ki van neki, bizonyos értelemben, szolgáltatva. Nem ő hat a dolgokra, hanem azok vannak hatással rá, így a világ dolgai mágikus hatalommal bírnak. Ezt ma nevezhetjük projekciónak, ami misztikus egységet hoz létre közte és környezete között. De, ahogy a modern embernél, ha a rendet valami megbontja, az ugyanolyan zavaró neki. A projekció miatt ugyanakkor, amit mi véletlennek nevezünk, az neki láthatatlan önkény, egy ismeretlen szándék. Minden más, amit e kiinduló pont alapján mondana emberünk, hasonló logika alapján hangzana el, mint amit egy modern ember mondana. Csak nem a láthatatlan, hanem a látható világról. Az érem két oldaláról beszélnek mind a ketten, de ugyanolyan logikusan. Azért tűnik a két érvelés, a véletlen és a mágia alapú különbözőnek, mert máshová irányul a figyelem. A modern embert az érdekli, miként jött létre, mondjuk, a fába csapó villám, a természeti embert meg az, miért pont abba a fába csapott, amelyikbe. Főleg, ha addig abba a fába az év ezen szakában sosem csapott még villám. A modern ember azzal, hogy elmagyarázza, miként jön létre a villám, arról még semmit nem mond, ami a természeti embert kimondottan érdekli. Miért pont abba a fába, ma másikba is csaphatott volna? Nekem most annyiban fontos ez a gondolat, hogy hiába tekintjük az egybeesésről beszélő emberünket mágikusan gondolkodónak, irracionálisnak, azzal még mi sem mondtunk többet az adott eseményről. Legfeljebb annyit, hogy nekünk az esemény nem jelent többet a babonánál.

Mackey (2015) munkájában nekem az szimpatikus, hogy ő megkérdezi, a másik ember számára mit jelent az esemény, ha nem babonát? Úgy látja, hogy szinkronicitás akkor gyakoribb, amikor kifejezetten érdekel vagy foglalkoztat bennünket valami. És ez gyakoribb, ha valaki követi a saját útját, dharma-ját, a Taót, a daimon-ját vagy Isten akaratát. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Jung (2014) meg azt írja, hogy az archetípus szűkíti be (azaz vezeti) a tudatot. Mindketten a tudatos akarat hatáskörén kívüli befolyásról írnak. Mindkettő emberi akaraton kívüli, láthatatlan önkénynek vagy akaratnak tűnik az ego számára. A kérdés számukra, hogyan lehet kiolvasni ezt az ego-n kívüli „akaratot”.

Jung (2014) erre mantikus eljárásokat hoz példának, mint amilyen a Ji King, vagy részben az asztrológia. Mackey (2015) is hoz jól ismert példát, pl. a Tarot-t, de ami érdekesebb, hogy pont úgy kezeli, mint az álmot: asszociáltat rá. Ha az álom tájékoztat az archetípusról, ami ego-n kívüli hatóerő, miért ne lehetne a szóban forgó egybeesést is ugyanúgy kezelni? Az üléseken ezért nyitott az olyan beszámolókkal szemben, amik egybeesésekre vonatkoznak, egyfajta kiegészítéseként használja a szinkronicitást az objektív pszichológiai mérőeszközöknek: megnézi, olyan irányba fejlődik-e a páciens, amelyikbe neki kell? Bár, nem erőlteti rá a páciensre a kérdést, a lehetséges értelmezést is megtartja magának, az egybeesések meg akkor kerülnek elő az ülésen, ha a páciens spontán hozza fel őket. És számára a pszichológiai mérőeszköz továbbra is elsődleges.

Úgy látja, a szinkronicitás a személyes fejlődés egy előrehaladottabb fázisában gyakori. A fejlődés nála nagyjából megfelel a hős utazásának, ami rendszerint valami megoldhatatlan problémával indul, ami miatt a hősnek kihívások legyőzése árán fejlődnie kell. Az ember életében ilyen kiindulópont lehet egy krízis vagy szenvedés is, ami akkor jön, ha nem él autentikus életet. Élhet meg ilyenkor belső ürességet, távol tarthatja magát a megszokott környezetétől vagy támogatóitól. Aki a kihívásnak ellenáll, nyughatatlanságot vagy elidegenedést, esetleg depressziót élhet át. Amikor átlépjük a komfortzónánkat, indul az utazás. A kihívások megoldásának kulcsa sokszor, sok történetben nem a harc, hanem a megadás/feladás, a régi feladása valami újért. Ide tartozhat az elvárások elengedése, a kontroll oldása, és egyfajta felkészültség az indulásra (az új lehetőség megragadására). Ehhez persze az újszerű lehetőségekre nyitottnak kell lenni. A szerző szerint a démont, a szenvedést, itt nem legyőzni, hanem daimon-ná átalakítani kell.

Amikor a régi minták megtörnek és kezd nőni a megküzdési képesség a legyőzött kihívásoknak köszönhetően, kezdenek szaporodni a szinkronisztikus élmények. Idézi Marie Louise von Franzot, hogy az átmeneti időszakokban gyakoriak a szinkronisztikus élmények. Ezidőtájt jobban tudatába kerülhetünk önmagunknak, ám ha elsétálunk a sokszor banálisnak tűnő jelenségek mellett, ezt a lehetőséget elveszítjük. Az út elején, az elakadások idején, ilyet ritkán tapasztalunk. Ilyen elakadások idején, mondja Mackey, jó ötlet lehet összeírni életünk fontosabb, véletlen egybeeséseit: a belőlük összeálló trend a követendő irányt írhatja körül.

Áll azonban itt, tőle, egy figyelmeztetés is: akik sok ilyen élményen mennek keresztül, hajlamosak lehetnek egyfajta felfuvalkodásra: különlegesnek érezhetik magukat, fixálódhatnak a speciális jelentés keresésére, olyankor is megtalálni vélhetik azt, amikor az nincs jelen. Az ilyen állapot hipomániára emlékeztet. Miután a tudatba ilyenkor oda nem tartozó képek és gondolatok törnek be, regresszió és primitív gondolkodás jöhet létre, mely összekeverhető a pszichózissal. Az ilyen élmény spirituális krízis, amit fontos elkülöníteni a mentális zavartól. A mentális zavartól elkülöníti, hogy nincsenek olyan egészségi problémák, amik egybevágnak pszichiátriai zavar kritériumaival. Ha van is valamennyi tüneti egybevágás, fontos megnézni, van-e transzperszonális vagy misztikus élmény, és lehet-e ennek az állapotnak pozitív kimenetele, vagy éppen veszélye az ember/mások életére? Egy mentál-egészségügyi szakemberrel megéri ilyenkor pár szót váltani.

Úgy véli, hogy a nehézségek dacára, az ilyen egybeesések kreatívabbá teszik az embert, megerősítik egy-egy újszerű ötletét, ezáltal segítik a pozitív irányú változást, és rengeteg pozitív érzelmet szabadítanak fel – ami bőven belefér a pozitív pszichológia irányvonalába.  Kezelhetjük az ilyen tapasztalatot spirituális élményként is, amely segíti a kapcsolódást a saját úttal, a cél- és jelentéstalálást. Azok, akik ilyesmin keresztülmennek, kimondott kapcsolódást és fontosságot éreznek a mindennapi tapasztalataik irányába. Úgy érzik, valami új irányba, átalakító jellegű változás felé löki őket. Mindez pedig a pszichózis szöges ellentéte. Az óvatosság viszont nem árt.

Felhasznált források: 

  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Szinkronicitás

Közzétéve Szerző:

A szinkronicitás fogalmat úgy foglalhatjuk össze, mint ami „a négydimenziós tér-idő kontinuumhoz képest transzcendens”, „pre-egzisztenciális, apriorisztikus létezésre utal”, és „működésmódja nem azonos a természettudomány kauzalitás elvével” (263.o.). Igen tömény megfogalmazás, érdemes kibontani.

Van, aki ezt jelentőségteljes (meaningful) egybeesésnek hívja, kettő vagy több olyan esemény között, melyek máskor kis eséllyel fordulnának elő együtt. Így a megjelenése véletlennek tűnik, mely elsőre értelmetlen a számunkra. Nem vagyok szakfordító, így a „meaning” fordításával bajban is voltam. Magyarban az „értelmetlen” sokszor egyfajta szubjektív fontosság, jelentőségteljesség hiányára utal: az összefüggés számunkra nem mond semmit, ti. nincs jelentése, s így jelentősége sincs – nem fontos. Amikor meaning-ről beszél, többre gondol Jung, mint jelentőségről vagy fontosságról: az összefüggés ilyenkor „jelent” is valamit számunkra. Mackey (2015) kerek-perec le is írja, hogy csak számunkra kell jelentést hordoznia. Ebben eleve benne van az esemény személyes fontossága is. Mackey (2015) és Jung (2014) is kiemeli, hogy a véletlenek sorozatos előfordulása egy idő után kizárja számunkra a véletlen lehetőségét. Paradox, nem?

Amikor az ilyen véletlen események elkezdenek halmozódni, már kevésbé tűnik egy összefüggés véletlennek. Gyanús, mintha törvény lenne mögötte. Jóllehet, ez a törvény elgondolhatatlan, Jung szerint legalábbis. Itt majd fontos lesz Mackey (2015) figyelmeztetése, hogy szükséges lehet elkülöníteni a szinkronicitást, mint a misztikus élmények egy formáját, a mentális zavartól, különösen a pszichotikus állapotoktól. De erről majd kicsit később. Vissza Junghoz (2014). Szinkronicitásról akkor van szó, amikor a két esemény közti összefüggés meg sem ismerhető (nem szerezhető róla tudás, a kapcsolat emberi logikával nem elgondolható). Jung szerint három csoportba sorolhatjuk az ilyen egybeeséseket:

  1. a megfigyelő szubjektív állapota egyszerre van jelen egy olyan objektív, külső eseménnyel, mely a pszichés állapottal egybeesik.
  2. ugyanez az egybeesés a megfigyelőtől távol (akár időben, akár térben), annak észlelésére elvileg a megfigyelő nem képes
  3. a pszichikus állapot egybeesése egy még nem létező, jövőbeli eseménnyel, mely a megfigyelést követően csak jóval később következik be, és utólag igazolja a megfigyelés tényét

E jelenség a második és harmadik kategória miatt kapta a szinkronicitás elnevezést, mert az összefüggés a két jelenség között nincs időhöz, térhez vagy éppen mechanikus oksághoz kötve. Schnell (2017) szerint például az oksággal éppenséggel a Bohr-féle komplementaritás elve alapján viszonyulnak egymáshoz. Nehéz megragadni a jelenséget, úgy tűnik. Az ülésen leginkább szerencsés véletlen formájában jelenik meg, amin néha elcsodálkozunk. Van, aki a spirituális rendszerekben járatosabb. Az ilyen kliens rendszerint sorsszerűnek, karmikusnak nevezi az ilyen tapasztalatokat, és annyit tudunk vele kezdeni, hogy feltérképezzük az aktuális kihívást, ill. a reá adott, lehetséges viselkedéses választ. Ami rendszerint idegen a kliens számára.

Ha kizárjuk a kauzalitást, és azt a lehetőséget is, hogy a pszichének mágikus képessége volna, akkor marad egy olyan feltételezés, mely szerint a pszichés és pszichén kívüli jelenségeknek hasonló az elrendezése. Ez a szimultaneitás volna, ami arra utalna, hogy a külső-belső ilyenkor ugyanazt az elrendezést mutatják: ugyanazt jelentik. A tudományos gondolkodásunk, Jung szerint, nem szokott ehhez hozzá. A szinkronicitás során az eseményeket tehát a szimultaneitás és a jelentés köti össze, nem pedig az ok és a hatás. Jung feltette, hogy az okságon kívül van hát egy másik tényező is a természetben, mely az események egy adott elrendezésében mutatkozik meg, s amit mi jelentésként értelmezzük. Az értelmezés szó fontos itt: a jelentés már azelőtt ott van, hogy megfigyelhetnénk. Nem mi gondoljuk ki kognitív folyamatokkal, hanem tőlünk függetlenül a jelentés már ott van. Sőt, éppenséggel már azelőtt ott is volt, hogy ok-okozati elven az egyes események együttálláshoz vezettek volna. Ez elég meredek gondolat annak, aki a hétköznapok ésszerűségéhez szokott hozzá. Nekem is sokszor meredek, ha úgy van, nem is hozakodok elő vele az üléseken. Nyíltan legalábbis meglehetősen ritkán. Azokkal, akik vallásosak vagy spirituális beállítottságúak, könnyebb ezt a lehetőséget megbeszélni. Isten akaratát sokszor ők maguk hozzák fel, ami egyébként megkönnyíti a kihívással való szembenézést számukra. Kicsit át lehet értékelni így egy tőlük idegen megoldási stratégiát.

Ha már említettem a spirituális beállítottságot, megint utalnék Jungra. A Tao, idézi Jung, érzékszerveink által nem megfigyelhető valami, a fizikai realitást szervezi ugyan, de nem uralja azt. Ebben a szervező rendszerben az ellentétek (mint a test és lélek, külső és belső, stb.) nem oltják ki egymást, határaik elmosódnak. Látható, hallható, kiterjedése (formája) is van, de e minőségek egymástól nem elkülöníthetőek, így ez egyértelműen nem is megragadható. Vagyis külön modalitásokra nem szedhető szét ez a valami, így az érzékszerveink számára nem észlelhető közvetlenül, azonosítani sem tudjuk. Csak befelé fordulás útján ismerhető meg, ami alapvetően szubjektív élmény. (Ezért a modern természettudományos gondolkodás nem is kedveli: valóságosnak ugyanis azt tekinti, mely mások számára is megfigyelhető.) Mackey (2015) ezt a kérdést gyorsan lezárja: mindegy, mások látják vagy értik-e, avagy sem. A valóságosság élményéhez nem kell mások megerősítése. Szokatlan gondolat ez is, hiszen ahhoz szoktunk hozzá, ha a valóságosságot, akár a saját gondolatinkét is, mások visszajelzéseire alapozzuk. Az üléseken ezt akkor tudom megfigyelni leginkább, ha valaki a hitelesség vagy önazonosság kérdésével küzd, és saját meglátásai pontosságában talán még kevésbé bízik meg. Ha saját gondolatokkal is bajban lehetünk, mit szóljunk a tőlünk független eseményekhez? Nehéz ügy. Jung úgy gondolta, hogy az ilyen közös jelentésre épülő, szimultán eseményeket az ún. archetípus köti össze, ami egyfajta szervező elve a természeti világnak. Sok formájában megtalálható, amit mi magunkon kívül törvényszerűségként, magunkon belül pedig minden emberben megtalálható, pszichés tartalomként érzékelünk. Logikusnak hangzik feltételezni, hogy amennyiben a psziché a természet része, ugyanazon elvek mentén rendeződnek az összetevői, mint a fizikai világ alkotórészei. Szinkronicitást ebben az értelemben akkor észlelünk, ha külső és belső rendezőelvek egybeesnek. Miután ezek az elvek öröktől fogva léteznek (legalábbis azóta, hogy a természet létezik), feltehető, hogy a jövőben sem fognak nagyon sokat változni. Ezért lehetséges pl. az, hogy szinkronicitás fogalom alatt beszélhetünk olyan élményeikről is, amikor valaki jövőbeli eseményre érez rá. Vagy múltbelire, amikor nem is lehetett jelen – mégis tudja, mi történt.

Az, hogy ezzel az ember mihez kezd, nagyban függ attól, mennyire lesz nyitott egy megszokottól eltérő logikára. Jung kiemeli, hogy az archetípus előszeretettel jelenik meg pszichés elakadásoknál, és Mackey is úgy látja, hogy a szinkronicitás segíti a kreatív megoldásokat. Hogy miként, arról majd később.

Felhasznált források:

  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Mire jók a pszichológiai elméletek?

Közzétéve Szerző:

A pszichológiai elméletek tulajdonképpen magyarázó modellek:

  1. segítenek a jelenből következtetni arra, hogy 1) mi történt a múltban, 2) az hogyan hatott a jelenre, és 3) mindez alapján a jövőben milyen problémák várhatóak. Ez segít megtervezni egy kezelést (terápiás stratégiát alkotni). E tervezet alapján olyan körülményeket teremthet a szakember (az ún. keret vagy setting), amelyek kedveznek a terápiás hatás (az ún. hatótényezők) megjelenésének. A szakembernek továbbá segítenek annak meghatározásában, hogyan a terápiás hatás kiváltása és fenntartása céljából mikor és milyen eszközöket (technikákat) használjon.
  2. Segítenek annak meghatározásában, hogy mi köze a terapeuta és a páciens között (a terápiás kapcsolatban) zajló eseményeknek ahhoz, ami a páciens és jelenlegi környezete (pl. családja) között történik, és mindez hogyan alakulhatott ki. Feltehető ugyanis, hogy a páciens csak nem kapcsolódik teljesen másként a szakemberhez, mint élete többi szereplőjéhez. Ez abban segít a szakembernek, hogy felmérje, a pácienssel való kapcsolatában kiskiklik-e valami (van-e kompatibilitási probléma a felek között), és ha igen, ez a kisiklás megtörténik-e másutt is a páciens életében? Ha igen, akkor mindez vajon köthető-e múltbeli, rossz tapasztalatokhoz? Vagyis az, ami a szakember és a páciens között történik, vajon az adott szituáció közvetlen következménye-e (reális-e), vagy van-e valami, ami átszínezi a szituációt (ún. áttételi kapcsolat): egy régi, berögzött kapcsolati mintát a páciens tudtán kívül átültet-e a múltból a jelenbe, ezzel részben vagy egészben félreértelmezve a helyzetet?
  3. Segítenek megérteni a páciens elsőre érthetetlennek tűnő döntéseit, reakcióit: ez a, hát, kompatibilitási probléma (tünet), hogyan kapcsolódik ahhoz, amire a páciens vágyik, és ahhoz, amit éppen csinál.

Ilyen komplex modellekkel, amikben egyesül az elméleti tudás a módszertannal és az önálló képzettséggel (módszerek), hazánkban a (módszerspecifikus) szakpszichoterápiák dolgoznak, melyek önmagukban is képesek a kívánt terápiás változás kiváltására. 

Számomra, szupportív terápiában főleg ahhoz kellenek, hogy jobban rálássak, éppen milyen lelki tényezők befolyásolják a munkakapcsolatot köztem és a páciens között, illetve éppen milyen folyamatok játszódhatnak le az ülésen. Ez a többlet tudás megkönnyíti nekem, hogy olyan légkört tarthassak fenn az ülésen, ami megtartó és elfogadó. Továbbá, segít megelőzni vagy gyorsan kezelni azokat a lelki folyamatokat, melyek a munkakapcsolatot negatívba fordítanák.

Felhasznált források

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Kernberg, O., F. (2011). Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus, Animula, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.

Milyen szemléletben dolgozom?

Közzétéve Szerző:

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Támogató terápiákban is fontos a szemlélet, mert erre támaszkodva alkotok rendszert az elsőre nehezen összerakhatónak tűnő pszichés jelenségekből, és a támogató technikákat ez alapján használom. A szemlélet terápiás rendszer formáját a szakpszichoterápiákban ölti fel, ilyenkor meghatározóbb a szerepe. A szemlélet tehát csak egy szemüveg, de nem eszköz a kezemben. Arra használom, hogy pontosabban megértsem az Ön helyzetét, pontosabban lássam, milyen pszichológiai folyamatok zajlanak éppen Önben, így könnyebb fenntartanom a támogató légkört az üléseken, és pontosabban tudom használni a szupportív terápia eszköztárát is.

Dinamikus szemléletben dolgozom: lényege, hogy a mentális/lelki életben fontos szerepet játszanak az egymással kölcsönhatásba lépő, olykor konfliktusban álló érzelmek, motivációk, vágyak, gondolatok, tiltások vagy elvek. A legtöbb galibát az okozza, ha nem tudjuk pontosan, mi hat ránk ebből a belső életből éppen, vagy melyik folyamat ütközik éppen melyikkel. A dinamikus szemléletnek több megnyilvánulás létezik, ezek közül kettőben vagyok olvasottabb: a jungi analitikus pszichológiában és a tárgy-kapcsolat elméletben.

Jungi analitikus pszichológia: legfőbb problémának azt nevezi meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését. Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Fontos stratégiai cél a szintézis, a belső világgal való egyezségre jutás. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk. Ennek fényében a lelki jelenségekről és tünetekről úgy gondolkodom, hogy inkább tanítanak valamit, terelgetnek valamerre, és nem feltétlenül megszabadulni kell tőlük. Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

Jungi pszichoterapeuta szaknévsor

Pszichoterapeuta szaknévsor

Tárgy-kapcsolat elmélet: az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk. A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három ún. post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004). Ha kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: 

Pszichoterapeuta szaknévsor

Rendszerszemlélet: a fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ha sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén nem biztos, hogy rögtön egészségügyi ellátóra van szükség. Krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább talán a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Ha pár- és családpszichoterápiát keres, erre fáradjon:

Pszichoterapeuta szaknévsor

Hivatkozott források:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.