Mire ad lehetőséget az álmok használata egy ülésen?

Egy ilyen post-ot már régóta terveztem, mert a klasszikus magyarázatokkal, hogy mire jó ez a dolog, elégedetlen vagyok. Nehéz őket eladni a racionálisabb embereknek. Egyrészt. Másrészt, ritkán van rá szükség, nálam, legalábbis, arra, hogy álmokba is belenézzünk. Van, hogy felajánlom a lehetőséget, de spontán ritkán élnek vele az emberek. A naplózásuk, rendszeres megbeszélésük pszichoterápiás eszköz. Ha használata az egész terápia során hasznos volna, rendszerint azt javaslom, hogy keressen az érdeklődő jungi analitikust. Néha, ugyanakkor, itt is elő-előkerülhet a téma, így leírom, kb. mire lehet jó, ha dolgozni kezdünk evvel a témával.

Sokszor az ülésen elég a magyarázat rövid változata is, kezdésnek: az álmok megbeszélése betekintést nyújthat azokba a lélektani folyamatokba, melyek máskülönben rejtve maradnának, amennyiben nem tudunk a létezésükről. Ez esélyt adhat nekem arra, hogy pontosabban kövessem a támogatás folyamatát, ill. pontosabbá tehessem a saját beavatkozásaimat. Önnek meg arra, hogy olyan folyamatokról is kaphasson visszajelzéseket, amikről nem gondolta, hogy fontosak lehetnek a kérdései szempontjából. Kb. ennyi. Van viszont, hogy jól jön egy hosszabb verzió is. Ez a post a hosszabb változat megalapozására született. Források annak, akit érdekel a kérdés. Nem teljes körű vagy tudományos igényű az írás, a források egy része mára elavulhatott, a nyelvezet pongyola lesz. De talán érthető. Akit a tudomány része érdekel, ajánlom a lent hivatkozott forrásokat elolvasásra.

Kép/rendszer önmagunkról és a világról

Az emlékezet és a tudattalan kérdéskörét lustán kihagyva, előzetesnek legyen elég annyi, hogy az alvás során mehet végbe nem csak a tudatosan felidézhető emlékek megszilárdítása, de az egyes emlékek hozzákapcsolása ahhoz, amit az agy már tárol, “tud”. Erről a tudásról, főleg a készség szintűről, nos, nem kell tudnunk. Ahogy arról sem, hogy miként befolyásolják a mindennapi döntéseket. A rendszer magas szinten automatizált, olyannyira, hogy egyesek a tudatosság puszta hasznát is gyakran megkérdőjelezik. Ez a kérdés sok ide, legyen elég annyi, hogy erősen automatizáltak vagyunk. Az agy az új tudást hozzáfűzi ahhoz, az egyszerűség kedvéért, modellhez vagy képhez, amit a világról eddig alkotott. Az alvás segítheti a különböző szinten szerveződő, beszámolható (explicit, pl. konkrét emlék) és nem beszámolható (implicit, pl. kapcsolati minták, készségek) tudásunk értelmes rendszerré történő egyesítését (1). Magát az emlék rögzülését viszont nem feltétlenül, az végbe mehet alvás nélkül is. Ellenben, számoltak be kutatások arról, hogy a nem beszámolható tudás szintjén az ember fejlődést mutat az idő múlásával, anélkül akár, hogy külön gyakorolna; ennek a fejlődésnek lehet némi köze az alváshoz (2).

Egyelőre úgy néz ki, hogy az információ, a tapasztalat feldolgozása, a tanulás, nem áll le alvás alatt sem. Az viszont érdekes, hogy az álmokban sok olyan elem is megtalálható, aminek látszólag semmi köze a nappali tapasztalatokhoz. Bizarr, fura képek, szokatlan narratíva, stb. Elsőre nehéz belátni, mi köze van ezeknek a tanuláshoz. Van, aki szerint elég sok, amennyiben a tanulás nem csak tapasztalat szerzést jelent, de azt is, hogy az idegrendszer a kapcsolatait, melyek formájában az adatokat tárolja (és aminek a pszichológiai vetülete lenne a kép, a minta, a modell, stb.) rendszeresen felülvizsgálja és átrendezi. Van, aki szerint ennek a felülvizsgálatnak van köze az álmokhoz.

Virtuális valóság (részletesen lásd: 3,4)

Az egyik ilyen feltevés szerint az agy folyamatosan értelmezi az érzékszerveket érő információt, igyekszik azt értelmes rendszerré szervezni, ami alapján kiigazodunk a világban. Ez az értelmezés egy belső kép/modell alapján (mint pl. az önmagunkról és a világról alkotott tudás) történik, az agy ennek felelteti meg (vagy ebbe szuszakolja be) azt, amit „lát”.

E látottakkal vagy megerősíti a modelljét, bizonyítva azt, hogy „lám, az történt, amit a világról alkotott modell előre jósolt”, vagy cáfolja azt („nem az történt, amire vártam, a modell pontatlanul jósolja az eseményeket”). Ha túl olyan tapasztalat éri a rendszert, amit nem látott előre, akkor ki kell a modellt igazítani, különben jó sok kellemetlenségre és nehezen értelmezhető helyzetre számíthatunk. Mint a Windows: „Új frissítések jelentek meg, a frissítések az újraindulást követően települnek fel. Indítsa újra a számítógépet”.  Egy átlag felhasználó akkor szereti az operációs rendszerét, ha elég sok és sokféle appot tud futtatni azokból, amiket rendszeresen használ. Ha az app frissül, újat adnak ki, már nem biztos, hogy hibamentesen kezeli azt az oprendszer. Ha kezeli egyáltalán. Ezért szeretjük, ha az oprendszert frissítik. Az se baj, ha a program nem zabálja feleslegesen a memóriát, így jut elég RAM az appokra. Az is jó, ha nem foglal túl sok helyet, hadd maradjon hely pl. a képeknek. És szeretjük, ha egyszerűen kezelhető az oprendszer, legalábbis átlagos felhasználó számára. Az agy is ugyanezeket szereti a saját modelljeiben. Minél többféle tapasztalatunkra ad egységes magyarázatot a modell (pl. értem, hogy mi miért történt velem és másokkal a múltban, és sejtem, mi fog velem és másokkal történni a jövőben), minél egyszerűbb formában (pl. lyányom, ez azért van, mert minden férfi disznó), és minél ritkábban téved (pl. látod, ez a férfi tényleg disznó volt!), annál hatékonyabb. Azaz: minél bonyolultabb dolgokat tudunk minél egyszerűbben magyarázni anélkül, hogy a magyarázat pontatlanná válna (túl sok lenne a kivétel a szabály alól), annál jobb. Ez az Occam-borotvája elv.

A frissítést, a virtuális valóság elmélet szerint, az agy automatikusan megcsinálja a saját hálózatában, a REM fázisban. Úgy, hogy a frissítést még le is bétateszteli, mielőtt ébrenlét alatt élesben is kipróbálná. A bétateszteléshez, az elképzelés szerint, épít magának több virtuális környezetet (scriptet), abból a tartalomból (tudásból), amit már eltárolt korábban, olyan forgatókönyv/modell alapján, ami az adatokból összerakható. Ez lesz az álom tartalma. Majd elkezdi futtatni a scriptet ugyanazokkal a rendszerekkel, amiket ébrenlét során is használ. Egy különbséggel: az érzékszerveket lekapcsolja. Lekapcsol olyan rendszereket is, melyek egyértelműen jeleznék, hogy nem a valóság „fut” éppen, és ami „történik”, az lehetetlen (pl. a formális logika nem működik). Ebbe a script-be belerakja az új modelljét (az elképzelhetőség kedvéért legyen ez most az álom-én, aki hajlamos olyasmit is csinálni, amit mi biztos nem csinálnánk), és megnézi, mi történne, ha a script valós volna. A „valótlan” elemekre az elképzelés szerint azért volna szükség az álomban, mert 1) hibákat generálnak: olyan pillanatokat, amikor a script-et nem jósolja be pontosan az új modell, és emiatt valami váratlan dolog történik. 2) A tartalmak (olykor lehetetlenül) kreatív kombinálásával sokféle script vagy teszthelyzet rakható össze, amivel extrán felkészíthető az új modell az éles teszt során várható sokféle lehetőségre. Az éles teszt majd az ébrenlét alatt jön el.

E „hibák” az ébrenlét alatt lehetnek váratlan ingerek, amikre nem voltunk felkészülve. Kicsit elképzelhetőbbé téve, ilyen váratlan dolog lehet, pl. egy ülésen, egy korai konfrontáció: amikor olyasmit jelzek vissza a paciensről, amire nincs felkészülve. Az életben ilyen lehet egy ember, akivel nem tudunk mit kezdeni, pl. mert nem elég barátságos ahhoz, hogy bratyizzunk vele, de nem elég ellenszenves ahhoz, hogy messzire elkerüljük. Tanácstalanná, eszköztelenné válhatunk ilyenkor, a szokásaink nem működnek jól. Vagy nem tudjuk előre megmondani, hogy a másik mit fog lépni, ha mi a szokottól eltérő / szokásos módon viselkedünk. Ezek a helyzetek becslési hibákat eredményeznek, ami adott esetben sokba kerülhet nekünk (pl. egy kiadós veszekedésbe). A virtuális valóság előnye, hogy az agy új dolgokkal kísérletezhet, sokféle helyzetben, és megússza mindezt valós következmények nélkül.

A tanuláshoz szükséges agyi folyamatok ugyanúgy aktívak a virtuális közegben is. Azokon a pontokon, ahol az új modell alapján sok a váratlan adat (becslési hiba), a modell pontosítható. Az agy tehát egy saját maga által létrehozott, fiktív környezetben is folytatja az ébrenlét során elkezdett alkalmazkodást a külvilághoz, csak ezúttal nem a környezetre reagál, hanem a saját maga generálta világra: megszabadul attól a tudástól/információtól, ami felesleges volna, és csak zavarná a szimulációt – a valóságtól. A forgatókönyvek/scriptek száma alvás alatt nincs megkötve, az ébrenléttel ellentétben (pl. nem tudunk repülni). Így sokféle helyzetre felkészíthető a modell. A virtuális közegben sem a külső valóság (a maga szabályaival), sem a formális logika nem korlátozza, hogy milyen elemekből épülhet fel a teszthelyzet, így olyan képek is kapcsolódhatnak a szimuláció alatt, melyek ébrenlét során elég távol esnének (pl. időben vagy térben, logikailag) egymástól. Ettől lehet bizarr egy álom (lásd még: 5).  

A jungi terápia egyik fontos elképzelése, hogy a psziché folyamatosan törekszik az ember lehető legteljesebb kibontakozására. Minél többet tudjunk megélni magunkból a külvilágban. Ennek érdekében korrigálja a tudatos hozzáállást, azt a módot, ahogyan általában élünk a világban, ha az szükséges. Mert van, amikor az uralkodó értékrendünk, tudatosan is elérhető oldalunk az akadálya a boldogságunknak. Röviden. Az álom betekintést engedhet ebbe a korrekciós/tanulási folyamatba. A mi számunkra most nem fontos, hogy ez az álom csak tükrözi a tudatos álláspontot, vagy éppen ellensúlyozza azt (lásd még: 6), a fontos inkább az, hogy belenézhetünk a szimulációs folyamatba és következtethetünk arra, miféle modellt tesztel éppen a rendszer.

Ha a terápiás ülést modell helyzetnek tekintjük, ahol a paciens az ellátóval való kapcsolatában új viselkedésmódokat próbálhat ki/fejezhet ki, ill. elavult viselkedésmódokat fedez fel és vált le, felmerül a kérdés, nem tehetjük-e célzottabbá a munkát, jobban kihasználva azt az 50 percet, ha a beavatkozásokat az önkorrekciós folyamat ismeretében tervezzük meg? Min dolgozik éppen a rendszer, magától is? Nagyüzemben ezt pl. a jungi vagy a freudi analízis csinálja, de itt is élhetünk vele talán, ha pl. elakadtunk, és nem tudjuk, merre lépjünk tovább egy ellátás során.

Felhasznált irodalom:

  1. Stickgold, R. (1998). Sleep: off-line memory reprocessing. Trends in Cognitive Sciences, 2, 12.
  2. Vertes, R., P. (2004). Memory Consolidation in Sleep: Dream or Reality. Neuron, Vol. 44, 135–148.
  3. Hobson, J., A. és Friston, K., J. (2012). Waking and dreaming consciousness: Neurobiological and functional considerations. Progress in Neurobiology, 98, 82–98. http://dx.doi.org/10.1016/j.pneurobio.2012.05.003
  4. Hobson, J., A., Hong, C., C.-H., és Friston, K., J. (2014). Virtual reality and consciousness inference in dreaming. Front. Psychol., https://doi.org/10.3389/fpsyg.2014.01133
  5. Williams, J., Merritt, J., Rittenhouse, C. és J. Allan Hobson (1992). Bizarreness in dreams and fantasies: implications for the activation-synthesis hypothesis. Consciousness and Cognition, 1, 172-185
  6. Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Budapest: Animus.