2021. július hónap bejegyzései

Ghosting: mihez kezdhetünk vele az ülésen?

Közzétéve Szerző:

A ghosting áldozata élhet meg bizonytalanságot, értetlenséget, haragot, akár bűntudatot és nehezen megfogalmazható fájdalmat is, miután a partnere nyom nélkül eltűnt akár egy ígéretesnek tűnő beszélgetésből is. Az ilyesmi rombolhatja az önbizalmat, a társkeresési motivációt, ezért érdemes vele foglalkoznunk.

Először tisztázzuk a fogalmat, mert nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk. Nehéz feladat, mert a ghostingnak tudtommal nincs mindenütt elfogadott, tudományos meghatározása. Nekünk a konyhanyelven való megnevezés is bőven elegendő most. A ghosting során az egyik ember (a ghoster) egyoldalúan és előzetes figyelmeztetés nélkül megszakítja a kommunikációt a másik emberrel (a ghostee-vel). Vita tárgya a kutatók között, hogy a jelenség csak az on-line világra korlátozódik-e, ugyanis hasonló jelenség lezajlik off-line: képesek vagyunk mások életéből szó nélkül eltűnni. Vannak tehát off-line testvérei ennek a kilépési (exit) stratégiának, és megvannak azok az ismérvek is, melyek mentén számíthatunk arra, hogy valaki használni is fogja.

Aztán jön annak a kapcsolatnak a részletesebb elemzése, amelyben előbukkan. Pl. a csenddel verés, a shunning, vagy a csoportlélektanból ismerős osztracizmus az érzelmi elhanyagolás témakörébe tartoznak, ami kapcsolati agresszió, azon belül is passzív-agresszív stratégia: szándékosan nem adjuk meg a másiknak a figyelmet, amire szüksége van. Családon, párkapcsolaton, munkahelyi közösségben, barátságban ez bántalmazás. A ghostingról azonban a kutatások még a szorosabb kapcsolatok kialakulása előtt beszélnek, on-line környezetben, melynek természete az off-line kapcsolatok kialakulásának korai fázisára hasonló. Az egyik fél érzelmi/kapcsolati igényekkel közeledik egy ismeretlen felé, és az ismeretlen itt utasítja el. A kutatások szerint a ghosting ilyen feltételek mellett lehet akár elfogadott megoldás is a használói körében. Ám csak akkor, ha azzal az indokoltnál nagyobb fájdalmat nem okozunk a másiknak. Azon túl, hogy megvizsgáljuk, mennyiben ismétlődő mintáról van szó („már megint beválasztottam valaki, aki nem figyel rám”), átnézhetjük a fájdalmat, amit okoz.

A társas elutasítás a másik elkerülésére vagy figyelmen kívül hagyására építő formái régóta ismertek. A ghosting rokona az elkerülésnek vagy a társas kirekesztésnek, rokonaihoz hasonlóan a társas kapcsolatok felszámolásának egy formájaként tartják számon. Van olyan adat, mely szerint nem okoz több fájdalmat az elutasítás más formáinál, sőt, van olyan kutatás is, amely szerint nem a fájdalom a leggyakoribb reakció a ghosting-gal szemben, hanem a közöny. A ghostee-t nem érdekli… A kutatási adatok között egy olyan választóvonalat találtam az elfogadhatósága és elfogadhatatlansága között, ami sajnos az elutasított fél számára nem mindig egyértelmű: elfogadhatóbb megoldás volt a kutatásokban, ha a kapcsolat felszínes, az érzelmi bevonódás csekély, a kapcsolat nem tart elég hosszú ideje, és off-line találkozó még nem volt. Az érzett fájdalomhoz, amit a ghosting okoz, sokszor kapcsolódik egy elképzelés és egy elvárás is a kapcsolatok működéséről. A fájdalom, a bizonytalanság ennek az elképzelésnek a frusztrációját jelzi, így hasznos ránézni, hogyan gondolkodik a ghostee erről a kapcsolatról.

A ghostee sokszor érzelmileg jobban bevonódik, mint a ghoster, így a kapcsolat mélységében a felek között lehet egyet nem értés. Az on-line kapcsolódásban van egyfajta hiátus: a reakciók nem azonnaliak, idő telik el két válasz között. A partner fizikailag nincsen jelen, de érzelmileg a jelenléte folyamatosnak tűnik. Off-line ehhez a momentumhoz, a fizikai távolság ellenére folyamatosan érzett, érzelmi közelséghez rendszerint kötődés kell. On-line síkon, feltehetően azért, hogy kipótolja a fizikai távolságból, a válaszok késleltetéséből származó hiátust, a ghostee olyan kapcsolódást szavazhat meg a ghoster-nek, ill. feltételezhet olyan kapcsolódást a részéről, ami valójában „nincsen ott”. Ez segíthet sokaknak akkor is kitartani, ha a válaszok elmaradnak. A válaszok késleltetése a normál on-line kommunikáció sajátossága is, és van, aki igyekszik úgy kapcsolódni az on-line világban, mint off-line. Azonban, ha a ghoster „csak” egy on-line beszélgetőpartnert lát bennünk, aki felé nem kell jobban elköteleződnie és felelősséget vállalnia, mintha csak random elbeszélgetne bárkivel egy nagyobb társaságban, akkor neki kevesebb bűntudatot okozhat csak úgy távozni a beszélgetésből. Nem „kell” feltételeznie, hogy az indokoltnál nagyobb fájdalmat fog okozni, mert a kapcsolatot felszínesebbnek éli meg. Itt az egyet nem értés a kapcsolódás természetében. Az esetleges ismétlődés szempontjából hasznos lehet áttekinteni, mihez kezd a kliens, ha ilyen egyet nem értések merülnek fel a kapcsolataiban? Mit tesz, mit nem, mi tehetne még vagy máshogyan?

 Az on-line világ működése, mindemellett, a felszínesség irányába hat: sok jelölt, kis energia befektetéssel elérhető formában, miközben előre tájékozódhatunk a másikról a profiloknak hála, ezzel megspórolva az ismerkedés elejét. A partnerek könnyen leválthatóak, kis kockázat mellett kereshetünk újat (mert látszólag mindig lesz új). Közös ismerősök nincsenek, ritkán futhatunk össze később az utcán vagy társaságban. Mindez kevesebb kínos pillanatot jelent kikosarazás esetén, így kevésbé lehet fontos, hogyan válunk el. Ha ilyen feltételek mellett, az ismerkedés legelején a ghosting lehet egy kevés energia befektetést igénylő stratégia is, melyet az on-line világ felépítése és működése csábítóvá tehet. Hogy a ghosting normatív megoldás-e egy kapcsolat megszakítására az on-line világban, tudtommal még tudományosan nyitott kérdés. Az ülés szempontjából viszont fontos lesz, hogy mihez a kezd a kliens a fájdalommal, bizonytalansággal, elutasítással ebben a világban?

Segíthet a bizonytalanságon, ha tudjuk, ez az indoklás nélküli kikosarazás/elutasítás egyik formája, ahol a másik tettei (ill. azok elmaradása) közvetíti a másik szándékát. Véletlenül ghostolni valakit nehéz, a ghoster ezért felel a stratégiáért, amit a kapcsolódásban használ. A ghostee is felel a saját tetteiért, de ha azok a társas normáknak megfelelnek (pl. nem történt szexuális zaklatás, verbális agresszió, a másik figyelmen kívül hagyása), akkor a bűntudat és önvád megértésén túl segítheti a továbblépést, ha átgondoljuk: mi van akkor, ha a ghosting ebben az esetben egy átlagos kilépési módszer volt? Olyasvalaki részéről, aki nem volt bevonódva érzelmileg a kapcsolatba, és azt gondolta, ezzel kevesebb fájdalmat okoz (magából indult ki)? Mi van akkor, ha nem kapjuk meg azt az elutasítási formát, amit jobban szoktunk viselni? Mikor és kitől várjuk el, hogy a számunkra érzelmileg könnyebben viselhető módon utasítsanak el minket? Mit teszünk, mit tehetünk, ha ezt nem kapjuk meg? Mit jelent ez a kikosarazás ránk nézve? Mi állítaná helyre az önbizalmunkat és a motivációnkat? Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezekre az önbizalom és motiváció javító tényezőkre szert tegyünk?

Felhasznált források

  1. Koessler, R. B., Kohut, T., and Campbell, L. (2019). Integration and expansion of qualitative analyses of relationship dissolution through ghosting. DOI: https://doi.org/10.31234/osf.io/3kvdx
  2. Koessler, R. B., et al. (2019). When Your Boo Becomes a Ghost: The Association Between Breakup Strategy and Breakup Role in Experiences of Relationship Dissolution. Collabra: Psychology, 5 (1), 29. DOI: https://doi.org/10.1525/collabra
  3. Timmermans, E., Hermans, A., M. and Opree S., J. (2020). Gone with the wind: Exploring mobile daters’ ghosting experiences. Journal of Social and Personal Relationships, 1–19. DOI: 10.1177/0265407520970287
  4. LeFebvre, L., E. et al. (2019). Ghosting in Emerging Adults’ Romantic Relationships: The Digital Dissolution Disappearance Strategy. Imagination, Cognition and Personality: Consciousness in Theory, Research, and Clinical Practice, 39 (2), 125–150. DOI: 10.1177/0276236618820519
  5. De Wiele, C., V. and Campbell , J., F. (2019). From swiping to ghosting: conceptualizing rejection in mobile dating. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1
  6. Freedman, G. et al. (2019). Ghosting and destiny: Implicit theories of relationships predict beliefs about ghosting. Journal of Social and Personal Relationships 2019, Vol. 36(3) 905–924 DOI: 10.1177/0265407517748791
  7. Manning, J., Denker, K., J. and Johnson, R. (2019). Justifications for ‘Ghosting Out’ of Developing or Ongoing Romantic Relationships: Anxieties Regarding Digitally-Mediated Romantic Interaction. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1

Pszichológus vs. barát – megszokott kérdés, megszokatlan válasz

Közzétéve Szerző:

Egy korábbi bejegyzésben kitértem arra a kételyre, amivel a baráti beszélgetéssel szemben a szakemberrel való beszélgetésre tekinthetünk. Arra is utaltam, hogy a hasonló kételyeket segíthet csökkenteni némi információ. Sok ilyen cikkel találkozni az interneten, így a megszokott válaszokat most mellőzöm, és a megértéshez felajánlok egy belső perspektívát: mi történne, ha a barátaimmal pszichológus módjára beszélnék? Talán elég szemléletes leszek. Nem célom a meggyőzés, inkább elgondolkodtatni szeretnék.

Jobb esetben a barátok megkérnek, hagyjuk abba. Rosszabb esetben idegesítőek leszünk. Röviden. Hosszabban, itt van néhány ismérv, ami a baráti beszélgetésekre rendszerint ritkán jellemző.

A pszichológussal folytatott beszélgetésről szerintem – a pszichológus szemszögéből – azt érdemes tudni, hogy

  Célhoz kötött: ez egy nagyon sajátos formája a munkakapcsolatnak. A paciens céljának elérést támogatom, melyet általában a munka kezdetén meg is határozunk. A munka során rendszerint e célhoz illesztem a kérdéseimet. És jól meggondolom, közelebb jutunk-e a célhoz vele vagy sem? Eközben a saját igényeim, személyes elvárásaim és vágyaim nem juttatom érvényre. Ez barátságra tartósan nem jellemző, mert egyfajta szolgálatot hoz a kapcsolatba: tetteimmel a másikat szolgálom. A saját igények háttérbe szorítása igen kimerítő lehet hosszú távon, és közben a pacienstől nem várjuk el, hogy visszatöltsön az aksiba bármit is. Egy barátságban ez sok frusztrációt tud okozni. Ilyenkor a barátunkat leállíthatjuk, jól megmondhatjuk neki, és/vagy magunknak kérhetünk figyelmet, mert érzelmileg szükségünk van rá. Később leírom, hogy az ülésen miért nem csinálok ilyet.

  Időtartamhoz kötött: az üléseknek rendszerint időtartama és rendszeressége van. Pl. ha heti egyszer van ülés, akkor heti 50 perce van a kliensnek beszélni. Ha sokat dumálok, mert nekem jól esik, akkor kevesebb idő jut a kliensre. Ha sok dolog történik a klienssel, válogat a témák között. Már az érdekes kérdés, melyiket tartja elég fontosnak ahhoz, hogy rászánja az időt. Ha pl. túl sok a téma, és a paciens elvész köztük, már az hozzájárulhat az életvezetési vagy társas készségek fejlődéséhez, ha ki kell emelnie valamit, míg valami mást háttérbe szorít, késleltet a következő ülésre. A szelekció, kiemelés, gátlás, halasztás, az érzelmi szabályozásunkkal való, aktív munkát igényli, melyet mindketten közelről figyelünk. Ha egy barátunk csinálja ezt túl sokáig velünk, felmerülhet az igény bennünk, hogy akadjon le rólunk, hagyjon nekünk levegőt, vagy félhetünk, hogy szabályozni akarja az életünket (pl. ne mondjuk meg, mit érezhet és mit nem).

  Módszertanhoz kötött: körülhatárolható elvek mentén veszek részt a beszélgetésben. Sokszor maga a paciens sem érti, mi történik vele, így kell valami kapaszkodó ahhoz, hogy legalább nekem legyen egy ötletem, amit felajánlhatok az ülésen. A célhoz rendelek egy módszert, a módszerhez egy stratégiát, a stratégiához eszközöket (sok esetben ez a négy kb. egy és ugyanaz), amiket adott elvek szerint használok. Mi történne, ha ezt csinálnám a barátságaimban? 1. Nagyon hamar lefáradnék fejben. 2. Megkérnének, ne analizáljam őket. 3. Elkezdeném analizálni az ellenállásukat. 4. Ezek után senki nem hívna meg sehova. Bár az ülés akkor jó, ha a felszínen „csak beszélgetünk”, eközben nekem gondolkodni kell. Ezt olyan szokatlan, hogy amikor segélyvonalaztam, minden hospitálásvezetőm tudta, pszichológiát tanulok, anélkül, hogy mondtam volna. Ha egy barátunk agyal rajtunk ennyit, rendszerint elkezdünk aggódni.

  Keretekhez kötött: ez a fenti három pont együttesen egy szabályrendszert alkot, ami természetellenes – keretek, korlátok közé szorítja a spontán, mindennapi emberi dolgokat, mint figyelem, empátia, együttérzés, stb.. Mire jó ez? Hát arra, hogy mesterséges legyen. Felfüggesztjük vele a mindennapi udvariasság, etikett, szokások és modorosság nagy részét. Én még a szokásaimat is. Emiatt kényelmetlen helyzet, mert nem ismertek a szabályai: mihez fogunk egymással kezdeni így? A mindennapi szokásaink ezt a bizonytalanságot cserélik ki valami előre láthatóra, biztonságot adóra. Pl. ha ott a víz az asztalon, az figyelmességet jelent; legalább tudom, tisztelni fognak. Itt zsebkendő van a helyén. Ha tegeződünk, az fejezhet ki hasonlóságot. Korban, státuszban, tapasztalatban: a szakember hasonlít hozzám és más, hasonló helyzetben megismert emberhez (pl. kollégákhoz).Viselkedem majd, ahogy velük szoktam. Én erre megkérek mindenkit, magázódjunk, mert hiába beszélünk majd intim dolgokról, nekem kell majd a távolság. Zavarba ejtő, bizonytalan, üres helyzet ez. Mire jó ez? Hát arra, hogy üres legyen. Baráti körben ekkor kerül elő a sör, a mozi vagy a társasjáték. Csak csináljunk már valamit!

Ezt az űrt az ülésen máshogyan töltjük ki. Kényelmesebbé, meghittebbé, őszintébbé, stb. kezdjük tenni a helyzetet, lélektanilag. Más, megszokott módszer nem jön szóba. Miután nekem korlátozni kell magam, és a paciens céljai alá rendelem a döntéseimet, mindig a paciens témája az első, az üres teret a kliens kénytelen kitölteni. Mivel más nincs, hát avval, amit hozott magával. Ez lehet minden, társadalmilag megszokott dolog, pl. udvariaskodás. De lehet saját vágy, érzés, gondolat, döntés is, amivel kedvezőbbé alakítja magának a helyzetet. És hozza magával az elakadásait is. Nekem érdemes mindkettőt figyelembe venni. Torzítások a gondolkodásban, elhárítások, ismétlődő minták, játszmák, szorongások fognak hatni a beszélgetésre (pl. a téma kiválasztására), és a keretet elkezdik olyan irányba feszíteni, hogy a paciens biztonságban érezze magát. Aki pl. máskor hallgat és óvatos, itt is az. Aki logikus, analitikus, de kicsit érzelmileg távoli, itt is az. Mert nincs más kapaszkodója, csak a saját belső szabályrendszere, ami megmondja, hogyan kell kapcsolódni. Ha a helyzet nem lenne steril, nehezebb volna megmondanom, most éppen ki vagy mi befolyásolja a beszélgetést.

A másikra, és miként tudom használni e tudásomat itt és most? Pl. hirtelen megijedek, és legszívesebben témát váltanék. Ha valaki megijeszt az ülésen kívül, lehet, elkerülöm az illetőt. Ha pszichológusként kerülném a pacienst, az fura volna. Ahelyett, tehát, hogy azonnal menekülnék, gondolkodni kezdek. Ennél a témánál meg szoktam ijedni? Ha igen, akkor a témaváltással önmagam védelme érdekében korlátoznám a paciens témaválasztását, elkerülve valamit, ami neki most fontos. Ha nem, akkor tovább gondolkodom. Mások megijednek a kliens életében, ha előkerül a téma? Ha igen, de tovább kérdezek, akkor eltérek a paciens tapasztalatától, és bevezetek a beszélgetésbe egy új szabályt: erről a témáról lehet beszélni anélkül, hogy azt élné meg, másokhoz hasonlóan elüldöz engem is. Ha mások nem szoktak ilyenkor megijedni, akkor talán neki ijesztő a téma, de nem merte elmondani? Hát rákérdezek, milyen erről beszélni? Ezzel is bevezetek egy új szabályt: a félelem végre megengedhető érzés, végre foglalkoznak vele. Azzal, hogy a környezettől eltérő módon reagálok ugyanarra az érzelemre, egy új szabályt vezethetünk be abban, ahogyan a paciens egy másik emberre hatással lehet. Miért fontos ez? Mert a barátainknak sok dolgot nem úgy mondunk el, mint a pszichológusnak. Ha pl. a barátunk sértődékeny, lehetünk nagyon óvatosak, és akkor abban a barátságban az a szabály, hogy pl. nem lehet haragudni. Ha a barátunk mindig elhessegeti, hogy valami fáj, és kapjuk össze magunkat, akkor a szabály az, hogy nem lehetünk pl. tanácstalanok. Vagy éppen az, hogy a barátunk fél tanácstalanságtól, akár az övé, akár másé, így inkább „elmenekül”. Ha tudok mondani valamit, ami elviselhetőbbé teszi a tanácstalanságot, akkor megint egy új szabályt vezetek be: az érzés kibírható, és ki lehet belőle jönni. Empátia, megértés, hétköznapi dolgok. De ha olyankor adjuk hitelesen, amikor mások menekülnének, új, korrektív tapasztalat lehet belőle. Az „üres” szabályrendszer új szabályokkal éppúgy kitölthető, mint a megszokottakkal. Ha viszont egy régi, megszokott barátságba vezetünk be túl sok újdonságot, akár tönkre is tehetjük mindazt, ami jó volt benne. A barátaink vakfoltjainak tisztelete és ismerete nélkül nehéz ugyanis egy jó barátságot megőrizni. Tekintve, mennyire értékesek, érdemes hát tisztelettel nyúlni az ilyen kapcsolatokhoz. A közös vakfoltot egy külső szem segíthet észrevenni. Egy ilyen külsős lehet pszichológus is. A barátaink legalábbis szívesebben vehetik, ha olyannak beszélünk róluk, aki titkot tart, támogató szerepben van, mégis semleges fél tud maradni.

A beszélgetésnek az ülésen sok olyan eleme van, amiket a mindennapi kapcsolatainkban is megtalálunk. A különbség inkább az, hogyan és mire használjuk őket. A következő post arról szól, hogyan lehet paciens szemszögből egy ülést használni.