Pszichológiai érdekességek kategória bejegyzései

Ismeretterjesztés a nehezebben érthető, kevésbé divatos pszichológiai témákről.

Ghosting: mihez kezdhetünk vele az ülésen?

Közzétéve Szerző:

A ghosting áldozata élhet meg bizonytalanságot, értetlenséget, haragot, akár bűntudatot és nehezen megfogalmazható fájdalmat is, miután a partnere nyom nélkül eltűnt akár egy ígéretesnek tűnő beszélgetésből is. Az ilyesmi rombolhatja az önbizalmat, a társkeresési motivációt, ezért érdemes vele foglalkoznunk.

Először tisztázzuk a fogalmat, mert nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk. Nehéz feladat, mert a ghostingnak tudtommal nincs mindenütt elfogadott, tudományos meghatározása. Nekünk a konyhanyelven való megnevezés is bőven elegendő most. A ghosting során az egyik ember (a ghoster) egyoldalúan és előzetes figyelmeztetés nélkül megszakítja a kommunikációt a másik emberrel (a ghostee-vel). Vita tárgya a kutatók között, hogy a jelenség csak az on-line világra korlátozódik-e, ugyanis hasonló jelenség lezajlik off-line: képesek vagyunk mások életéből szó nélkül eltűnni. Vannak tehát off-line testvérei ennek a kilépési (exit) stratégiának, és megvannak azok az ismérvek is, melyek mentén számíthatunk arra, hogy valaki használni is fogja.

Aztán jön annak a kapcsolatnak a részletesebb elemzése, amelyben előbukkan. Pl. a csenddel verés, a shunning, vagy a csoportlélektanból ismerős osztracizmus az érzelmi elhanyagolás témakörébe tartoznak, ami kapcsolati agresszió, azon belül is passzív-agresszív stratégia: szándékosan nem adjuk meg a másiknak a figyelmet, amire szüksége van. Családon, párkapcsolaton, munkahelyi közösségben, barátságban ez bántalmazás. A ghostingról azonban a kutatások még a szorosabb kapcsolatok kialakulása előtt beszélnek, on-line környezetben, melynek természete az off-line kapcsolatok kialakulásának korai fázisára hasonló. Az egyik fél érzelmi/kapcsolati igényekkel közeledik egy ismeretlen felé, és az ismeretlen itt utasítja el. A kutatások szerint a ghosting ilyen feltételek mellett lehet akár elfogadott megoldás is a használói körében. Ám csak akkor, ha azzal az indokoltnál nagyobb fájdalmat nem okozunk a másiknak. Azon túl, hogy megvizsgáljuk, mennyiben ismétlődő mintáról van szó („már megint beválasztottam valaki, aki nem figyel rám”), átnézhetjük a fájdalmat, amit okoz.

A társas elutasítás a másik elkerülésére vagy figyelmen kívül hagyására építő formái régóta ismertek. A ghosting rokona az elkerülésnek vagy a társas kirekesztésnek, rokonaihoz hasonlóan a társas kapcsolatok felszámolásának egy formájaként tartják számon. Van olyan adat, mely szerint nem okoz több fájdalmat az elutasítás más formáinál, sőt, van olyan kutatás is, amely szerint nem a fájdalom a leggyakoribb reakció a ghosting-gal szemben, hanem a közöny. A ghostee-t nem érdekli… A kutatási adatok között egy olyan választóvonalat találtam az elfogadhatósága és elfogadhatatlansága között, ami sajnos az elutasított fél számára nem mindig egyértelmű: elfogadhatóbb megoldás volt a kutatásokban, ha a kapcsolat felszínes, az érzelmi bevonódás csekély, a kapcsolat nem tart elég hosszú ideje, és off-line találkozó még nem volt. Az érzett fájdalomhoz, amit a ghosting okoz, sokszor kapcsolódik egy elképzelés és egy elvárás is a kapcsolatok működéséről. A fájdalom, a bizonytalanság ennek az elképzelésnek a frusztrációját jelzi, így hasznos ránézni, hogyan gondolkodik a ghostee erről a kapcsolatról.

A ghostee sokszor érzelmileg jobban bevonódik, mint a ghoster, így a kapcsolat mélységében a felek között lehet egyet nem értés. Az on-line kapcsolódásban van egyfajta hiátus: a reakciók nem azonnaliak, idő telik el két válasz között. A partner fizikailag nincsen jelen, de érzelmileg a jelenléte folyamatosnak tűnik. Off-line ehhez a momentumhoz, a fizikai távolság ellenére folyamatosan érzett, érzelmi közelséghez rendszerint kötődés kell. On-line síkon, feltehetően azért, hogy kipótolja a fizikai távolságból, a válaszok késleltetéséből származó hiátust, a ghostee olyan kapcsolódást szavazhat meg a ghoster-nek, ill. feltételezhet olyan kapcsolódást a részéről, ami valójában „nincsen ott”. Ez segíthet sokaknak akkor is kitartani, ha a válaszok elmaradnak. A válaszok késleltetése a normál on-line kommunikáció sajátossága is, és van, aki igyekszik úgy kapcsolódni az on-line világban, mint off-line. Azonban, ha a ghoster „csak” egy on-line beszélgetőpartnert lát bennünk, aki felé nem kell jobban elköteleződnie és felelősséget vállalnia, mintha csak random elbeszélgetne bárkivel egy nagyobb társaságban, akkor neki kevesebb bűntudatot okozhat csak úgy távozni a beszélgetésből. Nem „kell” feltételeznie, hogy az indokoltnál nagyobb fájdalmat fog okozni, mert a kapcsolatot felszínesebbnek éli meg. Itt az egyet nem értés a kapcsolódás természetében. Az esetleges ismétlődés szempontjából hasznos lehet áttekinteni, mihez kezd a kliens, ha ilyen egyet nem értések merülnek fel a kapcsolataiban? Mit tesz, mit nem, mi tehetne még vagy máshogyan?

 Az on-line világ működése, mindemellett, a felszínesség irányába hat: sok jelölt, kis energia befektetéssel elérhető formában, miközben előre tájékozódhatunk a másikról a profiloknak hála, ezzel megspórolva az ismerkedés elejét. A partnerek könnyen leválthatóak, kis kockázat mellett kereshetünk újat (mert látszólag mindig lesz új). Közös ismerősök nincsenek, ritkán futhatunk össze később az utcán vagy társaságban. Mindez kevesebb kínos pillanatot jelent kikosarazás esetén, így kevésbé lehet fontos, hogyan válunk el. Ha ilyen feltételek mellett, az ismerkedés legelején a ghosting lehet egy kevés energia befektetést igénylő stratégia is, melyet az on-line világ felépítése és működése csábítóvá tehet. Hogy a ghosting normatív megoldás-e egy kapcsolat megszakítására az on-line világban, tudtommal még tudományosan nyitott kérdés. Az ülés szempontjából viszont fontos lesz, hogy mihez a kezd a kliens a fájdalommal, bizonytalansággal, elutasítással ebben a világban?

Segíthet a bizonytalanságon, ha tudjuk, ez az indoklás nélküli kikosarazás/elutasítás egyik formája, ahol a másik tettei (ill. azok elmaradása) közvetíti a másik szándékát. Véletlenül ghostolni valakit nehéz, a ghoster ezért felel a stratégiáért, amit a kapcsolódásban használ. A ghostee is felel a saját tetteiért, de ha azok a társas normáknak megfelelnek (pl. nem történt szexuális zaklatás, verbális agresszió, a másik figyelmen kívül hagyása), akkor a bűntudat és önvád megértésén túl segítheti a továbblépést, ha átgondoljuk: mi van akkor, ha a ghosting ebben az esetben egy átlagos kilépési módszer volt? Olyasvalaki részéről, aki nem volt bevonódva érzelmileg a kapcsolatba, és azt gondolta, ezzel kevesebb fájdalmat okoz (magából indult ki)? Mi van akkor, ha nem kapjuk meg azt az elutasítási formát, amit jobban szoktunk viselni? Mikor és kitől várjuk el, hogy a számunkra érzelmileg könnyebben viselhető módon utasítsanak el minket? Mit teszünk, mit tehetünk, ha ezt nem kapjuk meg? Mit jelent ez a kikosarazás ránk nézve? Mi állítaná helyre az önbizalmunkat és a motivációnkat? Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezekre az önbizalom és motiváció javító tényezőkre szert tegyünk?

Felhasznált források

  1. Koessler, R. B., Kohut, T., and Campbell, L. (2019). Integration and expansion of qualitative analyses of relationship dissolution through ghosting. DOI: https://doi.org/10.31234/osf.io/3kvdx
  2. Koessler, R. B., et al. (2019). When Your Boo Becomes a Ghost: The Association Between Breakup Strategy and Breakup Role in Experiences of Relationship Dissolution. Collabra: Psychology, 5 (1), 29. DOI: https://doi.org/10.1525/collabra
  3. Timmermans, E., Hermans, A., M. and Opree S., J. (2020). Gone with the wind: Exploring mobile daters’ ghosting experiences. Journal of Social and Personal Relationships, 1–19. DOI: 10.1177/0265407520970287
  4. LeFebvre, L., E. et al. (2019). Ghosting in Emerging Adults’ Romantic Relationships: The Digital Dissolution Disappearance Strategy. Imagination, Cognition and Personality: Consciousness in Theory, Research, and Clinical Practice, 39 (2), 125–150. DOI: 10.1177/0276236618820519
  5. De Wiele, C., V. and Campbell , J., F. (2019). From swiping to ghosting: conceptualizing rejection in mobile dating. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1
  6. Freedman, G. et al. (2019). Ghosting and destiny: Implicit theories of relationships predict beliefs about ghosting. Journal of Social and Personal Relationships 2019, Vol. 36(3) 905–924 DOI: 10.1177/0265407517748791
  7. Manning, J., Denker, K., J. and Johnson, R. (2019). Justifications for ‘Ghosting Out’ of Developing or Ongoing Romantic Relationships: Anxieties Regarding Digitally-Mediated Romantic Interaction. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1

Mi értelme a szinkronicitással foglalkozni?

Közzétéve Szerző:

Az „értelem” kapcsán eszembe jut Schnell (2017), aki jelzi, hogy az ilyen élményekről nem szívesen beszélünk, nehogy kinézzenek miatta minket. A körülöttünk állóknak ezek az események semmit nem jelentenek, és a kultúrából is kikoptak azok a rítusok és szokások, amik segítenének megemészteni őket. Mackey (2015) is megjegyzi, hogy hiába kerüli el valaki a kórházat egy ilyen élménnyel (könnyen nézhetik ugyanis mentális zavar tünetének), mentort találni a feldolgozásához nehéz. Ezekkel a kérdésekkel rutinszerűen már nem foglalkozunk.

Még ha babonásnak is látjuk azt, aki ilyesmiről beszámol, mert számunkra nincs jelentősége az ilyen élményeknek, attól mi sem vagyunk sokkal okosabbak. Találtam Jungtól (1999) egy eszmefuttatást, ami talán rávilágíthat arra, miért. A véletlen a modern embert ugyanis pontosan ugyanúgy ejti zavarba egy fura egybeesés, mint a mágikusan gondolkodó természeti embert. Meghazudtolja a világképét. A modern ember legfeljebb nem foglalkozik vele. Amíg teheti. Jung ebben a munkában fogja magát, és megnézi, mi történik, ha valaki olyan fejével gondolkodunk erről a kérdésről, aki nem teheti meg, elvileg, hogy tagadja a dolog jelentőségét. A modern ember ahhoz szokott, hogy uralja a környezetét, ebben sokat segít neki annak megértése és ésszerű rendszerré bontása. Törekszik a látható világ ok-okozati megértésére, mert annak irányítására tör. Ezáltal olyan környezetet hoz létre mesterségesen magának, melyben kevés váratlan esemény éri. Így a világnak egy másik oldalát magyarázza, mint a mágikusan gondolkodó, mondjuk, természeti ember: azt, amelyiket látja. A természeti embernek a látható világ nem túl érdekes hely, mert ahhoz alkalmazkodva él: a saját környezetében megvan a természetes dolgok rendje, amit ha betart, könnyebben életben marad. Triviális, hogy ami van, az úgy van, és kész. Ő azonban nem uralja a természetet, nem annak csúcsán áll, hanem annak egy fogaskereke, és így ki van neki, bizonyos értelemben, szolgáltatva. Nem ő hat a dolgokra, hanem azok vannak hatással rá, így a világ dolgai mágikus hatalommal bírnak. Ezt ma nevezhetjük projekciónak, ami misztikus egységet hoz létre közte és környezete között. De, ahogy a modern embernél, ha a rendet valami megbontja, az ugyanolyan zavaró neki. A projekció miatt ugyanakkor, amit mi véletlennek nevezünk, az neki láthatatlan önkény, egy ismeretlen szándék. Minden más, amit e kiinduló pont alapján mondana emberünk, hasonló logika alapján hangzana el, mint amit egy modern ember mondana. Csak nem a láthatatlan, hanem a látható világról. Az érem két oldaláról beszélnek mind a ketten, de ugyanolyan logikusan. Azért tűnik a két érvelés, a véletlen és a mágia alapú különbözőnek, mert máshová irányul a figyelem. A modern embert az érdekli, miként jött létre, mondjuk, a fába csapó villám, a természeti embert meg az, miért pont abba a fába csapott, amelyikbe. Főleg, ha addig abba a fába az év ezen szakában sosem csapott még villám. A modern ember azzal, hogy elmagyarázza, miként jön létre a villám, arról még semmit nem mond, ami a természeti embert kimondottan érdekli. Miért pont abba a fába, ma másikba is csaphatott volna? Nekem most annyiban fontos ez a gondolat, hogy hiába tekintjük az egybeesésről beszélő emberünket mágikusan gondolkodónak, irracionálisnak, azzal még mi sem mondtunk többet az adott eseményről. Legfeljebb annyit, hogy nekünk az esemény nem jelent többet a babonánál.

Mackey (2015) munkájában nekem az szimpatikus, hogy ő megkérdezi, a másik ember számára mit jelent az esemény, ha nem babonát? Úgy látja, hogy szinkronicitás akkor gyakoribb, amikor kifejezetten érdekel vagy foglalkoztat bennünket valami. És ez gyakoribb, ha valaki követi a saját útját, dharma-ját, a Taót, a daimon-ját vagy Isten akaratát. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Jung (2014) meg azt írja, hogy az archetípus szűkíti be (azaz vezeti) a tudatot. Mindketten a tudatos akarat hatáskörén kívüli befolyásról írnak. Mindkettő emberi akaraton kívüli, láthatatlan önkénynek vagy akaratnak tűnik az ego számára. A kérdés számukra, hogyan lehet kiolvasni ezt az ego-n kívüli „akaratot”.

Jung (2014) erre mantikus eljárásokat hoz példának, mint amilyen a Ji King, vagy részben az asztrológia. Mackey (2015) is hoz jól ismert példát, pl. a Tarot-t, de ami érdekesebb, hogy pont úgy kezeli, mint az álmot: asszociáltat rá. Ha az álom tájékoztat az archetípusról, ami ego-n kívüli hatóerő, miért ne lehetne a szóban forgó egybeesést is ugyanúgy kezelni? Az üléseken ezért nyitott az olyan beszámolókkal szemben, amik egybeesésekre vonatkoznak, egyfajta kiegészítéseként használja a szinkronicitást az objektív pszichológiai mérőeszközöknek: megnézi, olyan irányba fejlődik-e a páciens, amelyikbe neki kell? Bár, nem erőlteti rá a páciensre a kérdést, a lehetséges értelmezést is megtartja magának, az egybeesések meg akkor kerülnek elő az ülésen, ha a páciens spontán hozza fel őket. És számára a pszichológiai mérőeszköz továbbra is elsődleges.

Úgy látja, a szinkronicitás a személyes fejlődés egy előrehaladottabb fázisában gyakori. A fejlődés nála nagyjából megfelel a hős utazásának, ami rendszerint valami megoldhatatlan problémával indul, ami miatt a hősnek kihívások legyőzése árán fejlődnie kell. Az ember életében ilyen kiindulópont lehet egy krízis vagy szenvedés is, ami akkor jön, ha nem él autentikus életet. Élhet meg ilyenkor belső ürességet, távol tarthatja magát a megszokott környezetétől vagy támogatóitól. Aki a kihívásnak ellenáll, nyughatatlanságot vagy elidegenedést, esetleg depressziót élhet át. Amikor átlépjük a komfortzónánkat, indul az utazás. A kihívások megoldásának kulcsa sokszor, sok történetben nem a harc, hanem a megadás/feladás, a régi feladása valami újért. Ide tartozhat az elvárások elengedése, a kontroll oldása, és egyfajta felkészültség az indulásra (az új lehetőség megragadására). Ehhez persze az újszerű lehetőségekre nyitottnak kell lenni. A szerző szerint a démont, a szenvedést, itt nem legyőzni, hanem daimon-ná átalakítani kell.

Amikor a régi minták megtörnek és kezd nőni a megküzdési képesség a legyőzött kihívásoknak köszönhetően, kezdenek szaporodni a szinkronisztikus élmények. Idézi Marie Louise von Franzot, hogy az átmeneti időszakokban gyakoriak a szinkronisztikus élmények. Ezidőtájt jobban tudatába kerülhetünk önmagunknak, ám ha elsétálunk a sokszor banálisnak tűnő jelenségek mellett, ezt a lehetőséget elveszítjük. Az út elején, az elakadások idején, ilyet ritkán tapasztalunk. Ilyen elakadások idején, mondja Mackey, jó ötlet lehet összeírni életünk fontosabb, véletlen egybeeséseit: a belőlük összeálló trend a követendő irányt írhatja körül.

Áll azonban itt, tőle, egy figyelmeztetés is: akik sok ilyen élményen mennek keresztül, hajlamosak lehetnek egyfajta felfuvalkodásra: különlegesnek érezhetik magukat, fixálódhatnak a speciális jelentés keresésére, olyankor is megtalálni vélhetik azt, amikor az nincs jelen. Az ilyen állapot hipomániára emlékeztet. Miután a tudatba ilyenkor oda nem tartozó képek és gondolatok törnek be, regresszió és primitív gondolkodás jöhet létre, mely összekeverhető a pszichózissal. Az ilyen élmény spirituális krízis, amit fontos elkülöníteni a mentális zavartól. A mentális zavartól elkülöníti, hogy nincsenek olyan egészségi problémák, amik egybevágnak pszichiátriai zavar kritériumaival. Ha van is valamennyi tüneti egybevágás, fontos megnézni, van-e transzperszonális vagy misztikus élmény, és lehet-e ennek az állapotnak pozitív kimenetele, vagy éppen veszélye az ember/mások életére? Egy mentál-egészségügyi szakemberrel megéri ilyenkor pár szót váltani.

Úgy véli, hogy a nehézségek dacára, az ilyen egybeesések kreatívabbá teszik az embert, megerősítik egy-egy újszerű ötletét, ezáltal segítik a pozitív irányú változást, és rengeteg pozitív érzelmet szabadítanak fel – ami bőven belefér a pozitív pszichológia irányvonalába.  Kezelhetjük az ilyen tapasztalatot spirituális élményként is, amely segíti a kapcsolódást a saját úttal, a cél- és jelentéstalálást. Azok, akik ilyesmin keresztülmennek, kimondott kapcsolódást és fontosságot éreznek a mindennapi tapasztalataik irányába. Úgy érzik, valami új irányba, átalakító jellegű változás felé löki őket. Mindez pedig a pszichózis szöges ellentéte. Az óvatosság viszont nem árt.

Felhasznált források: 

  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Szinkronicitás

Közzétéve Szerző:

A szinkronicitás fogalmat úgy foglalhatjuk össze, mint ami „a négydimenziós tér-idő kontinuumhoz képest transzcendens”, „pre-egzisztenciális, apriorisztikus létezésre utal”, és „működésmódja nem azonos a természettudomány kauzalitás elvével” (263.o.). Igen tömény megfogalmazás, érdemes kibontani.

Van, aki ezt jelentőségteljes (meaningful) egybeesésnek hívja, kettő vagy több olyan esemény között, melyek máskor kis eséllyel fordulnának elő együtt. Így a megjelenése véletlennek tűnik, mely elsőre értelmetlen a számunkra. Nem vagyok szakfordító, így a „meaning” fordításával bajban is voltam. Magyarban az „értelmetlen” sokszor egyfajta szubjektív fontosság, jelentőségteljesség hiányára utal: az összefüggés számunkra nem mond semmit, ti. nincs jelentése, s így jelentősége sincs – nem fontos. Amikor meaning-ről beszél, többre gondol Jung, mint jelentőségről vagy fontosságról: az összefüggés ilyenkor „jelent” is valamit számunkra. Mackey (2015) kerek-perec le is írja, hogy csak számunkra kell jelentést hordoznia. Ebben eleve benne van az esemény személyes fontossága is. Mackey (2015) és Jung (2014) is kiemeli, hogy a véletlenek sorozatos előfordulása egy idő után kizárja számunkra a véletlen lehetőségét. Paradox, nem?

Amikor az ilyen véletlen események elkezdenek halmozódni, már kevésbé tűnik egy összefüggés véletlennek. Gyanús, mintha törvény lenne mögötte. Jóllehet, ez a törvény elgondolhatatlan, Jung szerint legalábbis. Itt majd fontos lesz Mackey (2015) figyelmeztetése, hogy szükséges lehet elkülöníteni a szinkronicitást, mint a misztikus élmények egy formáját, a mentális zavartól, különösen a pszichotikus állapotoktól. De erről majd kicsit később. Vissza Junghoz (2014). Szinkronicitásról akkor van szó, amikor a két esemény közti összefüggés meg sem ismerhető (nem szerezhető róla tudás, a kapcsolat emberi logikával nem elgondolható). Jung szerint három csoportba sorolhatjuk az ilyen egybeeséseket:

  1. a megfigyelő szubjektív állapota egyszerre van jelen egy olyan objektív, külső eseménnyel, mely a pszichés állapottal egybeesik.
  2. ugyanez az egybeesés a megfigyelőtől távol (akár időben, akár térben), annak észlelésére elvileg a megfigyelő nem képes
  3. a pszichikus állapot egybeesése egy még nem létező, jövőbeli eseménnyel, mely a megfigyelést követően csak jóval később következik be, és utólag igazolja a megfigyelés tényét

E jelenség a második és harmadik kategória miatt kapta a szinkronicitás elnevezést, mert az összefüggés a két jelenség között nincs időhöz, térhez vagy éppen mechanikus oksághoz kötve. Schnell (2017) szerint például az oksággal éppenséggel a Bohr-féle komplementaritás elve alapján viszonyulnak egymáshoz. Nehéz megragadni a jelenséget, úgy tűnik. Az ülésen leginkább szerencsés véletlen formájában jelenik meg, amin néha elcsodálkozunk. Van, aki a spirituális rendszerekben járatosabb. Az ilyen kliens rendszerint sorsszerűnek, karmikusnak nevezi az ilyen tapasztalatokat, és annyit tudunk vele kezdeni, hogy feltérképezzük az aktuális kihívást, ill. a reá adott, lehetséges viselkedéses választ. Ami rendszerint idegen a kliens számára.

Ha kizárjuk a kauzalitást, és azt a lehetőséget is, hogy a pszichének mágikus képessége volna, akkor marad egy olyan feltételezés, mely szerint a pszichés és pszichén kívüli jelenségeknek hasonló az elrendezése. Ez a szimultaneitás volna, ami arra utalna, hogy a külső-belső ilyenkor ugyanazt az elrendezést mutatják: ugyanazt jelentik. A tudományos gondolkodásunk, Jung szerint, nem szokott ehhez hozzá. A szinkronicitás során az eseményeket tehát a szimultaneitás és a jelentés köti össze, nem pedig az ok és a hatás. Jung feltette, hogy az okságon kívül van hát egy másik tényező is a természetben, mely az események egy adott elrendezésében mutatkozik meg, s amit mi jelentésként értelmezzük. Az értelmezés szó fontos itt: a jelentés már azelőtt ott van, hogy megfigyelhetnénk. Nem mi gondoljuk ki kognitív folyamatokkal, hanem tőlünk függetlenül a jelentés már ott van. Sőt, éppenséggel már azelőtt ott is volt, hogy ok-okozati elven az egyes események együttálláshoz vezettek volna. Ez elég meredek gondolat annak, aki a hétköznapok ésszerűségéhez szokott hozzá. Nekem is sokszor meredek, ha úgy van, nem is hozakodok elő vele az üléseken. Nyíltan legalábbis meglehetősen ritkán. Azokkal, akik vallásosak vagy spirituális beállítottságúak, könnyebb ezt a lehetőséget megbeszélni. Isten akaratát sokszor ők maguk hozzák fel, ami egyébként megkönnyíti a kihívással való szembenézést számukra. Kicsit át lehet értékelni így egy tőlük idegen megoldási stratégiát.

Ha már említettem a spirituális beállítottságot, megint utalnék Jungra. A Tao, idézi Jung, érzékszerveink által nem megfigyelhető valami, a fizikai realitást szervezi ugyan, de nem uralja azt. Ebben a szervező rendszerben az ellentétek (mint a test és lélek, külső és belső, stb.) nem oltják ki egymást, határaik elmosódnak. Látható, hallható, kiterjedése (formája) is van, de e minőségek egymástól nem elkülöníthetőek, így ez egyértelműen nem is megragadható. Vagyis külön modalitásokra nem szedhető szét ez a valami, így az érzékszerveink számára nem észlelhető közvetlenül, azonosítani sem tudjuk. Csak befelé fordulás útján ismerhető meg, ami alapvetően szubjektív élmény. (Ezért a modern természettudományos gondolkodás nem is kedveli: valóságosnak ugyanis azt tekinti, mely mások számára is megfigyelhető.) Mackey (2015) ezt a kérdést gyorsan lezárja: mindegy, mások látják vagy értik-e, avagy sem. A valóságosság élményéhez nem kell mások megerősítése. Szokatlan gondolat ez is, hiszen ahhoz szoktunk hozzá, ha a valóságosságot, akár a saját gondolatinkét is, mások visszajelzéseire alapozzuk. Az üléseken ezt akkor tudom megfigyelni leginkább, ha valaki a hitelesség vagy önazonosság kérdésével küzd, és saját meglátásai pontosságában talán még kevésbé bízik meg. Ha saját gondolatokkal is bajban lehetünk, mit szóljunk a tőlünk független eseményekhez? Nehéz ügy. Jung úgy gondolta, hogy az ilyen közös jelentésre épülő, szimultán eseményeket az ún. archetípus köti össze, ami egyfajta szervező elve a természeti világnak. Sok formájában megtalálható, amit mi magunkon kívül törvényszerűségként, magunkon belül pedig minden emberben megtalálható, pszichés tartalomként érzékelünk. Logikusnak hangzik feltételezni, hogy amennyiben a psziché a természet része, ugyanazon elvek mentén rendeződnek az összetevői, mint a fizikai világ alkotórészei. Szinkronicitást ebben az értelemben akkor észlelünk, ha külső és belső rendezőelvek egybeesnek. Miután ezek az elvek öröktől fogva léteznek (legalábbis azóta, hogy a természet létezik), feltehető, hogy a jövőben sem fognak nagyon sokat változni. Ezért lehetséges pl. az, hogy szinkronicitás fogalom alatt beszélhetünk olyan élményeikről is, amikor valaki jövőbeli eseményre érez rá. Vagy múltbelire, amikor nem is lehetett jelen – mégis tudja, mi történt.

Az, hogy ezzel az ember mihez kezd, nagyban függ attól, mennyire lesz nyitott egy megszokottól eltérő logikára. Jung kiemeli, hogy az archetípus előszeretettel jelenik meg pszichés elakadásoknál, és Mackey is úgy látja, hogy a szinkronicitás segíti a kreatív megoldásokat. Hogy miként, arról majd később.

Felhasznált források:

  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Mihez kezdhet a kliens az álmaival?

Közzétéve Szerző:

Hát, ez is fogós kérdés, de az előző tanulmány szerintem nem csak a szakembereknek, de a klienseknek is nyújt némi támpontot arra, hogyan lehet (a szakemberrel együttműködve) az álmokkal dolgozni. Itt van két extra megközelítés az előzőek mellé.

https://pszichologuskereso.hu/blog/alommunka-terapias-ulesen-mihez-kezd-az-alommal-kliens

Mihez lehet kezdeni az álmokkal egy terápiás ülésen?

Közzétéve Szerző:

Amikor mondom, hogy álmokkal is tudunk dolgozni, sokan mintha meglepődnének, mert elsőre ötletük sincs, mihez kezdünk velük. Olyankor azt mondom, sok fontos információt tudok meg róluk az álmokon keresztül, amire elsőként egyikünk sem gondolna. Alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak rólunk egy-egy helyzetben, ezáltal egy adott problémát jobban át tudunk gondolni – így könnyebb lehet azt megoldani. De alkalmasak lehetnek egy terápiás folyamat követésére, még egy szupportív terápiában is. Vissza tudom ellenőrizni, hogy a folyamat milyen mederben halad, vannak-e témák, amik mintha foglalkoztatnák a pacienst, mégsem érintettük őket.

Itt egy példa, főleg szakpszichoterápiás irányzatokon keresztül, miként lehet elképzelni az álommunkát a terápiás ülésen:

https://pszichologuskereso.hu/blog/alommunka-terapias-ulesen-mit-kezd-az-alommal-szakember

Szupportív terápiában főleg a kollaboratív és konstruktív eljárások lehetnek érdekesebbek az én esetemben, mert szakpszichoterápiával nem foglalkozom. Még.

Amikor nincs válasz – a disszociáció

Közzétéve Szerző:

Egykor elég sokat foglalkoztam ezzel a, röviden-tömören, személyiséget védő folyamattal, ami a pszichés önvédelmünk egy már nagyon korán megjelenő formája. Képzeljük el úgy, hogy a terv szerint két esetben igen hasznos. Winnicott szerint (ha jól emlékszem), 1) ha olyan dolog történik az emberrel, aminek nem kéne megtörténnie, vagy 2) olyan dolog nem történik meg vele, aminek meg kéne történnie. Többnyire a gyermekkori és felnőttkori traumák tartoznak ide. 

Elhárító/védekező mechanizmusok

Azok számára, akik pszichodinamikus szemléletben dolgoznak, Gabbard (2009) szerint fontos feladatuk az elhárító mechanizmusok vizsgálata. Ezek olyan folyamatok, melyek védik az én (vagy az önmagunkról alkotott tudás – a self) tudatos részét a tudattalanba száműzött pszichés tartalmaktól. Elháríthat elfogadhatatlan érzést és gondolatot (a tárgy-kapcsolat elmélet szerint akár egész kapcsolati mintát) is, annak érdekében, hogy fenntartsa az önértékelést, a biztonságérzetet, megakadályozza a fontos kapcsolataink elvesztését. Ezek a folyamatok szinte mindig kihatnak a másokkal való kapcsolatainkra, így aztán az ember magával hozza őket a pszichológiai vizsgálatra is (az is egyfajta kapcsolat). A mostani téma szempontjából főleg az a kapcsolódási forma a fontos, amikor az ember a saját fantáziavilágába vonul vissza a szorongató külvilággal szemben. Ezzel párhuzamosan a külső szemlélő távolinak, olykor elérhetetlennek észlel minket. E távolság egy szakadékot, törést vezet be a valóság (belső és külső, enyém és az övé) azon elemei között, melyek ideális esetben kapcsolódni szoktak egymással. A disszociáció során, szélsőséges esetben, az elfogadhatatlan emlék leválik az önmagunkról való tudásról (a self-ről), hogy megadja az érzést: kontrollálunk egy olyan helyzetet, melyben amúgy nagyon kiszolgáltatva éreznénk magunkat. Hátránya viszont, hogy a levált emlék nem hozható vissza olyan könnyen, sőt, akár az emlékezetünk is módosulhat miatta. Legegyszerűbb esetben egy kellemetlen élményre a páciens nem emlékszik, s a maradék emlékeiből olyan képet alkot a helyzetről, mint pl. „nem is volt annyira vészes”. „Kigurultuk”. „Utólag csak a szépre emlékszik az ember.” 

Utóbbit elég sokat hallottam a múltban, főleg olyanoktól, akik olykor embertelen körülmények között álltak helyt. Az ő pszichés védelmükre elég komoly védőhálót is létrehozhatnak, hogy a disszociatív folyamatokat kézben tartsák (Janovics, 2019). Gabbard (2008) a hipnotikus állapotokhoz hasonlítja a folyamat eredményét: a események egy részébe az ember belemerül, más részeit figyelmen kívül hagyja. Ez segít, hogy megőrizzük a kontroll érzését, miközben általunk befolyásolhatatlan események zajlanak velünk, majd késleltesse az így szerzett élmények átérzését addig, amíg biztonságosabbá nem válik a helyzet. Nem csak az események meg nem történtté tétele a lényeges, hanem az is, amit az adott esemény az emberrel csinál: rendszerint olyan reakciót vált ki belőlünk, ami a mindennapi énképünkbe nem illeszkedik (pl. azért, mert nem tudunk vele mit kezdeni). Az esemény emléke mellett így ez az én-rész is letiltásra kerül. Az elfojtástól annyiban különbözik a dolog, hogy elfojtás esetén az adott érzést át tudjuk élni, az emléket elő tudjuk hívni, sőt, cselekedni is tudunk – csak közben utáljuk az egészet, de minimum szorongunk közben. Annyira „nem akarjuk ezt az oldalunkat megmutatni”. Amikor pl. haragosak vagyunk, akkor csak nagyon óvatosan merünk hangot adni a véleményünknek. Van folytonosság a haragos és nem haragos énünk között, csak az egyik nehezebben jön elő. A disszociáció ettől annyiban tér el, hogy a disszociált én-rész „nem mi vagyunk / nem én vagyok”. Ennyire „különbözik” tőlünk. Vagyis az én két részre hasad. Van, aki a hasítás és a disszociáció között nem is nagyon tesz különbséget (pl. Caligor et al., 2007). Feeling-re viszont van különbség: hasításnál az ember fekete-fehér módon gondolkodik, érez, gondol, cselekszik. Egyszer így, aztán egy hirtelen váltás után amúgy. Egyszer nagyon kedves (haragnak nyoma sincs), másszor nagyon dühös (kedvességnek nyoma sincs). Egy minket dühítő helyzetre tehát van válasz, csak nagyon elüt attól, ahogy létezni szeretünk általában. Disszociációnál viszont rendszerint, ahogy eddig láttam, nincsen válasz: lefagyás, megdermedés, feszült csend, totál blokád van. És fogalmunk sincs miért. Jobb esetben el tudjuk képzelni, mit szeretnénk csinálni, talán át is éljük valahol, milyen jó lenne. De csak fantázia szintjén, ha viszont meg is kéne tenni a vágyott dolgot, földbe gyökerezik a lábunk, és nem tudjuk, mi legyen. Ha már visszavonulás, menekülés van, lehet, szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Az egyik eset tehát, hogy valami nincs ott, aminek ott kellene lennie. 

A másik, amikor valami ott van, aminek nem kéne lennie. Ilyet látunk a PTSD valósághű rémálmaiban, flash-back-ekben (felvillanás szerű, realisztikus emlék, amibe szó szerint benne van az ember.

Gabbard (2008) összefoglalója szerint a disszociatív folyamatokkal való munka hosszú és sok türelmet igénylő munka, de szilárd dinamikus ismeretek birtokában sokat lehet segíteni a páciensnek, hogy visszanyerje a folytonosság érzését (megtalálja azt az önmagát, ami eddig hiányzott neki, vagy tudjon olyan helyzetekben is reagálni, ami eddig lefagyással vagy visszavonulással járt). egyik fontos feladat, hogy a páciens átélje, joga van azt érezni, amit érez. Fontos, hogy ilyenkor nem katarzisról vagy az élmény újra életéléséről van szó, azzal csak bántjuk a pácienst. Ehelyett a terapeuták feladata, hogy rámutassanak, hogyan vesznek részt a páciensek akaratuk ellenére újra meg újra ugyanabban az ördögi körben, s az ezzel a felismeréssel járó, kellemetlen élményeket segítsenek elviselhetőbbé tenni. 

Hivatkozott források:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon Könyvek.
  • Gabbard, G., O. (2008). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Negyedik kiadás. Lélekban Otthon Kiadó.
  • Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben – ahogy egy fiatal klinikus látta. In Kapitány-Fövény, M., Koncz, Zs és Varga, S, K (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Közzétéve Szerző:

Pszichológus vagyok, aki mentális zavarok ellátására és mentálhigiénés feladatok ellátására szakosodott. A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó. A két szakember sokszor működik együtt. Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Miért lehet ijesztő az első alkalom a pszichológusnál?

Közzétéve Szerző:

A post az első találkozással kapcsolatos, nálam leggyakoribb félelmeket szedtem össze egy csokorba. Szerencsére a többségük tájékozódással és a pszichológiai munkáról szerzett ismeretekkel talán enyhíthető. E félelmek közül talán a legerősebb, hogy valaki attól tart, kiderül, talán megbolondult, ill. bolondnak fogják találni, ha szakemberhez fordul. E félelem kétféleképpen szokott nálam megjelenni.

  1. A tünetek vagy nyugtalanító pszichés/testi reakciók teljesen váratlanul jelentek meg. Annyira elütnek a „normál” viselkedésünktől, hogy számunkra és környezetünk számára rémisztőek és meghökkentőek, egyben érthetetlenek is. Nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit a mindennapokban alkotunk önmagunkról, ill. mások alkotnak rólunk (sok esetben e kettő szorosabban kötődik egymáshoz, mint hinnénk).
  2. A nyugtalanító reakciók a saját, rég megszokott viselkedésünk, gondolkodásunk felerősödött formái, így sokáig nem okoznak különösebb ijedelmet. Esetleg már régóta sejtjük, hogy valami nincs rendjén, de egészen addig, amíg tényleg nincs más választásunk, halogatjuk a szakemberhez fordulást. Amire a legkevésbé szükségünk van, miközben a saját reakcióink szép lassan kicsúsznak a kontrollunk alól, az az, hogy bolondnak, betegnek vagy őrültnek nézzenek minket, illetve nézzük saját magunkat.

Mindkét típusú félelemben közös, hogy nem akarjuk önmagunkat bolondnak vagy mentális betegnek elkönyvelni. Amikor kicsit mélyebben belekérdezek ebbe a félszbe, rendszerint egy másik félelem jön elő:

  1. A félelem attól, hogy már nem vagyok képes élni a megszokott életem, és talán soha nem is leszek az. Amiből baj lesz, mert sok mindent elveszthetek, ami számomra eddig értékes volt.
  2. A félelem, esetleg attól, hogy mások vagy önmagam előtt szégyenülök meg. Amiből baj lesz, mert ha mások kifiguráznak, elutasítanak, vagy én hidegülök el másoktól, nagyon hamar magamra maradhatok, elveszthetek valakit, aki számomra fontos.
  3. A félelem attól, hogy már nem kapom vissza a régi énem értékes oldalát, amit most valamiért nem tudok előcsalogatni önmagamból, mert ez a nyavalyás érzés vagy ember vagy helyzet akadályoz benne.
  4. Esetleg a félelem attól, ha eddig sem éreztem túl jól magam a bőrömben, ezzel a fura reakcióval végképp elvesztem az esélyem a boldogságra.
  5. Az is lehet, hogy nem hiszünk az egész pszichológushoz járásban, mert tartunk attól, hogy semmivel sem jobb megoldás, mint a barátokkal vagy kollégákkal beszélgetni,
  6. illetve tarthatunk attól is, hogy beszélgetéssel semmit nem oldunk meg.

A megbolondulás vagy megőrülés kapcsán segíthet, ha elengedjük ezt a régi tévhitet. Egyszerűen azért, mert elavult. Megbetegedés helyett én jobb szeretem e félelmeket abból az irányból megközelíteni, hogy ami első látásra betegségnek vagy zavarnak tűnik, az könnyen lehet, hogy elavult alkalmazkodás egy olyan helyzethez, amilyennel eddig még nem találkoztunk. Ezek a fura reakciók rendszerint sajátos logika mentén működnek, rendszert alkotnak. Ezt a logikát pl. Jung a célra irányulásban, a finalitás elvében (is) (ami a kauzalitás ellentéte) ragadta meg: megérthetjük e logikát és célszerűséget aszerint, hogy milyen szerepet tölt be a jelenség az ember életében, mi a funkciója. Ebben az értelmezésben a tudattalan tartalom (pl. tünet) célra irányul (Jacobi, 2009). Például egy eddig nem ismert, de az ember életét megkeserítő pszichés folyamat egy szerep felvételére kényszeríti az embert a fontos emberi kapcsolataiban, amit kiolvashatunk abból, hogyan viselkedik másokkal és a terapeutával (Caligor, Kernberg és Clarkin, 2007). Ebben az értelemben a viselkedést (tünet), akár az álomképet, dekódolni lehet, ha megtanuljuk olvasni.

A mentális zavar így elképzelhető egy stratégiaként vagy eszközként, ami az eredeti környezetéből kiszakítva már nem működik jól – csak már senki nem emlékszik az eredeti környezetre. Új környezetbe kerülve viselkedik régi módon a páciens, így viselkedése természetes módon tűnik érthetlennek, értelmetlennek, céltalannak, vagyis értelem nélkülinek, azaz bolondságnak vagy hülyeségnek – a régi helyzetben még logikus megoldás ma már valóban célszerűtlen, de mivel senki nem emlékszik, mire állt be a lelki működés, nem is lehet azt elsőre naprakésszé tenni. Ebben az értelemben a „betegség” inkább egy egykor hasznos funkció zavara, ami attól válik zavarrá, hogy zavarja az új helyzethez való alkalmazkodást. Ma már számos, kutatásokkal megtámogatott módszertani rendszer létezik, melyek mentén megérthetőek és frissíthetőek ezek a folyamatok, a pszichoterápiás irányzatok előszeretettel építenek rájuk kezelési megoldásokat és elveket. „Csak” választani kell közülük egyet. Mivel ezek önmagukban személytelenek és általánosítanak, a pszichológus pl. segíthet annak eldöntésében, melyik mentén érdemes gondolkodni a problémát illetően. Ha találunk egyet, ami logikusnak hangzik, az már csökkentheti az interjútól való félelmet.

Az 5. és 6. két, olyan, gyakori megjegyzés, ami visszatarthat valakit a szakemberhez fordulástól, bár nem önmagukban működnek – kétely szokott meghúzódni mögöttük, amennyire látom. Az egyik az az elképzelés, hogy nincsen rá szükség, elegendőek a barátok és a kollégák a probléma kibeszéléséhez. E mögött meglapulhat akár olyan félelem is, hogy a szakemberhez fordulás egyfajta bizonyítéka annak, önmagunk felé, hogy valami nem működik jól az életünkben. Kapcsolódhat hozzá csalódás és szégyen érzése is. Szerencsére, sokszor tényleg elegendő barátokkal és kollégákkal beszélni a problémákról. Ehhez kötődik a második elképzelés is, miszerint csak beszélgetés történik a pszichológusnál, az önmagában semmit nem old meg. Nagy igazság. Mégis, kimarad belőle, hogy érzéseken, gondolkodáson és kapcsolatokon ugyanúgy lehet „dolgozni”, mint minden máson, és a pszichológussal való beszélgetés, ha valaki komolyan beleássa magát, munkát jelent: érzelemszabályozás, kapcsolatok szabályozása, perspektíva váltás, narratívák építése és átépítése, konfrontálódás önmagunk kevésbé kedvelt oldalával, saját érzések azonosítása és pontos megfogalmazása mások vélt vagy valós igényeihez igazítva… A félelem emögött sokszor az, hogy a pszichológus előtt még kiderülhet, nem vagyunk ezekben olyan jók, mint addig azt gondoltuk. Itt is előkerül a csalódás és a szégyen lehetősége, sok egyéb mellett. Félelem a kiszolgáltatott helyzetektől, a beszélgetésben a kontroll elvesztésétől, félelem a kritikától, attól, hogy megmondják, mit tegyünk, mind játszanak ilyenkor. Sokszor elég lehet a mélyebb tájékozódás a témában e félelmek csökkentésére. Ez a blog is ezt a tájékozódást szolgálja.

Azt a kérdést, hogy miben különbözik egy pszichológiai és egy baráti beszélgetés (nálam legalábbis), ill. miben lehet ez más, mint csak beszélgetni, külön részleteztem.

Hivatkozott források:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
  • Jung, C., G. (1975). Structure and Dynamics of the Psyche. The collected works of C. G. Jung. Complete Digital Edition. Vol. 8. 2nd Ed. Bollingen series XX, Princeton University Press. 
  • Jung, C., G. (1989). Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó.
  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2005). Modern Man in Search of a Soul. Routledge Classics, London and New York.

Milyen szemléletben dolgozom?

Közzétéve Szerző:

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Támogató terápiákban is fontos a szemlélet, mert erre támaszkodva alkotok rendszert az elsőre nehezen összerakhatónak tűnő pszichés jelenségekből, és a támogató technikákat ez alapján használom. A szemlélet terápiás rendszer formáját a szakpszichoterápiákban ölti fel, ilyenkor meghatározóbb a szerepe. A szemlélet tehát csak egy szemüveg, de nem eszköz a kezemben. Arra használom, hogy pontosabban megértsem az Ön helyzetét, pontosabban lássam, milyen pszichológiai folyamatok zajlanak éppen Önben, így könnyebb fenntartanom a támogató légkört az üléseken, és pontosabban tudom használni a szupportív terápia eszköztárát is.

Dinamikus szemléletben dolgozom: lényege, hogy a mentális/lelki életben fontos szerepet játszanak az egymással kölcsönhatásba lépő, olykor konfliktusban álló érzelmek, motivációk, vágyak, gondolatok, tiltások vagy elvek. A legtöbb galibát az okozza, ha nem tudjuk pontosan, mi hat ránk ebből a belső életből éppen, vagy melyik folyamat ütközik éppen melyikkel. A dinamikus szemléletnek több megnyilvánulás létezik, ezek közül kettőben vagyok olvasottabb: a jungi analitikus pszichológiában és a tárgy-kapcsolat elméletben.

Jungi analitikus pszichológia: legfőbb problémának azt nevezi meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését. Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Fontos stratégiai cél a szintézis, a belső világgal való egyezségre jutás. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk. Ennek fényében a lelki jelenségekről és tünetekről úgy gondolkodom, hogy inkább tanítanak valamit, terelgetnek valamerre, és nem feltétlenül megszabadulni kell tőlük. Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

Jungi pszichoterapeuta szaknévsor

Pszichoterapeuta szaknévsor

Tárgy-kapcsolat elmélet: az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk. A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három ún. post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004). Ha kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: 

Pszichoterapeuta szaknévsor

Rendszerszemlélet: a fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ha sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén nem biztos, hogy rögtön egészségügyi ellátóra van szükség. Krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább talán a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Ha pár- és családpszichoterápiát keres, erre fáradjon:

Pszichoterapeuta szaknévsor

Hivatkozott források:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.