janovicsferenc bejegyzései

Mire ad lehetőséget az álmok használata egy ülésen?

Közzétéve Szerző:

Egy ilyen post-ot már régóta terveztem, mert a klasszikus magyarázatokkal, hogy mire jó ez a dolog, elégedetlen vagyok. Nehéz őket eladni a racionálisabb embereknek. Egyrészt. Másrészt, ritkán van rá szükség, nálam, legalábbis, arra, hogy álmokba is belenézzünk. Van, hogy felajánlom a lehetőséget, de spontán ritkán élnek vele az emberek. A naplózásuk, rendszeres megbeszélésük pszichoterápiás eszköz. Ha használata az egész terápia során hasznos volna, rendszerint azt javaslom, hogy keressen az érdeklődő jungi analitikust. Néha, ugyanakkor, itt is elő-előkerülhet a téma, így leírom, kb. mire lehet jó, ha dolgozni kezdünk evvel a témával.

Sokszor az ülésen elég a magyarázat rövid változata is, kezdésnek: az álmok megbeszélése betekintést nyújthat azokba a lélektani folyamatokba, melyek máskülönben rejtve maradnának, amennyiben nem tudunk a létezésükről. Ez esélyt adhat nekem arra, hogy pontosabban kövessem a támogatás folyamatát, ill. pontosabbá tehessem a saját beavatkozásaimat. Önnek meg arra, hogy olyan folyamatokról is kaphasson visszajelzéseket, amikről nem gondolta, hogy fontosak lehetnek a kérdései szempontjából. Kb. ennyi. Van viszont, hogy jól jön egy hosszabb verzió is. Ez a post a hosszabb változat megalapozására született. Források annak, akit érdekel a kérdés. Nem teljes körű vagy tudományos igényű az írás, a források egy része mára elavulhatott, a nyelvezet pongyola lesz. De talán érthető. Akit a tudomány része érdekel, ajánlom a lent hivatkozott forrásokat elolvasásra.

Kép/rendszer önmagunkról és a világról

Az emlékezet és a tudattalan kérdéskörét lustán kihagyva, előzetesnek legyen elég annyi, hogy az alvás során mehet végbe nem csak a tudatosan felidézhető emlékek megszilárdítása, de az egyes emlékek hozzákapcsolása ahhoz, amit az agy már tárol, „tud”. Erről a tudásról, főleg a készség szintűről, nos, nem kell tudnunk. Ahogy arról sem, hogy miként befolyásolják a mindennapi döntéseket. A rendszer magas szinten automatizált, olyannyira, hogy egyesek a tudatosság puszta hasznát is gyakran megkérdőjelezik. Ez a kérdés sok ide, legyen elég annyi, hogy erősen automatizáltak vagyunk. Az agy az új tudást hozzáfűzi ahhoz, az egyszerűség kedvéért, modellhez vagy képhez, amit a világról eddig alkotott. Az alvás segítheti a különböző szinten szerveződő, beszámolható (explicit, pl. konkrét emlék) és nem beszámolható (implicit, pl. kapcsolati minták, készségek) tudásunk értelmes rendszerré történő egyesítését (1). Magát az emlék rögzülését viszont nem feltétlenül, az végbe mehet alvás nélkül is. Ellenben, számoltak be kutatások arról, hogy a nem beszámolható tudás szintjén az ember fejlődést mutat az idő múlásával, anélkül akár, hogy külön gyakorolna; ennek a fejlődésnek lehet némi köze az alváshoz (2).

Egyelőre úgy néz ki, hogy az információ, a tapasztalat feldolgozása, a tanulás, nem áll le alvás alatt sem. Az viszont érdekes, hogy az álmokban sok olyan elem is megtalálható, aminek látszólag semmi köze a nappali tapasztalatokhoz. Bizarr, fura képek, szokatlan narratíva, stb. Elsőre nehéz belátni, mi köze van ezeknek a tanuláshoz. Van, aki szerint elég sok, amennyiben a tanulás nem csak tapasztalat szerzést jelent, de azt is, hogy az idegrendszer a kapcsolatait, melyek formájában az adatokat tárolja (és aminek a pszichológiai vetülete lenne a kép, a minta, a modell, stb.) rendszeresen felülvizsgálja és átrendezi. Van, aki szerint ennek a felülvizsgálatnak van köze az álmokhoz.

Virtuális valóság (részletesen lásd: 3,4)

Az egyik ilyen feltevés szerint az agy folyamatosan értelmezi az érzékszerveket érő információt, igyekszik azt értelmes rendszerré szervezni, ami alapján kiigazodunk a világban. Ez az értelmezés egy belső kép/modell alapján (mint pl. az önmagunkról és a világról alkotott tudás) történik, az agy ennek felelteti meg (vagy ebbe szuszakolja be) azt, amit „lát”.

E látottakkal vagy megerősíti a modelljét, bizonyítva azt, hogy „lám, az történt, amit a világról alkotott modell előre jósolt”, vagy cáfolja azt („nem az történt, amire vártam, a modell pontatlanul jósolja az eseményeket”). Ha túl olyan tapasztalat éri a rendszert, amit nem látott előre, akkor ki kell a modellt igazítani, különben jó sok kellemetlenségre és nehezen értelmezhető helyzetre számíthatunk. Mint a Windows: „Új frissítések jelentek meg, a frissítések az újraindulást követően települnek fel. Indítsa újra a számítógépet”.  Egy átlag felhasználó akkor szereti az operációs rendszerét, ha elég sok és sokféle appot tud futtatni azokból, amiket rendszeresen használ. Ha az app frissül, újat adnak ki, már nem biztos, hogy hibamentesen kezeli azt az oprendszer. Ha kezeli egyáltalán. Ezért szeretjük, ha az oprendszert frissítik. Az se baj, ha a program nem zabálja feleslegesen a memóriát, így jut elég RAM az appokra. Az is jó, ha nem foglal túl sok helyet, hadd maradjon hely pl. a képeknek. És szeretjük, ha egyszerűen kezelhető az oprendszer, legalábbis átlagos felhasználó számára. Az agy is ugyanezeket szereti a saját modelljeiben. Minél többféle tapasztalatunkra ad egységes magyarázatot a modell (pl. értem, hogy mi miért történt velem és másokkal a múltban, és sejtem, mi fog velem és másokkal történni a jövőben), minél egyszerűbb formában (pl. lyányom, ez azért van, mert minden férfi disznó), és minél ritkábban téved (pl. látod, ez a férfi tényleg disznó volt!), annál hatékonyabb. Azaz: minél bonyolultabb dolgokat tudunk minél egyszerűbben magyarázni anélkül, hogy a magyarázat pontatlanná válna (túl sok lenne a kivétel a szabály alól), annál jobb. Ez az Occam-borotvája elv.

A frissítést, a virtuális valóság elmélet szerint, az agy automatikusan megcsinálja a saját hálózatában, a REM fázisban. Úgy, hogy a frissítést még le is bétateszteli, mielőtt ébrenlét alatt élesben is kipróbálná. A bétateszteléshez, az elképzelés szerint, épít magának több virtuális környezetet (scriptet), abból a tartalomból (tudásból), amit már eltárolt korábban, olyan forgatókönyv/modell alapján, ami az adatokból összerakható. Ez lesz az álom tartalma. Majd elkezdi futtatni a scriptet ugyanazokkal a rendszerekkel, amiket ébrenlét során is használ. Egy különbséggel: az érzékszerveket lekapcsolja. Lekapcsol olyan rendszereket is, melyek egyértelműen jeleznék, hogy nem a valóság „fut” éppen, és ami „történik”, az lehetetlen (pl. a formális logika nem működik). Ebbe a script-be belerakja az új modelljét (az elképzelhetőség kedvéért legyen ez most az álom-én, aki hajlamos olyasmit is csinálni, amit mi biztos nem csinálnánk), és megnézi, mi történne, ha a script valós volna. A „valótlan” elemekre az elképzelés szerint azért volna szükség az álomban, mert 1) hibákat generálnak: olyan pillanatokat, amikor a script-et nem jósolja be pontosan az új modell, és emiatt valami váratlan dolog történik. 2) A tartalmak (olykor lehetetlenül) kreatív kombinálásával sokféle script vagy teszthelyzet rakható össze, amivel extrán felkészíthető az új modell az éles teszt során várható sokféle lehetőségre. Az éles teszt majd az ébrenlét alatt jön el.

E „hibák” az ébrenlét alatt lehetnek váratlan ingerek, amikre nem voltunk felkészülve. Kicsit elképzelhetőbbé téve, ilyen váratlan dolog lehet, pl. egy ülésen, egy korai konfrontáció: amikor olyasmit jelzek vissza a paciensről, amire nincs felkészülve. Az életben ilyen lehet egy ember, akivel nem tudunk mit kezdeni, pl. mert nem elég barátságos ahhoz, hogy bratyizzunk vele, de nem elég ellenszenves ahhoz, hogy messzire elkerüljük. Tanácstalanná, eszköztelenné válhatunk ilyenkor, a szokásaink nem működnek jól. Vagy nem tudjuk előre megmondani, hogy a másik mit fog lépni, ha mi a szokottól eltérő / szokásos módon viselkedünk. Ezek a helyzetek becslési hibákat eredményeznek, ami adott esetben sokba kerülhet nekünk (pl. egy kiadós veszekedésbe). A virtuális valóság előnye, hogy az agy új dolgokkal kísérletezhet, sokféle helyzetben, és megússza mindezt valós következmények nélkül.

A tanuláshoz szükséges agyi folyamatok ugyanúgy aktívak a virtuális közegben is. Azokon a pontokon, ahol az új modell alapján sok a váratlan adat (becslési hiba), a modell pontosítható. Az agy tehát egy saját maga által létrehozott, fiktív környezetben is folytatja az ébrenlét során elkezdett alkalmazkodást a külvilághoz, csak ezúttal nem a környezetre reagál, hanem a saját maga generálta világra: megszabadul attól a tudástól/információtól, ami felesleges volna, és csak zavarná a szimulációt – a valóságtól. A forgatókönyvek/scriptek száma alvás alatt nincs megkötve, az ébrenléttel ellentétben (pl. nem tudunk repülni). Így sokféle helyzetre felkészíthető a modell. A virtuális közegben sem a külső valóság (a maga szabályaival), sem a formális logika nem korlátozza, hogy milyen elemekből épülhet fel a teszthelyzet, így olyan képek is kapcsolódhatnak a szimuláció alatt, melyek ébrenlét során elég távol esnének (pl. időben vagy térben, logikailag) egymástól. Ettől lehet bizarr egy álom (lásd még: 5).  

A jungi terápia egyik fontos elképzelése, hogy a psziché folyamatosan törekszik az ember lehető legteljesebb kibontakozására. Minél többet tudjunk megélni magunkból a külvilágban. Ennek érdekében korrigálja a tudatos hozzáállást, azt a módot, ahogyan általában élünk a világban, ha az szükséges. Mert van, amikor az uralkodó értékrendünk, tudatosan is elérhető oldalunk az akadálya a boldogságunknak. Röviden. Az álom betekintést engedhet ebbe a korrekciós/tanulási folyamatba. A mi számunkra most nem fontos, hogy ez az álom csak tükrözi a tudatos álláspontot, vagy éppen ellensúlyozza azt (lásd még: 6), a fontos inkább az, hogy belenézhetünk a szimulációs folyamatba és következtethetünk arra, miféle modellt tesztel éppen a rendszer.

Ha a terápiás ülést modell helyzetnek tekintjük, ahol a paciens az ellátóval való kapcsolatában új viselkedésmódokat próbálhat ki/fejezhet ki, ill. elavult viselkedésmódokat fedez fel és vált le, felmerül a kérdés, nem tehetjük-e célzottabbá a munkát, jobban kihasználva azt az 50 percet, ha a beavatkozásokat az önkorrekciós folyamat ismeretében tervezzük meg? Min dolgozik éppen a rendszer, magától is? Nagyüzemben ezt pl. a jungi vagy a freudi analízis csinálja, de itt is élhetünk vele talán, ha pl. elakadtunk, és nem tudjuk, merre lépjünk tovább egy ellátás során.

Felhasznált irodalom:

  1. Stickgold, R. (1998). Sleep: off-line memory reprocessing. Trends in Cognitive Sciences, 2, 12.
  2. Vertes, R., P. (2004). Memory Consolidation in Sleep: Dream or Reality. Neuron, Vol. 44, 135–148.
  3. Hobson, J., A. és Friston, K., J. (2012). Waking and dreaming consciousness: Neurobiological and functional considerations. Progress in Neurobiology, 98, 82–98. http://dx.doi.org/10.1016/j.pneurobio.2012.05.003
  4. Hobson, J., A., Hong, C., C.-H., és Friston, K., J. (2014). Virtual reality and consciousness inference in dreaming. Front. Psychol., https://doi.org/10.3389/fpsyg.2014.01133
  5. Williams, J., Merritt, J., Rittenhouse, C. és J. Allan Hobson (1992). Bizarreness in dreams and fantasies: implications for the activation-synthesis hypothesis. Consciousness and Cognition, 1, 172-185
  6. Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Budapest: Animus.

Pszichológiai első interjú

Közzétéve Szerző:

Az első találkozás vagy másik néven első interjú több célt is szolgál. 1) Betekintést enged abba az élethelyzetbe, amiben most van, és segít rálátni azokra a nehézségekre, amikkel küzd, és melyek rendezésében támogatást kér. 2) Segít megérteni a jelenlegi helyzetének történetét. Azokat a tényezőket, eseményeket, melyek feltehetően létrehozták, ill. azokat, melyek fenntartják. 3) Ön is betekintést nyerhet abba, hogyan dolgozom. Az első interjú eszköztára nagyon hasonló, sokszor azonos avval, amit majd egy hosszabb együttműködésünk során is használok, a stílusom szintúgy – azaz fel tudja mérni, tud-e majd velem együtt dolgozni. 4) Vizsgálatként egyben pszichológiai állapotfelmérés is, mely során elakadásokat, tüneteket, elhárításokat, lehetőségeket és erősségeket is felmérek.

Az első interjú 1) klinikai pszichológiai vizsgálat, amelynek az egészségi állapot felmérésén túl célja annak eldöntése is, hogy miként és milyen kockázatok mellett vállalható el a paciens, milyen ellátást lehet számára felajánlani. 2) Előkészítője lehet a tartósabb együttműködésnek, amennyiben lehetővé teszi annak felmérését, mennyire illik össze a pszichológus és a paciens. 3) Annak felmérésére szolgál, hogy mit vegyünk figyelembe a kezelési terv elkészítésénél.

Rendszerint egy beszélgetés sorozat, ami 1-3 alkalomból áll, alkalmanként 50 perces időtartammal. A legelső találkozást egy rövid bemutatkozás és az interjú helyzet bemutatása kezdi, valamint a szükséges adminisztráció. Adatfelvétel, egy rövid adatkezelési tájékoztatás. Kérdéseket is fel tud tenni, ha valamire kíváncsi lenne. Az interjú során fő szabály szerint bármit elmondhat, ami a fejében van, akár szabadon, akár egy-két segítő kérdéssel a részemről. A leggyakoribb az, hogy az emberek belekezdenek a történetbe, és amikor elmondtak minden fontosat, jönnek a kérdéseim. A stílus szabad beszélgetős.

A legelső ülés általában főbb probléma területek felvázolásából szokott állni, és egyben lehetővé teszi az egészségi állapot felmérését is. A második és harmadik ülésre akkor kerül sor, ha további információra volna szükségem egy hasznos visszajelzéshez és alapos elemzéshez. A további alkalmak során már több kérdésem szokott lenni, kicsit aktívabb vagyok az üléseken.

Ha a lelki egészséget zavaró tünetekkel érkezik, vagy arra gyanakszom, hogy a nehézségei mögött/mellett valamilyen tünet is van, vehetek, ill. veszek fel teszteket is az interjúkat követően. Fokozatossági elv szerint először az engedélyével olyan skálákat használok, melyeket nekem kell kitölteni az interjú után, Önnek ilyenkor még nincsen dolga. Ha van dolga, akkor szintén engedély kérést követően rendszerint a rövidebb kérdőíveket adom oda először, a hosszabb, több időt és energiát igénylő vizsgáló módszerekre csak szükség esetén térünk ki.

Az interjú alkalmak között napok telhetnek fel, ha nem sürgős a vizsgálat, két ülés között eltelhet egy hét is – ilyenkor egyben felkészülés is történik a későbbi együttműködésre, ugyanis nem sürgős esetben általában heti egy, ritkábban (átmenetileg) heti két üléssel dolgozom. A későbbi terápiás kapcsolatot is elkezdjük megalapozni, melynek beállításában és jellegében az ülések közt eltelő idő fontos tényező. Pl. a támogató terápiákra jellemző terápiás kapcsolat mélységének kialakításához a heti egy vagy kevesebb alkalom ajánlott. Ha kifejezetten csak a vizsgálat és a vizsgálati eredmény a fontos, ill. kérés alapján találkozhatunk rövidebb időközönként is. Ennek jellemző esete a krízisintervenció, ill. ha sürgősen egészségügyi intézményt ajánlott megkeresnie.

Az interjú-sorozat végén, általában a harmadik találkozáskor, kap egy visszajelzést az eredményekről, személyre szabottat és szóbelit – ennek rövid összefoglalására pedig egy véleményt is később. Ez tartalmazza a probléma elemzését, működésének feltételezett elvét, a kezelési javaslatot, a kezelésére ajánlott módszert és alternatív, olykor csak más szolgáltatóknál elérhető megoldásokat, esetleges kockázatokat és azok működésének, csökkentésének elvét, stb.

Előfordul, hogy nincs összeillés a pszichológus és a paciense között: a paciens valamiért (még) nem vállalható (mert pl. az veszélyes vagy ellenjavallt, hatástalan volna) vagy a paciens dönt úgy, hogy másik ellátót keres. A vizsgálat maga bármikor, indoklás nélkül megszakítható, azonban javaslom, hogy az esetleges elégedetlenséget, haragot, panaszt beszéljük meg a pszichológussal. Olykor utólag, az elégedetlenség ismeretében módosítani is lehet a vizsgálati helyzetet, vagy adható tájékoztatás a vizsgálat során alkalmazott megközelítés, hangvétel tekintetében a paciens számára: miért lépte meg azt a pszichológus, amit meglépett. Adható tájékoztatás arról is, hogy módosítható-e a vizsgálati helyzet a paciens igényeinek megfelelően, és ha nem, akkor tehető javaslat arra vonatkozóan, milyen ellátónál folytassa a paciens a pszichológiai munkát. Ha a paciens ezt a beszélgetést, tájékozódást elmulasztja, akkor azt kockáztatja, hogy a vizsgálatra kifizetett összeg kárba vész. És a sajnos a saját döntése nyomán vész el az összeg. Legrosszabb esetben még egy nem folytatott vizsgálat is segíthet tisztázni, milyen stílusú, habitusú vagy módszert alkalmazó szakember volna megfelelőbb a paciens számára, ill. hol érdemes ilyen ellátót keresni. Kaphat a paciens visszajelzést a saját működésmódját illetően is, ami olyankor lehet hasznos, ha más a sokadik pszichológussal vagyunk elégedetlenek. Különösen sok konfliktust, félreértést vagy elmulasztott gondoskodást tartalmazó kapcsolatokkal a hátunk mögött lehet érdemes átgondolni, nincs-e véletlenül valamilyen hasonlóság a pszichológussal való kapcsolatunk és a többi emberrel való kapcsolatunk között? Ha van, nem kell megmaradni egy rosszul működő szakmai kapcsolatban, viszont a visszajelzés birtokában kaphatunk esélyt arra, hogy a saját, ismétlődő mintázatainkra rálátva mérlegeljük, érdemes-e az elvárásainkon változtatni.

Az első interjú nem kötelezvény, nem kell folytatni a szakemberrel a munkát. Ez a szakemberre is vonatkozik, a magánszektorban dolgozó pszichológus jelezheti, ha nem tud velünk együtt dolgozni, és ajánlhat másik szakembert maga helyett. Ezt a kockázatot, ill. az össze nem illés lehetőségét a fizető paciens vállalja a szolgáltatás igénybevételekor. Így lesz némi felelőssége abban is, mihez kezd egy esetlegesen rosszul működő kapcsolattal. Megteheti, hogy kísérletet tesz az elégedetlensége jelzésére (ne ezen múljon már a pénze sorsa), de megteheti azt is, hogy másutt próbál szerencsét. Aki járóbeteg formában vesz igénybe pszichológiai ellátást, ezzel a felelősséggel, ahogy a szabad orvosválasztás és önrendelkezés jogával is rendelkezik. Érdemes tehát gondosan mérlegelni, amikor szakembert választunk, és jelezni, ha valami nincs az ínyünkre. Ha ezen lehet változtatni, akkor miért ne tegyünk egy próbát? Ha nem lehet, akkor kérhető tájékoztatás, hogy miért nem, és milyen ellátás tudná a hiányt pótolni? Így magunkat is megkémülhetjük az esetleges újabb csalódástól.

Előfordul, hogy valaki ódzkodik az efféle interjúktól, a pszichológussal való találkozástól. Összeszedtem néhány jellemző félelmet evvel kapcsolatban, és szemléletmódot is javaslok, amikkel talán lehet a kezdeti félszegséget csökkenteni. Ha Ön is tart az első találkozástól, akkor azt javaslom, olvasson is rögvest tovább.

Csak beszélgetni a pszichológussal

Közzétéve Szerző:

Gyakran hallom, hallgattam korábban, hogy a pszichológussal beszélgetni nem old meg problémákat. Ez igaz, a félsz gyakran jogos, szerintem. Alapvetően én sem szeretem, ha a paciens “csak” beszél. Annak ugyanis a problémák végtelen és örökké körben járó ismétlődése az eredménye, ami, kivételektől eltekintve, előbb vagy utóbb a pszichológiai támogatást is megakasztja.

Fontos azonban azt is tudni, hogy még ezeknek, az örökké körben forgó beszélgetéseknek is lehet komoly értéke. Pl. akkor, ha a paciensnek nincs másra szüksége, mint egy tanúra, aki hajlandó végighallgatni a történetét anélkül, hogy, mondjuk, belekötne a beszámolóba, kritizálná vagy közönnyel fogadná a mesélőt. Hogy pontosan mennyi „értéke” van az ilyen alkalmaknak, a paciens élettörténetétől, jelen kapcsolataitól, terápiás céltól és stratégiától is függ majd, de mindegyikben van egy közös mozzanat, amire a post-ot most fel szeretném építeni: a kapcsolati. Egy beszámoló elmesélése, ill. annak beszéddel való átalakítása, egy narratíva és egy kapcsolat építése is. Van, amikor érdemes hallgatni újra és újra ugyanazt, mert pont az ilyen, mondjuk, a megszokottnál türelmesebb és az érdeklődését fenntartani képes kapcsolat hiányzik az ember életéből. A pszichológus az ilyen kapcsolatokat pótolni nem tudja, viszont adhat olyan érzelmi-kapcsolati tapasztalatot vagy mintát, amire alapozva a paciens majd az ülésen kívül is képes lehet pl. türelmesebb emberekkel körülvenni magát.

Van az is, amikor érdemes beemelni valami újat az állandó „csak beszélgetésbe” ennél kicsit direktebb módon is. És ha ezt megtesszük, változhat nem csak a történet narratívája, de az is, amit a paciens a kapcsolatokról és a beszélgetésekről tapasztal és gondol.

Vannak, pl., akik kitartóan tudják sorolni a sérelmeiket, amiket másoktól elszenvedtek, de valamilyen oknál fogva kimarad, hogy ezekben a sérelmekhez elvezető helyzetekben, pl. vitákban vagy elhanyagolásba torkolló szóváltásokban, ők maguk hogyan vesznek részt. Olykor pl. a passzivitás vagy az örök visszavonulás és túlalkalmazkodás annyira automatikus és megszokott lehet, hogy az ember már nem gondol bele: ebben a konkrét esetben feltétlenül ez az egyetlen megoldás? Vannak, akik pl. mindig is visszavonulót fújtak, ha mások határozottak voltak velük szemben, és sosem gondoltak arra, hogy egy kicsit még kitartsanak, és megnézzék, mi történik.

A nem-cselekvés, a visszavonulás rendszerint döntés. Lehet, nem tudatos, de döntés. Vezérelhetik aggodalmak, félelmek, és olykor jobb megoldásnak tűnik, mint a saját haragot kifejezni, aminek az ég tudja, milyen következményei lehetnek. Ez a haragvó, „rossz-én”, egy túlalkalmazkodó embernek, mondjuk, az árnyéka, a kezdeti beszélgetésből, azaz az én-ről alkotott történetből, narratívából van, hogy teljesen hiányzik. Nincs. Ilyen esetben az önmagukról alkotott beszámoló egyoldalú, a cselekvőképes én hiányzik a történetből. többek között azért, mert a cselekvés, a nyílt haragvás, nem volna túl célszerű. A pszichológusnak lehet dolga ilyenkor az, hogy egyszerűen, következetesen rákérdez a nem-cselekvés vagy visszavonulás pillanatára: mi történt olyankor a fejében a paciensnek? Ekkor valami érdekes dolog történik: a beszélgetésbe beemelünk egy új témát, a tehetetlenséget. Bizonytalanságot. Kételyt vagy a jó kapcsolat megtartásának vágyát. Ez egy új én-rész, amihez úgy jutunk el, hogy a panaszokról, melyek rendszerint a másik emberre koncentrálnak, áttereljük a figyelmet a paciens saját élményeire. És ez lehet igencsak szorongató a számára.

A paciens ugyanis dönthet arról, hogy ezekről, pl. a haragnál jóval érzékenyebb témákról beszél az ülésen, és ezzel egy sérülékenyebb oldalát is megmutatja. „Megmutatja”, nem „csak” beszél róla. Vannak fokozatok a sérülékenységben. A tehetetlenség megmutatása az ülésen lehet pl. ijesztőbb egy általában határozott és domináns embernek, mint egy visszavonulóbbnak. Utóbbinak lehet ijesztőbb az elégedetlenség és harag kifejezése, míg a domináns emberünk könnyen beszélhet róla. Teljesen új tapasztalat tud lenni, hogy pl. egy visszahúzódó ember lehet rám mérges azért, mert pl. túl nyomulósnak tartja a kérdést, amit feltettem. Félhet, hogy kritizálni fogom, hogy félreértem vagy kigúnyolom majd. Érzelmileg nem magától értetődő annak, akit eddig pl. gyakran letorkolltak, ha szót emelt magáért, hogy lehet itt haragudni is. Nehéz döntés ezt bevallani. Ha mégis megteszik, és figyelmeztetnek, hogy a kérdés most túl kényelmetlen, nálam pattog a labda. Ezután én döntök: helyben hagyom pl. a helyreigazítást, kommentálom, kiegészítem azt, vagy tovább kíváncsiskodom, elismerem, hogy igaza lehet, esetleg megkérdezem, nem ismerős-e ez helyzet a múltjából valahonnan? A lépés terápiás stratégiától és kezelési tervtől függ, de mindettől függetlenül van egy pont, ami minden terápiában lehet közös: olyan lépést célszerű tenni, mely a közösen megfogalmazott célokhoz, azaz a paciens céljához közelebb juttat minket. Nos, ez sokszor új: nincs letorkolás, kritika (mely éppen eltávolítana a paciens céljától), valami új van helyette, mely a paciens célja irányába tolja el magát az együttműködést. Annak, aki megszokta, hogy általában távolabb kerül a céljaitól, ha ellenszegül, ez igencsak szokatlan tapasztalat. Sokat dolgozok olyanokkal, akik az általános rossz érzésüket nehezen öntik szavakba, mert hiába próbálják elmondani, mi zavarja őket, nem találják a szavakat vagy az érzéseket. Ahogyan pl. egy vitában sem. Nekik már az újdonság lehet, hogy valaki ezekre az érzésekre egyáltalán kíváncsi. Az érzelmek szabályozásával kapcsolatos nehézségek, az érzelmek azonosítása, megnevezése, beemelése a beszélgetésbe, lehet nehéz feladat valakinek, aki ahhoz szokott hozzá, hogy rendszeresen elnyomja őket. 

Vegyük észre, hogy egy ülés döntések sorozata, amiben a pszichológussal a paciens közösen vesz részt, és kölcsönösen hatnak a felek egymásra. Akár dolgoznak majd ezzel a hatással, akár nem. Ez mind érzelmi-kapcsolati-gondolati munka, attól függően, mire helyezték a hangsúlyt a terápiában.

Ha a paciens pl. pont az ilyen érzelmi-kapcsolati munkában rendelkezik kevés tapasztalattal, akkor egy ilyen ülésen lényegében élesben gyakorolja az érzelmeinek és a kapcsolat szabályozását, lehetőleg olyan irányba, ami a céljához közelebb vezet. Rendszerint valami újat gyakorol. A domináns ember türelmet, a visszahúzódó önkifejezést. Mondjuk. Amikor belenézünk a párkapcsolatokba, barátságokba, kollégákkal való viszonyba, rokonokkal való kapcsolatokba, sokszor találunk olyan tényezőket, régi szokásokat vagy téves hiedelmeket, amik a fentihez hasonló érzelmi-kapcsolati-gondolati „tapasztalatlanságot” fenntartják anélkül, hogy a paciens erről tudna. A beszélgetések célja gyakran lehetőséget teremteni arra, hogy a rég elhallgatott témák újra egy beszélgetésben megjelenjenek. Beszélni róla annyi, mint úgy dönteni, megmutatjuk. Megmutatni annyi, mint bízni a másikban. Mely bizalmat persze ki kell érdemelni, nem véletlenül kezelés sorozatról van szó.  Bízni pedig annyi, mint kockáztatni. Ez elég sokféle tevékenységet jelent, még ha beszélgetésről is van szó. Amikor a paciens képes “csak úgy” beszélgetni (pl. gátlások, félelmek nélkül), azaz képes a régi szabályozási módok helyett újakat használni az ülésen, és mindezt tartósan, a terápia véget is érhet akár. Igaz, viszont, hogy nyitogathatok én ajtókat, ha valaki nem akar bemenni rajtuk, és élni a lehetőségekkel az ülésen. Akkor külön feladat annak átgondolása, hogy mi történik itt, és arra az akadályra helyezni a hangsúlyt.

Mesterséges helyzet? Igen, nagyon is. Ahogyan egy tanfolyam, egy iskola, egy megtervezett edzés és egy mise is az: mindegyiknek meg van a maga célja és eszközrendszere, szabályai és szerepei. Életünk legtermészetesebb dolgai lehetnek, de mind „mesterségesek”: ember alkotta őket meghatározott cél érdekében. Mindegyik szabályait tanulni kell, és mindegyikre jellemző a tanulás, mint tevékenység. Miért ne tanulhatna valaki valami újat önmagáról?

Azok számára, akik attól tartanak, hogy „csak beszélgetés” történik majd, és csak pazarolni fogják az idejüket, talán jelenthet némi segítséget, ha tudják: gondolatok, érzések megfogalmazása, egyáltalán, azonosítása, mások gondolatairól és érzéseiről való gondolkodás, azok számba vétele a tetteink megfontolása során, és azok figyelemmel kísérése egy emberi kapcsolatban, mind figyelmet és energiát igénylő tevékenységek. Mely tevékenységek tanulhatóak, kinek a maga lehetőségei és korlátai szerint. A pszichológusnak is könnyebb, ha a paciens nem csak beszélgetni jön, hanem inkább tanulni.

Ghosting: mihez kezdhetünk vele az ülésen?

Közzétéve Szerző:

A ghosting áldozata élhet meg bizonytalanságot, értetlenséget, haragot, akár bűntudatot és nehezen megfogalmazható fájdalmat is, miután a partnere nyom nélkül eltűnt akár egy ígéretesnek tűnő beszélgetésből is. Az ilyesmi rombolhatja az önbizalmat, a társkeresési motivációt, ezért érdemes vele foglalkoznunk.

Először tisztázzuk a fogalmat, mert nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk. Nehéz feladat, mert a ghostingnak tudtommal nincs mindenütt elfogadott, tudományos meghatározása. Nekünk a konyhanyelven való megnevezés is bőven elegendő most. A ghosting során az egyik ember (a ghoster) egyoldalúan és előzetes figyelmeztetés nélkül megszakítja a kommunikációt a másik emberrel (a ghostee-vel). Vita tárgya a kutatók között, hogy a jelenség csak az on-line világra korlátozódik-e, ugyanis hasonló jelenség lezajlik off-line: képesek vagyunk mások életéből szó nélkül eltűnni. Vannak tehát off-line testvérei ennek a kilépési (exit) stratégiának, és megvannak azok az ismérvek is, melyek mentén számíthatunk arra, hogy valaki használni is fogja.

Aztán jön annak a kapcsolatnak a részletesebb elemzése, amelyben előbukkan. Pl. a csenddel verés, a shunning, vagy a csoportlélektanból ismerős osztracizmus az érzelmi elhanyagolás témakörébe tartoznak, ami kapcsolati agresszió, azon belül is passzív-agresszív stratégia: szándékosan nem adjuk meg a másiknak a figyelmet, amire szüksége van. Családon, párkapcsolaton, munkahelyi közösségben, barátságban ez bántalmazás. A ghostingról azonban a kutatások még a szorosabb kapcsolatok kialakulása előtt beszélnek, on-line környezetben, melynek természete az off-line kapcsolatok kialakulásának korai fázisára hasonló. Az egyik fél érzelmi/kapcsolati igényekkel közeledik egy ismeretlen felé, és az ismeretlen itt utasítja el. A kutatások szerint a ghosting ilyen feltételek mellett lehet akár elfogadott megoldás is a használói körében. Ám csak akkor, ha azzal az indokoltnál nagyobb fájdalmat nem okozunk a másiknak. Azon túl, hogy megvizsgáljuk, mennyiben ismétlődő mintáról van szó („már megint beválasztottam valaki, aki nem figyel rám”), átnézhetjük a fájdalmat, amit okoz.

A társas elutasítás a másik elkerülésére vagy figyelmen kívül hagyására építő formái régóta ismertek. A ghosting rokona az elkerülésnek vagy a társas kirekesztésnek, rokonaihoz hasonlóan a társas kapcsolatok felszámolásának egy formájaként tartják számon. Van olyan adat, mely szerint nem okoz több fájdalmat az elutasítás más formáinál, sőt, van olyan kutatás is, amely szerint nem a fájdalom a leggyakoribb reakció a ghosting-gal szemben, hanem a közöny. A ghostee-t nem érdekli… A kutatási adatok között egy olyan választóvonalat találtam az elfogadhatósága és elfogadhatatlansága között, ami sajnos az elutasított fél számára nem mindig egyértelmű: elfogadhatóbb megoldás volt a kutatásokban, ha a kapcsolat felszínes, az érzelmi bevonódás csekély, a kapcsolat nem tart elég hosszú ideje, és off-line találkozó még nem volt. Az érzett fájdalomhoz, amit a ghosting okoz, sokszor kapcsolódik egy elképzelés és egy elvárás is a kapcsolatok működéséről. A fájdalom, a bizonytalanság ennek az elképzelésnek a frusztrációját jelzi, így hasznos ránézni, hogyan gondolkodik a ghostee erről a kapcsolatról.

A ghostee sokszor érzelmileg jobban bevonódik, mint a ghoster, így a kapcsolat mélységében a felek között lehet egyet nem értés. Az on-line kapcsolódásban van egyfajta hiátus: a reakciók nem azonnaliak, idő telik el két válasz között. A partner fizikailag nincsen jelen, de érzelmileg a jelenléte folyamatosnak tűnik. Off-line ehhez a momentumhoz, a fizikai távolság ellenére folyamatosan érzett, érzelmi közelséghez rendszerint kötődés kell. On-line síkon, feltehetően azért, hogy kipótolja a fizikai távolságból, a válaszok késleltetéséből származó hiátust, a ghostee olyan kapcsolódást szavazhat meg a ghoster-nek, ill. feltételezhet olyan kapcsolódást a részéről, ami valójában „nincsen ott”. Ez segíthet sokaknak akkor is kitartani, ha a válaszok elmaradnak. A válaszok késleltetése a normál on-line kommunikáció sajátossága is, és van, aki igyekszik úgy kapcsolódni az on-line világban, mint off-line. Azonban, ha a ghoster „csak” egy on-line beszélgetőpartnert lát bennünk, aki felé nem kell jobban elköteleződnie és felelősséget vállalnia, mintha csak random elbeszélgetne bárkivel egy nagyobb társaságban, akkor neki kevesebb bűntudatot okozhat csak úgy távozni a beszélgetésből. Nem „kell” feltételeznie, hogy az indokoltnál nagyobb fájdalmat fog okozni, mert a kapcsolatot felszínesebbnek éli meg. Itt az egyet nem értés a kapcsolódás természetében. Az esetleges ismétlődés szempontjából hasznos lehet áttekinteni, mihez kezd a kliens, ha ilyen egyet nem értések merülnek fel a kapcsolataiban? Mit tesz, mit nem, mi tehetne még vagy máshogyan?

 Az on-line világ működése, mindemellett, a felszínesség irányába hat: sok jelölt, kis energia befektetéssel elérhető formában, miközben előre tájékozódhatunk a másikról a profiloknak hála, ezzel megspórolva az ismerkedés elejét. A partnerek könnyen leválthatóak, kis kockázat mellett kereshetünk újat (mert látszólag mindig lesz új). Közös ismerősök nincsenek, ritkán futhatunk össze később az utcán vagy társaságban. Mindez kevesebb kínos pillanatot jelent kikosarazás esetén, így kevésbé lehet fontos, hogyan válunk el. Ha ilyen feltételek mellett, az ismerkedés legelején a ghosting lehet egy kevés energia befektetést igénylő stratégia is, melyet az on-line világ felépítése és működése csábítóvá tehet. Hogy a ghosting normatív megoldás-e egy kapcsolat megszakítására az on-line világban, tudtommal még tudományosan nyitott kérdés. Az ülés szempontjából viszont fontos lesz, hogy mihez a kezd a kliens a fájdalommal, bizonytalansággal, elutasítással ebben a világban?

Segíthet a bizonytalanságon, ha tudjuk, ez az indoklás nélküli kikosarazás/elutasítás egyik formája, ahol a másik tettei (ill. azok elmaradása) közvetíti a másik szándékát. Véletlenül ghostolni valakit nehéz, a ghoster ezért felel a stratégiáért, amit a kapcsolódásban használ. A ghostee is felel a saját tetteiért, de ha azok a társas normáknak megfelelnek (pl. nem történt szexuális zaklatás, verbális agresszió, a másik figyelmen kívül hagyása), akkor a bűntudat és önvád megértésén túl segítheti a továbblépést, ha átgondoljuk: mi van akkor, ha a ghosting ebben az esetben egy átlagos kilépési módszer volt? Olyasvalaki részéről, aki nem volt bevonódva érzelmileg a kapcsolatba, és azt gondolta, ezzel kevesebb fájdalmat okoz (magából indult ki)? Mi van akkor, ha nem kapjuk meg azt az elutasítási formát, amit jobban szoktunk viselni? Mikor és kitől várjuk el, hogy a számunkra érzelmileg könnyebben viselhető módon utasítsanak el minket? Mit teszünk, mit tehetünk, ha ezt nem kapjuk meg? Mit jelent ez a kikosarazás ránk nézve? Mi állítaná helyre az önbizalmunkat és a motivációnkat? Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezekre az önbizalom és motiváció javító tényezőkre szert tegyünk?

Felhasznált források

  1. Koessler, R. B., Kohut, T., and Campbell, L. (2019). Integration and expansion of qualitative analyses of relationship dissolution through ghosting. DOI: https://doi.org/10.31234/osf.io/3kvdx
  2. Koessler, R. B., et al. (2019). When Your Boo Becomes a Ghost: The Association Between Breakup Strategy and Breakup Role in Experiences of Relationship Dissolution. Collabra: Psychology, 5 (1), 29. DOI: https://doi.org/10.1525/collabra
  3. Timmermans, E., Hermans, A., M. and Opree S., J. (2020). Gone with the wind: Exploring mobile daters’ ghosting experiences. Journal of Social and Personal Relationships, 1–19. DOI: 10.1177/0265407520970287
  4. LeFebvre, L., E. et al. (2019). Ghosting in Emerging Adults’ Romantic Relationships: The Digital Dissolution Disappearance Strategy. Imagination, Cognition and Personality: Consciousness in Theory, Research, and Clinical Practice, 39 (2), 125–150. DOI: 10.1177/0276236618820519
  5. De Wiele, C., V. and Campbell , J., F. (2019). From swiping to ghosting: conceptualizing rejection in mobile dating. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1
  6. Freedman, G. et al. (2019). Ghosting and destiny: Implicit theories of relationships predict beliefs about ghosting. Journal of Social and Personal Relationships 2019, Vol. 36(3) 905–924 DOI: 10.1177/0265407517748791
  7. Manning, J., Denker, K., J. and Johnson, R. (2019). Justifications for ‘Ghosting Out’ of Developing or Ongoing Romantic Relationships: Anxieties Regarding Digitally-Mediated Romantic Interaction. In Hetsroni, A. and Tuncez, M. (Eds.)(2019). It Happened on Tinder: Reflections and Studies on Internet-Infused Dating. 158-176. ISBN 978-94-92302-44-1

Pszichológus vs. barát – megszokott kérdés, megszokatlan válasz

Közzétéve Szerző:

Egy korábbi bejegyzésben kitértem arra a kételyre, amivel a baráti beszélgetéssel szemben a szakemberrel való beszélgetésre tekinthetünk. Arra is utaltam, hogy a hasonló kételyeket segíthet csökkenteni némi információ. Sok ilyen cikkel találkozni az interneten, így a megszokott válaszokat most mellőzöm, és a megértéshez felajánlok egy belső perspektívát: mi történne, ha a barátaimmal pszichológus módjára beszélnék? Talán elég szemléletes leszek. Nem célom a meggyőzés, inkább elgondolkodtatni szeretnék.

Jobb esetben a barátok megkérnek, hagyjuk abba. Rosszabb esetben idegesítőek leszünk. Röviden. Hosszabban, itt van néhány ismérv, ami a baráti beszélgetésekre rendszerint ritkán jellemző.

A pszichológussal folytatott beszélgetésről szerintem – a pszichológus szemszögéből – azt érdemes tudni, hogy

  Célhoz kötött: ez egy nagyon sajátos formája a munkakapcsolatnak. A paciens céljának elérést támogatom, melyet általában a munka kezdetén meg is határozunk. A munka során rendszerint e célhoz illesztem a kérdéseimet. És jól meggondolom, közelebb jutunk-e a célhoz vele vagy sem? Eközben a saját igényeim, személyes elvárásaim és vágyaim nem juttatom érvényre. Ez barátságra tartósan nem jellemző, mert egyfajta szolgálatot hoz a kapcsolatba: tetteimmel a másikat szolgálom. A saját igények háttérbe szorítása igen kimerítő lehet hosszú távon, és közben a pacienstől nem várjuk el, hogy visszatöltsön az aksiba bármit is. Egy barátságban ez sok frusztrációt tud okozni. Ilyenkor a barátunkat leállíthatjuk, jól megmondhatjuk neki, és/vagy magunknak kérhetünk figyelmet, mert érzelmileg szükségünk van rá. Később leírom, hogy az ülésen miért nem csinálok ilyet.

  Időtartamhoz kötött: az üléseknek rendszerint időtartama és rendszeressége van. Pl. ha heti egyszer van ülés, akkor heti 50 perce van a kliensnek beszélni. Ha sokat dumálok, mert nekem jól esik, akkor kevesebb idő jut a kliensre. Ha sok dolog történik a klienssel, válogat a témák között. Már az érdekes kérdés, melyiket tartja elég fontosnak ahhoz, hogy rászánja az időt. Ha pl. túl sok a téma, és a paciens elvész köztük, már az hozzájárulhat az életvezetési vagy társas készségek fejlődéséhez, ha ki kell emelnie valamit, míg valami mást háttérbe szorít, késleltet a következő ülésre. A szelekció, kiemelés, gátlás, halasztás, az érzelmi szabályozásunkkal való, aktív munkát igényli, melyet mindketten közelről figyelünk. Ha egy barátunk csinálja ezt túl sokáig velünk, felmerülhet az igény bennünk, hogy akadjon le rólunk, hagyjon nekünk levegőt, vagy félhetünk, hogy szabályozni akarja az életünket (pl. ne mondjuk meg, mit érezhet és mit nem).

  Módszertanhoz kötött: körülhatárolható elvek mentén veszek részt a beszélgetésben. Sokszor maga a paciens sem érti, mi történik vele, így kell valami kapaszkodó ahhoz, hogy legalább nekem legyen egy ötletem, amit felajánlhatok az ülésen. A célhoz rendelek egy módszert, a módszerhez egy stratégiát, a stratégiához eszközöket (sok esetben ez a négy kb. egy és ugyanaz), amiket adott elvek szerint használok. Mi történne, ha ezt csinálnám a barátságaimban? 1. Nagyon hamar lefáradnék fejben. 2. Megkérnének, ne analizáljam őket. 3. Elkezdeném analizálni az ellenállásukat. 4. Ezek után senki nem hívna meg sehova. Bár az ülés akkor jó, ha a felszínen „csak beszélgetünk”, eközben nekem gondolkodni kell. Ezt olyan szokatlan, hogy amikor segélyvonalaztam, minden hospitálásvezetőm tudta, pszichológiát tanulok, anélkül, hogy mondtam volna. Ha egy barátunk agyal rajtunk ennyit, rendszerint elkezdünk aggódni.

  Keretekhez kötött: ez a fenti három pont együttesen egy szabályrendszert alkot, ami természetellenes – keretek, korlátok közé szorítja a spontán, mindennapi emberi dolgokat, mint figyelem, empátia, együttérzés, stb.. Mire jó ez? Hát arra, hogy mesterséges legyen. Felfüggesztjük vele a mindennapi udvariasság, etikett, szokások és modorosság nagy részét. Én még a szokásaimat is. Emiatt kényelmetlen helyzet, mert nem ismertek a szabályai: mihez fogunk egymással kezdeni így? A mindennapi szokásaink ezt a bizonytalanságot cserélik ki valami előre láthatóra, biztonságot adóra. Pl. ha ott a víz az asztalon, az figyelmességet jelent; legalább tudom, tisztelni fognak. Itt zsebkendő van a helyén. Ha tegeződünk, az fejezhet ki hasonlóságot. Korban, státuszban, tapasztalatban: a szakember hasonlít hozzám és más, hasonló helyzetben megismert emberhez (pl. kollégákhoz).Viselkedem majd, ahogy velük szoktam. Én erre megkérek mindenkit, magázódjunk, mert hiába beszélünk majd intim dolgokról, nekem kell majd a távolság. Zavarba ejtő, bizonytalan, üres helyzet ez. Mire jó ez? Hát arra, hogy üres legyen. Baráti körben ekkor kerül elő a sör, a mozi vagy a társasjáték. Csak csináljunk már valamit!

Ezt az űrt az ülésen máshogyan töltjük ki. Kényelmesebbé, meghittebbé, őszintébbé, stb. kezdjük tenni a helyzetet, lélektanilag. Más, megszokott módszer nem jön szóba. Miután nekem korlátozni kell magam, és a paciens céljai alá rendelem a döntéseimet, mindig a paciens témája az első, az üres teret a kliens kénytelen kitölteni. Mivel más nincs, hát avval, amit hozott magával. Ez lehet minden, társadalmilag megszokott dolog, pl. udvariaskodás. De lehet saját vágy, érzés, gondolat, döntés is, amivel kedvezőbbé alakítja magának a helyzetet. És hozza magával az elakadásait is. Nekem érdemes mindkettőt figyelembe venni. Torzítások a gondolkodásban, elhárítások, ismétlődő minták, játszmák, szorongások fognak hatni a beszélgetésre (pl. a téma kiválasztására), és a keretet elkezdik olyan irányba feszíteni, hogy a paciens biztonságban érezze magát. Aki pl. máskor hallgat és óvatos, itt is az. Aki logikus, analitikus, de kicsit érzelmileg távoli, itt is az. Mert nincs más kapaszkodója, csak a saját belső szabályrendszere, ami megmondja, hogyan kell kapcsolódni. Ha a helyzet nem lenne steril, nehezebb volna megmondanom, most éppen ki vagy mi befolyásolja a beszélgetést.

A másikra, és miként tudom használni e tudásomat itt és most? Pl. hirtelen megijedek, és legszívesebben témát váltanék. Ha valaki megijeszt az ülésen kívül, lehet, elkerülöm az illetőt. Ha pszichológusként kerülném a pacienst, az fura volna. Ahelyett, tehát, hogy azonnal menekülnék, gondolkodni kezdek. Ennél a témánál meg szoktam ijedni? Ha igen, akkor a témaváltással önmagam védelme érdekében korlátoznám a paciens témaválasztását, elkerülve valamit, ami neki most fontos. Ha nem, akkor tovább gondolkodom. Mások megijednek a kliens életében, ha előkerül a téma? Ha igen, de tovább kérdezek, akkor eltérek a paciens tapasztalatától, és bevezetek a beszélgetésbe egy új szabályt: erről a témáról lehet beszélni anélkül, hogy azt élné meg, másokhoz hasonlóan elüldöz engem is. Ha mások nem szoktak ilyenkor megijedni, akkor talán neki ijesztő a téma, de nem merte elmondani? Hát rákérdezek, milyen erről beszélni? Ezzel is bevezetek egy új szabályt: a félelem végre megengedhető érzés, végre foglalkoznak vele. Azzal, hogy a környezettől eltérő módon reagálok ugyanarra az érzelemre, egy új szabályt vezethetünk be abban, ahogyan a paciens egy másik emberre hatással lehet. Miért fontos ez? Mert a barátainknak sok dolgot nem úgy mondunk el, mint a pszichológusnak. Ha pl. a barátunk sértődékeny, lehetünk nagyon óvatosak, és akkor abban a barátságban az a szabály, hogy pl. nem lehet haragudni. Ha a barátunk mindig elhessegeti, hogy valami fáj, és kapjuk össze magunkat, akkor a szabály az, hogy nem lehetünk pl. tanácstalanok. Vagy éppen az, hogy a barátunk fél tanácstalanságtól, akár az övé, akár másé, így inkább „elmenekül”. Ha tudok mondani valamit, ami elviselhetőbbé teszi a tanácstalanságot, akkor megint egy új szabályt vezetek be: az érzés kibírható, és ki lehet belőle jönni. Empátia, megértés, hétköznapi dolgok. De ha olyankor adjuk hitelesen, amikor mások menekülnének, új, korrektív tapasztalat lehet belőle. Az „üres” szabályrendszer új szabályokkal éppúgy kitölthető, mint a megszokottakkal. Ha viszont egy régi, megszokott barátságba vezetünk be túl sok újdonságot, akár tönkre is tehetjük mindazt, ami jó volt benne. A barátaink vakfoltjainak tisztelete és ismerete nélkül nehéz ugyanis egy jó barátságot megőrizni. Tekintve, mennyire értékesek, érdemes hát tisztelettel nyúlni az ilyen kapcsolatokhoz. A közös vakfoltot egy külső szem segíthet észrevenni. Egy ilyen külsős lehet pszichológus is. A barátaink legalábbis szívesebben vehetik, ha olyannak beszélünk róluk, aki titkot tart, támogató szerepben van, mégis semleges fél tud maradni.

A beszélgetésnek az ülésen sok olyan eleme van, amiket a mindennapi kapcsolatainkban is megtalálunk. A különbség inkább az, hogyan és mire használjuk őket. A következő post arról szól, hogyan lehet paciens szemszögből egy ülést használni.

Álmok használata szupportív terápiában

Közzétéve Szerző:

Az álomértelmezés szerepe egy szupportív terápiában problematikus dolog. Feltáró terápiában azért használják, mert lehetőséget ad arra, hogy olyan tudattalan tartalmat hozzunk a felszínre, amelyet egyébként az álom cenzúráz, elhárít – vagyis nem tudott és szorongáskeltő a paciens számára. Miután a szupportív terápiában a tudattalan feltárását rendszerint kerülik, álmokkal is ritkán dolgoznak. A krónikus betegeknél a terapeuta jelezheti is a paciens felé, hogy az álom értelmezése sokszor nehéz, és nem egyértelmű, milyen fontossággal bír a páciens adott élethelyzetében. A támogató munkamódban többnyire ilyen kérdésekre fordítjuk a terápiás ülés idejét. Azért is érdemes támogatás alatt óvatosan bánni az álmokkal, mert ha érdeklődéssel fordulunk az álombeszámolók felé, az rendszerint megnöveli az ilyen beszámolók számát – még több álommal dolgozhatunk az ülésen. Az ajánlás így általában egyezik a tudattalan értelmezésére vonatkozó általános alapelvvel: a tudattalant nem hozzuk felszínre, ha nem muszáj. Előfordulnak azonban olyan helyzetek, amikor támogató alaphelyzetben is használható ez a tudattalan felszínre hozásával foglalkozó technika. Ilyenek a szorongásos, a traumatikus, és a kezelő felé kifejezetten erotikus tartalommal bíró álmok.

Általánosságban az álmot támogató munkamódban „felfelé” értelmezik, vagyis az álomképeket nem tudattalan tartalommal, hanem olyan, tudatosan is elérhető, a mindennapi életvitel szempontjából fontos lelki tartalommal kötik össze, amihez a paciens bár akármikor hozzáférhet (vagyis nem okoz szorongást, ha foglalkozunk vele), az adott kérdés kapcsán mégsem jut eszébe számba venni (pl. alternatív magyarázatként olyan reakciójára, amit hirtelen ő maga sem tud hova tenni). Az álmokat megbeszélhetjük oly módon is, hogy egyfajta mutatónak tekintjük őket: rámutatnak arra, mi jár mostanában a paciens fejében.

Hozzáteszem, az álmok értelmezése lehet rétegezett is. A jungi gyakorlatban pl. elkülönítik az alanyi és tárgyi szintet. Az alanyi szint vonatkozik arra a feltevésre, hogy az álomszimbólumok a személyiség egy-egy oldalát jelenítik meg, így bármilyen képről is beszélnük az ülésen, a paciensről van szó. A tárgyi szintű értelmezés egy fokkal közelebb van a minennapokhoz, amennyiben feltesszük, hogy az álomkép a hétköznapi élet helyzeteire és szereplőire vonatkozik, és a hozzájuk fűződő viszonyunkat fejezi ki. Ez is lehet tudattalan, persze, de használható az az általam ismert szabály, hogy az álom megbeszélésekor mi csak kérdezünk, megmaradunk azoknál a képhez kötött gondolatoknál, amiket a paciens maga említ meg. Az, ami eleve tudattalan volt, így nem kerül a tudatba, hiszen a paciens magától úgysem számol be róla. Ezt az íratlan szabályt támogathatja az a nézet is, hogy az álmoknak jellemzőek két fő forrása van. Azok a tudatos tartalmak, előző napi emlékek, amikhez a paciens eleve hozzáfér, és azok a tudattalan tartalmak, amiket a tudatosna hozzáférhető benyomások provokálnak ugyan, de így is tudattalanok maradnak. Az előbb említett felfelé értelmezés az előbbiekre vonatkozik, ami a jungi rendszerben a tárgyi szintnek felel meg. A paciensek, hacsak nincsenek kiképezve jungi vagy freud-i álomértelmezésre, rendszerint a tárgyi szintet említik meg maguktól. Amit a paciens maga említ, az elvileg a támogató munkamódba beleférhet, hiszen tudatos tartalomról van szó. Nem tárjuk fel a tudattalant. Én azt láttam eddig, hogy az álmok sorjázni kifejezetten akkor szoktak, ha a napló vezetésében megállapodunk a pacienssel. Ha az ülésekre csak akkor hozza őket, amikor fontosnak látja, és az üléseket eleve a külső valóság és nem a tudattalan feltárása tölti ki, az álombeszámolók maguktól elmaradoznak. Az üléseken támogató módban eleve a mindennapi kihívásokon, problémamegoldáson van a hangsúly, a szerződés szerint is erre koncentrálunk. A paciensek maguktól is rátanulnak arra, milyen kérdések kapnak elsőbbséget az üléseken, és maguktól álmot csak akkor hoznak, ha arra kérem őket, vagy nagyon foglalkoztatja őket a kérdés. Miután ritkán kérek ilyen, ritkán foglalkoztatja őket a kérdés. A tudattalan feltárásának kockázata így talán nem olyan nagy. Persze, nem vagyok olyan nagy szakértő, mint a lent felsorolt szerzők, szóval aki érdeklődik a téma iránt, olvasson bele az általam is felhasznált forrásokba. A lista itt van alant.

Felhasznált források

  1. Novalis, P. et al. (2020). Clinical Manual of Supportive Psychotherapy. Second Edition. American Psychichiatric Association Publishing.
  2. Pinsker, H. (2013). A primer for supportive psychotherapy. Routledge.
  3. Marie-Louise von Franz (2009). Álmok. Jung, Szókratész, Descartes, Hannibál és más híres emberek álmainak elemzése. Ursus Libris.
  4. Kast, V. (2010). Álmok. Európa Könyvkiadó.

Mi értelme a szinkronicitással foglalkozni?

Közzétéve Szerző:

Az „értelem” kapcsán eszembe jut Schnell (2017), aki jelzi, hogy az ilyen élményekről nem szívesen beszélünk, nehogy kinézzenek miatta minket. A körülöttünk állóknak ezek az események semmit nem jelentenek, és a kultúrából is kikoptak azok a rítusok és szokások, amik segítenének megemészteni őket. Mackey (2015) is megjegyzi, hogy hiába kerüli el valaki a kórházat egy ilyen élménnyel (könnyen nézhetik ugyanis mentális zavar tünetének), mentort találni a feldolgozásához nehéz. Ezekkel a kérdésekkel rutinszerűen már nem foglalkozunk.

Még ha babonásnak is látjuk azt, aki ilyesmiről beszámol, mert számunkra nincs jelentősége az ilyen élményeknek, attól mi sem vagyunk sokkal okosabbak. Találtam Jungtól (1999) egy eszmefuttatást, ami talán rávilágíthat arra, miért. A véletlen a modern embert ugyanis pontosan ugyanúgy ejti zavarba egy fura egybeesés, mint a mágikusan gondolkodó természeti embert. Meghazudtolja a világképét. A modern ember legfeljebb nem foglalkozik vele. Amíg teheti. Jung ebben a munkában fogja magát, és megnézi, mi történik, ha valaki olyan fejével gondolkodunk erről a kérdésről, aki nem teheti meg, elvileg, hogy tagadja a dolog jelentőségét. A modern ember ahhoz szokott, hogy uralja a környezetét, ebben sokat segít neki annak megértése és ésszerű rendszerré bontása. Törekszik a látható világ ok-okozati megértésére, mert annak irányítására tör. Ezáltal olyan környezetet hoz létre mesterségesen magának, melyben kevés váratlan esemény éri. Így a világnak egy másik oldalát magyarázza, mint a mágikusan gondolkodó, mondjuk, természeti ember: azt, amelyiket látja. A természeti embernek a látható világ nem túl érdekes hely, mert ahhoz alkalmazkodva él: a saját környezetében megvan a természetes dolgok rendje, amit ha betart, könnyebben életben marad. Triviális, hogy ami van, az úgy van, és kész. Ő azonban nem uralja a természetet, nem annak csúcsán áll, hanem annak egy fogaskereke, és így ki van neki, bizonyos értelemben, szolgáltatva. Nem ő hat a dolgokra, hanem azok vannak hatással rá, így a világ dolgai mágikus hatalommal bírnak. Ezt ma nevezhetjük projekciónak, ami misztikus egységet hoz létre közte és környezete között. De, ahogy a modern embernél, ha a rendet valami megbontja, az ugyanolyan zavaró neki. A projekció miatt ugyanakkor, amit mi véletlennek nevezünk, az neki láthatatlan önkény, egy ismeretlen szándék. Minden más, amit e kiinduló pont alapján mondana emberünk, hasonló logika alapján hangzana el, mint amit egy modern ember mondana. Csak nem a láthatatlan, hanem a látható világról. Az érem két oldaláról beszélnek mind a ketten, de ugyanolyan logikusan. Azért tűnik a két érvelés, a véletlen és a mágia alapú különbözőnek, mert máshová irányul a figyelem. A modern embert az érdekli, miként jött létre, mondjuk, a fába csapó villám, a természeti embert meg az, miért pont abba a fába csapott, amelyikbe. Főleg, ha addig abba a fába az év ezen szakában sosem csapott még villám. A modern ember azzal, hogy elmagyarázza, miként jön létre a villám, arról még semmit nem mond, ami a természeti embert kimondottan érdekli. Miért pont abba a fába, ma másikba is csaphatott volna? Nekem most annyiban fontos ez a gondolat, hogy hiába tekintjük az egybeesésről beszélő emberünket mágikusan gondolkodónak, irracionálisnak, azzal még mi sem mondtunk többet az adott eseményről. Legfeljebb annyit, hogy nekünk az esemény nem jelent többet a babonánál.

Mackey (2015) munkájában nekem az szimpatikus, hogy ő megkérdezi, a másik ember számára mit jelent az esemény, ha nem babonát? Úgy látja, hogy szinkronicitás akkor gyakoribb, amikor kifejezetten érdekel vagy foglalkoztat bennünket valami. És ez gyakoribb, ha valaki követi a saját útját, dharma-ját, a Taót, a daimon-ját vagy Isten akaratát. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Jung (2014) meg azt írja, hogy az archetípus szűkíti be (azaz vezeti) a tudatot. Mindketten a tudatos akarat hatáskörén kívüli befolyásról írnak. Mindkettő emberi akaraton kívüli, láthatatlan önkénynek vagy akaratnak tűnik az ego számára. A kérdés számukra, hogyan lehet kiolvasni ezt az ego-n kívüli „akaratot”.

Jung (2014) erre mantikus eljárásokat hoz példának, mint amilyen a Ji King, vagy részben az asztrológia. Mackey (2015) is hoz jól ismert példát, pl. a Tarot-t, de ami érdekesebb, hogy pont úgy kezeli, mint az álmot: asszociáltat rá. Ha az álom tájékoztat az archetípusról, ami ego-n kívüli hatóerő, miért ne lehetne a szóban forgó egybeesést is ugyanúgy kezelni? Az üléseken ezért nyitott az olyan beszámolókkal szemben, amik egybeesésekre vonatkoznak, egyfajta kiegészítéseként használja a szinkronicitást az objektív pszichológiai mérőeszközöknek: megnézi, olyan irányba fejlődik-e a páciens, amelyikbe neki kell? Bár, nem erőlteti rá a páciensre a kérdést, a lehetséges értelmezést is megtartja magának, az egybeesések meg akkor kerülnek elő az ülésen, ha a páciens spontán hozza fel őket. És számára a pszichológiai mérőeszköz továbbra is elsődleges.

Úgy látja, a szinkronicitás a személyes fejlődés egy előrehaladottabb fázisában gyakori. A fejlődés nála nagyjából megfelel a hős utazásának, ami rendszerint valami megoldhatatlan problémával indul, ami miatt a hősnek kihívások legyőzése árán fejlődnie kell. Az ember életében ilyen kiindulópont lehet egy krízis vagy szenvedés is, ami akkor jön, ha nem él autentikus életet. Élhet meg ilyenkor belső ürességet, távol tarthatja magát a megszokott környezetétől vagy támogatóitól. Aki a kihívásnak ellenáll, nyughatatlanságot vagy elidegenedést, esetleg depressziót élhet át. Amikor átlépjük a komfortzónánkat, indul az utazás. A kihívások megoldásának kulcsa sokszor, sok történetben nem a harc, hanem a megadás/feladás, a régi feladása valami újért. Ide tartozhat az elvárások elengedése, a kontroll oldása, és egyfajta felkészültség az indulásra (az új lehetőség megragadására). Ehhez persze az újszerű lehetőségekre nyitottnak kell lenni. A szerző szerint a démont, a szenvedést, itt nem legyőzni, hanem daimon-ná átalakítani kell.

Amikor a régi minták megtörnek és kezd nőni a megküzdési képesség a legyőzött kihívásoknak köszönhetően, kezdenek szaporodni a szinkronisztikus élmények. Idézi Marie Louise von Franzot, hogy az átmeneti időszakokban gyakoriak a szinkronisztikus élmények. Ezidőtájt jobban tudatába kerülhetünk önmagunknak, ám ha elsétálunk a sokszor banálisnak tűnő jelenségek mellett, ezt a lehetőséget elveszítjük. Az út elején, az elakadások idején, ilyet ritkán tapasztalunk. Ilyen elakadások idején, mondja Mackey, jó ötlet lehet összeírni életünk fontosabb, véletlen egybeeséseit: a belőlük összeálló trend a követendő irányt írhatja körül.

Áll azonban itt, tőle, egy figyelmeztetés is: akik sok ilyen élményen mennek keresztül, hajlamosak lehetnek egyfajta felfuvalkodásra: különlegesnek érezhetik magukat, fixálódhatnak a speciális jelentés keresésére, olyankor is megtalálni vélhetik azt, amikor az nincs jelen. Az ilyen állapot hipomániára emlékeztet. Miután a tudatba ilyenkor oda nem tartozó képek és gondolatok törnek be, regresszió és primitív gondolkodás jöhet létre, mely összekeverhető a pszichózissal. Az ilyen élmény spirituális krízis, amit fontos elkülöníteni a mentális zavartól. A mentális zavartól elkülöníti, hogy nincsenek olyan egészségi problémák, amik egybevágnak pszichiátriai zavar kritériumaival. Ha van is valamennyi tüneti egybevágás, fontos megnézni, van-e transzperszonális vagy misztikus élmény, és lehet-e ennek az állapotnak pozitív kimenetele, vagy éppen veszélye az ember/mások életére? Egy mentál-egészségügyi szakemberrel megéri ilyenkor pár szót váltani.

Úgy véli, hogy a nehézségek dacára, az ilyen egybeesések kreatívabbá teszik az embert, megerősítik egy-egy újszerű ötletét, ezáltal segítik a pozitív irányú változást, és rengeteg pozitív érzelmet szabadítanak fel – ami bőven belefér a pozitív pszichológia irányvonalába.  Kezelhetjük az ilyen tapasztalatot spirituális élményként is, amely segíti a kapcsolódást a saját úttal, a cél- és jelentéstalálást. Azok, akik ilyesmin keresztülmennek, kimondott kapcsolódást és fontosságot éreznek a mindennapi tapasztalataik irányába. Úgy érzik, valami új irányba, átalakító jellegű változás felé löki őket. Mindez pedig a pszichózis szöges ellentéte. Az óvatosság viszont nem árt.

Felhasznált források: 

  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Szinkronicitás

Közzétéve Szerző:

A szinkronicitás fogalmat úgy foglalhatjuk össze, mint ami „a négydimenziós tér-idő kontinuumhoz képest transzcendens”, „pre-egzisztenciális, apriorisztikus létezésre utal”, és „működésmódja nem azonos a természettudomány kauzalitás elvével” (263.o.). Igen tömény megfogalmazás, érdemes kibontani.

Van, aki ezt jelentőségteljes (meaningful) egybeesésnek hívja, kettő vagy több olyan esemény között, melyek máskor kis eséllyel fordulnának elő együtt. Így a megjelenése véletlennek tűnik, mely elsőre értelmetlen a számunkra. Nem vagyok szakfordító, így a „meaning” fordításával bajban is voltam. Magyarban az „értelmetlen” sokszor egyfajta szubjektív fontosság, jelentőségteljesség hiányára utal: az összefüggés számunkra nem mond semmit, ti. nincs jelentése, s így jelentősége sincs – nem fontos. Amikor meaning-ről beszél, többre gondol Jung, mint jelentőségről vagy fontosságról: az összefüggés ilyenkor „jelent” is valamit számunkra. Mackey (2015) kerek-perec le is írja, hogy csak számunkra kell jelentést hordoznia. Ebben eleve benne van az esemény személyes fontossága is. Mackey (2015) és Jung (2014) is kiemeli, hogy a véletlenek sorozatos előfordulása egy idő után kizárja számunkra a véletlen lehetőségét. Paradox, nem?

Amikor az ilyen véletlen események elkezdenek halmozódni, már kevésbé tűnik egy összefüggés véletlennek. Gyanús, mintha törvény lenne mögötte. Jóllehet, ez a törvény elgondolhatatlan, Jung szerint legalábbis. Itt majd fontos lesz Mackey (2015) figyelmeztetése, hogy szükséges lehet elkülöníteni a szinkronicitást, mint a misztikus élmények egy formáját, a mentális zavartól, különösen a pszichotikus állapotoktól. De erről majd kicsit később. Vissza Junghoz (2014). Szinkronicitásról akkor van szó, amikor a két esemény közti összefüggés meg sem ismerhető (nem szerezhető róla tudás, a kapcsolat emberi logikával nem elgondolható). Jung szerint három csoportba sorolhatjuk az ilyen egybeeséseket:

  1. a megfigyelő szubjektív állapota egyszerre van jelen egy olyan objektív, külső eseménnyel, mely a pszichés állapottal egybeesik.
  2. ugyanez az egybeesés a megfigyelőtől távol (akár időben, akár térben), annak észlelésére elvileg a megfigyelő nem képes
  3. a pszichikus állapot egybeesése egy még nem létező, jövőbeli eseménnyel, mely a megfigyelést követően csak jóval később következik be, és utólag igazolja a megfigyelés tényét

E jelenség a második és harmadik kategória miatt kapta a szinkronicitás elnevezést, mert az összefüggés a két jelenség között nincs időhöz, térhez vagy éppen mechanikus oksághoz kötve. Schnell (2017) szerint például az oksággal éppenséggel a Bohr-féle komplementaritás elve alapján viszonyulnak egymáshoz. Nehéz megragadni a jelenséget, úgy tűnik. Az ülésen leginkább szerencsés véletlen formájában jelenik meg, amin néha elcsodálkozunk. Van, aki a spirituális rendszerekben járatosabb. Az ilyen kliens rendszerint sorsszerűnek, karmikusnak nevezi az ilyen tapasztalatokat, és annyit tudunk vele kezdeni, hogy feltérképezzük az aktuális kihívást, ill. a reá adott, lehetséges viselkedéses választ. Ami rendszerint idegen a kliens számára.

Ha kizárjuk a kauzalitást, és azt a lehetőséget is, hogy a pszichének mágikus képessége volna, akkor marad egy olyan feltételezés, mely szerint a pszichés és pszichén kívüli jelenségeknek hasonló az elrendezése. Ez a szimultaneitás volna, ami arra utalna, hogy a külső-belső ilyenkor ugyanazt az elrendezést mutatják: ugyanazt jelentik. A tudományos gondolkodásunk, Jung szerint, nem szokott ehhez hozzá. A szinkronicitás során az eseményeket tehát a szimultaneitás és a jelentés köti össze, nem pedig az ok és a hatás. Jung feltette, hogy az okságon kívül van hát egy másik tényező is a természetben, mely az események egy adott elrendezésében mutatkozik meg, s amit mi jelentésként értelmezzük. Az értelmezés szó fontos itt: a jelentés már azelőtt ott van, hogy megfigyelhetnénk. Nem mi gondoljuk ki kognitív folyamatokkal, hanem tőlünk függetlenül a jelentés már ott van. Sőt, éppenséggel már azelőtt ott is volt, hogy ok-okozati elven az egyes események együttálláshoz vezettek volna. Ez elég meredek gondolat annak, aki a hétköznapok ésszerűségéhez szokott hozzá. Nekem is sokszor meredek, ha úgy van, nem is hozakodok elő vele az üléseken. Nyíltan legalábbis meglehetősen ritkán. Azokkal, akik vallásosak vagy spirituális beállítottságúak, könnyebb ezt a lehetőséget megbeszélni. Isten akaratát sokszor ők maguk hozzák fel, ami egyébként megkönnyíti a kihívással való szembenézést számukra. Kicsit át lehet értékelni így egy tőlük idegen megoldási stratégiát.

Ha már említettem a spirituális beállítottságot, megint utalnék Jungra. A Tao, idézi Jung, érzékszerveink által nem megfigyelhető valami, a fizikai realitást szervezi ugyan, de nem uralja azt. Ebben a szervező rendszerben az ellentétek (mint a test és lélek, külső és belső, stb.) nem oltják ki egymást, határaik elmosódnak. Látható, hallható, kiterjedése (formája) is van, de e minőségek egymástól nem elkülöníthetőek, így ez egyértelműen nem is megragadható. Vagyis külön modalitásokra nem szedhető szét ez a valami, így az érzékszerveink számára nem észlelhető közvetlenül, azonosítani sem tudjuk. Csak befelé fordulás útján ismerhető meg, ami alapvetően szubjektív élmény. (Ezért a modern természettudományos gondolkodás nem is kedveli: valóságosnak ugyanis azt tekinti, mely mások számára is megfigyelhető.) Mackey (2015) ezt a kérdést gyorsan lezárja: mindegy, mások látják vagy értik-e, avagy sem. A valóságosság élményéhez nem kell mások megerősítése. Szokatlan gondolat ez is, hiszen ahhoz szoktunk hozzá, ha a valóságosságot, akár a saját gondolatinkét is, mások visszajelzéseire alapozzuk. Az üléseken ezt akkor tudom megfigyelni leginkább, ha valaki a hitelesség vagy önazonosság kérdésével küzd, és saját meglátásai pontosságában talán még kevésbé bízik meg. Ha saját gondolatokkal is bajban lehetünk, mit szóljunk a tőlünk független eseményekhez? Nehéz ügy. Jung úgy gondolta, hogy az ilyen közös jelentésre épülő, szimultán eseményeket az ún. archetípus köti össze, ami egyfajta szervező elve a természeti világnak. Sok formájában megtalálható, amit mi magunkon kívül törvényszerűségként, magunkon belül pedig minden emberben megtalálható, pszichés tartalomként érzékelünk. Logikusnak hangzik feltételezni, hogy amennyiben a psziché a természet része, ugyanazon elvek mentén rendeződnek az összetevői, mint a fizikai világ alkotórészei. Szinkronicitást ebben az értelemben akkor észlelünk, ha külső és belső rendezőelvek egybeesnek. Miután ezek az elvek öröktől fogva léteznek (legalábbis azóta, hogy a természet létezik), feltehető, hogy a jövőben sem fognak nagyon sokat változni. Ezért lehetséges pl. az, hogy szinkronicitás fogalom alatt beszélhetünk olyan élményeikről is, amikor valaki jövőbeli eseményre érez rá. Vagy múltbelire, amikor nem is lehetett jelen – mégis tudja, mi történt.

Az, hogy ezzel az ember mihez kezd, nagyban függ attól, mennyire lesz nyitott egy megszokottól eltérő logikára. Jung kiemeli, hogy az archetípus előszeretettel jelenik meg pszichés elakadásoknál, és Mackey is úgy látja, hogy a szinkronicitás segíti a kreatív megoldásokat. Hogy miként, arról majd később.

Felhasznált források:

  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Mihez kezdhet a kliens az álmaival?

Közzétéve Szerző:

Hát, ez is fogós kérdés, de az előző tanulmány szerintem nem csak a szakembereknek, de a klienseknek is nyújt némi támpontot arra, hogyan lehet (a szakemberrel együttműködve) az álmokkal dolgozni. Itt van két extra megközelítés az előzőek mellé.

https://pszichologuskereso.hu/blog/alommunka-terapias-ulesen-mihez-kezd-az-alommal-kliens

Mihez lehet kezdeni az álmokkal egy terápiás ülésen?

Közzétéve Szerző:

Amikor mondom, hogy álmokkal is tudunk dolgozni, sokan mintha meglepődnének, mert elsőre ötletük sincs, mihez kezdünk velük. Olyankor azt mondom, sok fontos információt tudok meg róluk az álmokon keresztül, amire elsőként egyikünk sem gondolna. Alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak rólunk egy-egy helyzetben, ezáltal egy adott problémát jobban át tudunk gondolni – így könnyebb lehet azt megoldani. De alkalmasak lehetnek egy terápiás folyamat követésére, még egy szupportív terápiában is. Vissza tudom ellenőrizni, hogy a folyamat milyen mederben halad, vannak-e témák, amik mintha foglalkoztatnák a pacienst, mégsem érintettük őket.

Itt egy példa, főleg szakpszichoterápiás irányzatokon keresztül, miként lehet elképzelni az álommunkát a terápiás ülésen:

https://pszichologuskereso.hu/blog/alommunka-terapias-ulesen-mit-kezd-az-alommal-szakember

Szupportív terápiában főleg a kollaboratív és konstruktív eljárások lehetnek érdekesebbek az én esetemben, mert szakpszichoterápiával nem foglalkozom. Még.