Mi az az alap-pszichoterápiás eljárás?

 A hangsúly ezeknél az eljárásoknál azon van, hogy az adott szituációban a páciens hogyan férhet hozzá saját belső erőforrásaihoz (leküzdve a félelmeit, megzabolázva haragját, stb.). A realitással, a mindennapi élet dolgaival való boldogulás erősítéséről van szó. Az efféle megerősítésnek több formája lehet. Szőnyi és Füredi (2008) felsorolásában:

  1. pszichoterápiás betegvezetés: a pszichológiai munka ilyenkor kiegészítője az orvosi ellátásnak. A beszélgetések a páciens helyzetére, betegségére, kezelésére és ekörül szerveződő konfliktusaira koncentrálnak. Nem a beteg gyógyulását várjuk tőle, hanem a kezeléssel kapcsolatos lelki nehézségeken könnyítünk. Krónikus betegségeknél fordul pl. elő ilyen ellátási forma, amikor lehet pszichológiai oldala is betegségnek.
  2. (pszichoterápiás szemléletű) konzultáció: a betegség-egészség határon mozgunk, amikor a helyzet súlyos terhet jelent a páciensre nézve, s e teher alatt pszichés egyensúlya megbillen. Ha a billenést így hagyjuk, zavarrá fejlődhet. A konzultáció az adott élethelyzetben a páciens belső folyamataira koncentrál, és igyekszik e folyamatokba annyi belátást engedni számára, hogy e tudásra alapozva ő maga oldja meg a helyzetet. Jellemzően jól jön ilyen konzultáció, ha
    1. beteg hozzátartozó kapcsán keresnek fel,
    1. nem tartja magát betegnek az ember, de valaki mégis terápiára akarja küldeni,
    1. az ember egy adott szerepében elbizonytalanodott,
    1. életkorából vagy helyzetéből eredően bizonytalanodott el önmagában.
  3. krízisintervenció: célja a szenvedést enyhíteni, a beszűkült állapotot oldani, lehetőleg sürgősen. Az időpontot mihamarabb megadják, az ülések hossza és gyakorisága a problémától függ, és gyakran be kell vonni a segítésbe másokat is. Ha a krízis oldódik, ill. a krízis előtti egyensúlyhelyzet visszaállt, az intervenció befejeződik. Gyakran teamek végzik.
  4. szupportív terápia: erről másutt részletesen írtam.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.

Senki – földje

Ez a terület szakmailag a hely, ahol megvetem a lábam. Másoknak ez a kardiológia, az onkológia, a pszichiátriai osztályos munka. Szexuálpszichológia. Nekem ilyen szakterületem anno nem volt. Ha azt mondjuk, katonapszichológus vagy rendvédelmi pszichológus voltam (mert egykor voltam ez is, az is), akkor egyben azt is mondjuk, hogy pszicho-mindenes voltam. Hosszú vagy rövid egyéni esetvezetés, csoportos vagy egyéni utó-követések és állapotfelmérés, kis és nagycsoportok. Ha kell, krízisintervenció, ha kell, tréning, esetleg oktatás, hivatali teendők, alkalmasság-vizsgálat. Egy olyan helyen, ahol bárhol, bármikor, bármire kérhetik pszichológus segítségét, ez a sokféle tudás igencsak rugalmas ellátóvá tesz bárkit. Professzionális szinten űztem Murphy egyik háborús törvényét: ami elsőre hülyeségnek tűnik, de működik, talán nem is akkora hülyeség. A gyakorlatban ez azt jelenti, mind a mai napig, hogy a kezem ügyébe eső, minden eszközt, amivel segíteni lehet a páciensnek, bármennyire is tűnjék elsőre fura ötletnek, hajlamos vagyok fontolóra venni. Legyen akár a páciens egyik megküzdési módja, szokása, a személyiségének egy része, vagy körülötte valaki, aki segíteni tud.

Ugyanakkor, aki sokat markol, keveset fog.

Szakmai hovatartozás (identitás) szerint elég macerás így az önbesorolás. Hon- és rendvédelmi pszichológus? Hmmm. Mit is tud egy ilyen ember? Felszínen sok mindent, de mélységében, hát… Miféle specializáció ez a „mindenes” szerep? Pedig próbáltam megválaszolni a kérdést, tényleg. Amikor közalkalmazott voltam, az állomány azt kérdezte, mióta vagyok a rendszerben? Amikor megtudták a választ, legyintettek: ah, akkor neked is értened kell! Mármint, amit ők mondtak. Így hát nem voltam „igazi civil”. Bezzeg, amikor felszereltem, és egy igen kocka bandát megkérdeztem, hogy mégis mit várnak egy pszichológustól, azt felelték: nem azt várják, hogy harcászkodjak velük, hanem azt, hogy megmondjam, ha hülyék. Jah, jó. Amikor a szakképzésem végeztem, a kollégák közül senki nem értette igazán, mit csinálok. Jó, kb. senki. Mint egy két lábon járó kuriózum, aki egy másik világból csöppent oda. Bezzeg, amikor elmondtam, senki nem értette, miért kellett erre ennyi idő szánni? Hisz egyértelmű… Volt, aki jelezte, nem elég súlyos esetekkel dolgozom (ahhoz, hogy a klinikumot kitanuljam). Az állomány meg összerezzent, amikor kicsit komolyabban vettem a dolgom: ők nem betegek, nehogy már! Cöh… Amikor jungiánus szerettem volna lenni (Nem. Vagyok. Az.), figyelmeztettek, ehhez talán kevés a klinikai tapasztalatom. Amikor a klinikai záróvizsgámra készültem, többen azzal hecceltek, ha a vizsgán ez a sztenderd, akkor ők megbuktak. De most komolyan… Amikor leszereltem, örültem, hogy civil lehetek. Jah, ktv., akkor mégsem… Majd volt, aki megjegyezte: “azt hallottuk, küldenek ide egy katonát is. Ezek szerint te vagy az?”

Civil-katona, pszichológus-fegyveres, harcos-gyógyító, klinikus-nem klinikus, egyértelmű kategóriák, melyek mentén elmondhatnám, mi voltam. De egyik sem voltam igazán. A föld, ahol álltam, a kategóriák közötti határvonal volt. Ez is az is, de lényegében egyik sem. Két kategória között ez egy harmadik.

Miféle ez a „harmadik”? Számomra egy igen széle terület volt, nem egy sima vonal.

Gondolkozhatunk róla úgy is, mint amikor országok közötti határokról vagy befolyási övezetekről gondolkodunk. Az országhatárok között az ilyen “se ezé, se azé” területeket nevezik demarkációs vonalnak, line of control-nak vagy frontier-nek. Ha két ország nem egyezett még ki egymással, pontosan hol legyen a határ, és ki mennyi területet uraljon a zónából, hát, akkor alakul ki. Van azonban benne valami ijesztő: egy olyan hely, ahová nem szívesen lépnek be a két oldalán sasoló felek. Ez az angol no man’s land. Illetve, lehet védelmi jellege is, mint az egykori magyar gyepűelvének is. A lélektanban, szerintem, a tudatos és a tudattalan közötti határvonalat ez szépen összefoglalja. Az egy átjárható, széles vonal. Azok, akik személyes fejlődésről írnak, szintén írnak átmenetről, átjárásról: a régi és az új között. Amikor személyes kapcsolatokról beszélünk, távolságról, közelségről, határokról beszélünk az én és másik között. Ez a bizonyos távolság (mindegy, mik között), számomra, ez a senki-földje. Az átmenet, a „se ez, se az”, nincs belakva egyik vagy másik által se. 

Ha pszichológust keres, valószínűleg elérte ezt a határát, amelyen úgy érzi, egyedül nem tud átlépni, vagy azon túl eligazodni. Mehet bármerre. Ez az ingovány Önhöz tartozik, de még nem teljesen az Öné. A lakói meg gyakran nem tűnnek túl együttműködőnek. Az alap-pszichoterápiák és pszichoterápiák kérdése egyaránt az, hogy miként lakja be, művelje meg, ismerje meg ezt az ingoványt. Illetve miként béküljön ki az ott élő „népekkel”. E személyes határ átlépése, persze, ijesztő lehet (Sedgewick, 1994, 152. note 12). Akár velem dolgozik majd, akár mással, úgy vélem, stílszerű azt mondani, üdvözlöm a senkiföldjén!

Kis olvasnivaló:

Sedgewick, D. (1994). The wounded healer – Countertransference from a Jungian perspective. Routledge, London, New York.