A vállalkozás alapértékei kategória bejegyzései

A vállalkozás alapjairól, gyökereiről tudhat meg többet.

Pszichológus vs. barát – megszokott kérdés, megszokatlan válasz

Közzétéve Szerző:

Egy korábbi bejegyzésben kitértem arra a kételyre, amivel a baráti beszélgetéssel szemben a szakemberrel való beszélgetésre tekinthetünk. Arra is utaltam, hogy a hasonló kételyeket segíthet csökkenteni némi információ. Sok ilyen cikkel találkozni az interneten, így a megszokott válaszokat most mellőzöm, és a megértéshez felajánlok egy belső perspektívát: mi történne, ha a barátaimmal pszichológus módjára beszélnék? Talán elég szemléletes leszek. Nem célom a meggyőzés, inkább elgondolkodtatni szeretnék.

Jobb esetben a barátok megkérnek, hagyjuk abba. Rosszabb esetben idegesítőek leszünk. Röviden. Hosszabban, itt van néhány ismérv, ami a baráti beszélgetésekre rendszerint ritkán jellemző.

A pszichológussal folytatott beszélgetésről szerintem – a pszichológus szemszögéből – azt érdemes tudni, hogy

  Célhoz kötött: ez egy nagyon sajátos formája a munkakapcsolatnak. A paciens céljának elérést támogatom, melyet általában a munka kezdetén meg is határozunk. A munka során rendszerint e célhoz illesztem a kérdéseimet. És jól meggondolom, közelebb jutunk-e a célhoz vele vagy sem? Eközben a saját igényeim, személyes elvárásaim és vágyaim nem juttatom érvényre. Ez barátságra tartósan nem jellemző, mert egyfajta szolgálatot hoz a kapcsolatba: tetteimmel a másikat szolgálom. A saját igények háttérbe szorítása igen kimerítő lehet hosszú távon, és közben a pacienstől nem várjuk el, hogy visszatöltsön az aksiba bármit is. Egy barátságban ez sok frusztrációt tud okozni. Ilyenkor a barátunkat leállíthatjuk, jól megmondhatjuk neki, és/vagy magunknak kérhetünk figyelmet, mert érzelmileg szükségünk van rá. Később leírom, hogy az ülésen miért nem csinálok ilyet.

  Időtartamhoz kötött: az üléseknek rendszerint időtartama és rendszeressége van. Pl. ha heti egyszer van ülés, akkor heti 50 perce van a kliensnek beszélni. Ha sokat dumálok, mert nekem jól esik, akkor kevesebb idő jut a kliensre. Ha sok dolog történik a klienssel, válogat a témák között. Már az érdekes kérdés, melyiket tartja elég fontosnak ahhoz, hogy rászánja az időt. Ha pl. túl sok a téma, és a paciens elvész köztük, már az hozzájárulhat az életvezetési vagy társas készségek fejlődéséhez, ha ki kell emelnie valamit, míg valami mást háttérbe szorít, késleltet a következő ülésre. A szelekció, kiemelés, gátlás, halasztás, az érzelmi szabályozásunkkal való, aktív munkát igényli, melyet mindketten közelről figyelünk. Ha egy barátunk csinálja ezt túl sokáig velünk, felmerülhet az igény bennünk, hogy akadjon le rólunk, hagyjon nekünk levegőt, vagy félhetünk, hogy szabályozni akarja az életünket (pl. ne mondjuk meg, mit érezhet és mit nem).

  Módszertanhoz kötött: körülhatárolható elvek mentén veszek részt a beszélgetésben. Sokszor maga a paciens sem érti, mi történik vele, így kell valami kapaszkodó ahhoz, hogy legalább nekem legyen egy ötletem, amit felajánlhatok az ülésen. A célhoz rendelek egy módszert, a módszerhez egy stratégiát, a stratégiához eszközöket (sok esetben ez a négy kb. egy és ugyanaz), amiket adott elvek szerint használok. Mi történne, ha ezt csinálnám a barátságaimban? 1. Nagyon hamar lefáradnék fejben. 2. Megkérnének, ne analizáljam őket. 3. Elkezdeném analizálni az ellenállásukat. 4. Ezek után senki nem hívna meg sehova. Bár az ülés akkor jó, ha a felszínen „csak beszélgetünk”, eközben nekem gondolkodni kell. Ezt olyan szokatlan, hogy amikor segélyvonalaztam, minden hospitálásvezetőm tudta, pszichológiát tanulok, anélkül, hogy mondtam volna. Ha egy barátunk agyal rajtunk ennyit, rendszerint elkezdünk aggódni.

  Keretekhez kötött: ez a fenti három pont együttesen egy szabályrendszert alkot, ami természetellenes – keretek, korlátok közé szorítja a spontán, mindennapi emberi dolgokat, mint figyelem, empátia, együttérzés, stb.. Mire jó ez? Hát arra, hogy mesterséges legyen. Felfüggesztjük vele a mindennapi udvariasság, etikett, szokások és modorosság nagy részét. Én még a szokásaimat is. Emiatt kényelmetlen helyzet, mert nem ismertek a szabályai: mihez fogunk egymással kezdeni így? A mindennapi szokásaink ezt a bizonytalanságot cserélik ki valami előre láthatóra, biztonságot adóra. Pl. ha ott a víz az asztalon, az figyelmességet jelent; legalább tudom, tisztelni fognak. Itt zsebkendő van a helyén. Ha tegeződünk, az fejezhet ki hasonlóságot. Korban, státuszban, tapasztalatban: a szakember hasonlít hozzám és más, hasonló helyzetben megismert emberhez (pl. kollégákhoz).Viselkedem majd, ahogy velük szoktam. Én erre megkérek mindenkit, magázódjunk, mert hiába beszélünk majd intim dolgokról, nekem kell majd a távolság. Zavarba ejtő, bizonytalan, üres helyzet ez. Mire jó ez? Hát arra, hogy üres legyen. Baráti körben ekkor kerül elő a sör, a mozi vagy a társasjáték. Csak csináljunk már valamit!

Ezt az űrt az ülésen máshogyan töltjük ki. Kényelmesebbé, meghittebbé, őszintébbé, stb. kezdjük tenni a helyzetet, lélektanilag. Más, megszokott módszer nem jön szóba. Miután nekem korlátozni kell magam, és a paciens céljai alá rendelem a döntéseimet, mindig a paciens témája az első, az üres teret a kliens kénytelen kitölteni. Mivel más nincs, hát avval, amit hozott magával. Ez lehet minden, társadalmilag megszokott dolog, pl. udvariaskodás. De lehet saját vágy, érzés, gondolat, döntés is, amivel kedvezőbbé alakítja magának a helyzetet. És hozza magával az elakadásait is. Nekem érdemes mindkettőt figyelembe venni. Torzítások a gondolkodásban, elhárítások, ismétlődő minták, játszmák, szorongások fognak hatni a beszélgetésre (pl. a téma kiválasztására), és a keretet elkezdik olyan irányba feszíteni, hogy a paciens biztonságban érezze magát. Aki pl. máskor hallgat és óvatos, itt is az. Aki logikus, analitikus, de kicsit érzelmileg távoli, itt is az. Mert nincs más kapaszkodója, csak a saját belső szabályrendszere, ami megmondja, hogyan kell kapcsolódni. Ha a helyzet nem lenne steril, nehezebb volna megmondanom, most éppen ki vagy mi befolyásolja a beszélgetést.

A másikra, és miként tudom használni e tudásomat itt és most? Pl. hirtelen megijedek, és legszívesebben témát váltanék. Ha valaki megijeszt az ülésen kívül, lehet, elkerülöm az illetőt. Ha pszichológusként kerülném a pacienst, az fura volna. Ahelyett, tehát, hogy azonnal menekülnék, gondolkodni kezdek. Ennél a témánál meg szoktam ijedni? Ha igen, akkor a témaváltással önmagam védelme érdekében korlátoznám a paciens témaválasztását, elkerülve valamit, ami neki most fontos. Ha nem, akkor tovább gondolkodom. Mások megijednek a kliens életében, ha előkerül a téma? Ha igen, de tovább kérdezek, akkor eltérek a paciens tapasztalatától, és bevezetek a beszélgetésbe egy új szabályt: erről a témáról lehet beszélni anélkül, hogy azt élné meg, másokhoz hasonlóan elüldöz engem is. Ha mások nem szoktak ilyenkor megijedni, akkor talán neki ijesztő a téma, de nem merte elmondani? Hát rákérdezek, milyen erről beszélni? Ezzel is bevezetek egy új szabályt: a félelem végre megengedhető érzés, végre foglalkoznak vele. Azzal, hogy a környezettől eltérő módon reagálok ugyanarra az érzelemre, egy új szabályt vezethetünk be abban, ahogyan a paciens egy másik emberre hatással lehet. Miért fontos ez? Mert a barátainknak sok dolgot nem úgy mondunk el, mint a pszichológusnak. Ha pl. a barátunk sértődékeny, lehetünk nagyon óvatosak, és akkor abban a barátságban az a szabály, hogy pl. nem lehet haragudni. Ha a barátunk mindig elhessegeti, hogy valami fáj, és kapjuk össze magunkat, akkor a szabály az, hogy nem lehetünk pl. tanácstalanok. Vagy éppen az, hogy a barátunk fél tanácstalanságtól, akár az övé, akár másé, így inkább „elmenekül”. Ha tudok mondani valamit, ami elviselhetőbbé teszi a tanácstalanságot, akkor megint egy új szabályt vezetek be: az érzés kibírható, és ki lehet belőle jönni. Empátia, megértés, hétköznapi dolgok. De ha olyankor adjuk hitelesen, amikor mások menekülnének, új, korrektív tapasztalat lehet belőle. Az „üres” szabályrendszer új szabályokkal éppúgy kitölthető, mint a megszokottakkal. Ha viszont egy régi, megszokott barátságba vezetünk be túl sok újdonságot, akár tönkre is tehetjük mindazt, ami jó volt benne. A barátaink vakfoltjainak tisztelete és ismerete nélkül nehéz ugyanis egy jó barátságot megőrizni. Tekintve, mennyire értékesek, érdemes hát tisztelettel nyúlni az ilyen kapcsolatokhoz. A közös vakfoltot egy külső szem segíthet észrevenni. Egy ilyen külsős lehet pszichológus is. A barátaink legalábbis szívesebben vehetik, ha olyannak beszélünk róluk, aki titkot tart, támogató szerepben van, mégis semleges fél tud maradni.

A beszélgetésnek az ülésen sok olyan eleme van, amiket a mindennapi kapcsolatainkban is megtalálunk. A különbség inkább az, hogyan és mire használjuk őket. A következő post arról szól, hogyan lehet paciens szemszögből egy ülést használni.

Mi az az alap-pszichoterápiás eljárás?

Közzétéve Szerző:

 A hangsúly ezeknél az eljárásoknál azon van, hogy az adott szituációban a páciens hogyan férhet hozzá saját belső erőforrásaihoz (leküzdve a félelmeit, megzabolázva haragját, stb.). A realitással, a mindennapi élet dolgaival való boldogulás erősítéséről van szó. Az efféle megerősítésnek több formája lehet. Szőnyi és Füredi (2008) felsorolásában:

  1. pszichoterápiás betegvezetés: a pszichológiai munka ilyenkor kiegészítője az orvosi ellátásnak. A beszélgetések a páciens helyzetére, betegségére, kezelésére és ekörül szerveződő konfliktusaira koncentrálnak. Nem a beteg gyógyulását várjuk tőle, hanem a kezeléssel kapcsolatos lelki nehézségeken könnyítünk. Krónikus betegségeknél fordul pl. elő ilyen ellátási forma, amikor lehet pszichológiai oldala is betegségnek.
  2. (pszichoterápiás szemléletű) konzultáció: a betegség-egészség határon mozgunk, amikor a helyzet súlyos terhet jelent a páciensre nézve, s e teher alatt pszichés egyensúlya megbillen. Ha a billenést így hagyjuk, zavarrá fejlődhet. A konzultáció az adott élethelyzetben a páciens belső folyamataira koncentrál, és igyekszik e folyamatokba annyi belátást engedni számára, hogy e tudásra alapozva ő maga oldja meg a helyzetet. Jellemzően jól jön ilyen konzultáció, ha
    1. beteg hozzátartozó kapcsán keresnek fel,
    1. nem tartja magát betegnek az ember, de valaki mégis terápiára akarja küldeni,
    1. az ember egy adott szerepében elbizonytalanodott,
    1. életkorából vagy helyzetéből eredően bizonytalanodott el önmagában.
  3. krízisintervenció: célja a szenvedést enyhíteni, a beszűkült állapotot oldani, lehetőleg sürgősen. Az időpontot mihamarabb megadják, az ülések hossza és gyakorisága a problémától függ, és gyakran be kell vonni a segítésbe másokat is. Ha a krízis oldódik, ill. a krízis előtti egyensúlyhelyzet visszaállt, az intervenció befejeződik. Gyakran teamek végzik.
  4. szupportív terápia: erről másutt részletesen írtam.

Senki – földje

Közzétéve Szerző:

A honlap, és egyben a vállalkozás elnevezése egy szójáték, amibe több, a vállalkozást meghatározó dolgot sűrítettem. Elsőre barátságtalanul hangozhat. Most bonyolult is lesz. Muhaha. Magyarul kevésbé jön át, az angol ’no man’s land’ kicsit beszédesebb: a „no man’s”-t a megszokott „senki” helyett, szó szerint fordíthatom a „nem” és „ember”  szavakkal is. Azaz „nem ember földje”.

A szójátékot, különösen a „nem ember földjét” egyes jungiánus terapeuták után használom, ahol a „no-self” („nem-szelf” vagy „nem-én”) olyan tudattalan tartalom, ami nem része az önmagunkról való tudásunknak. Annak, amit általában a személyiségünknek gondolunk. Érthetőbben: nem a mi részünk, olykor nem kelt emberi benyomást (numinózumnak hat). Rendszerint e terapeuták archetípust értenek alatta. Ezek olyan pszichés folyamatok, amik az ember lélektani működését szervezik rendszerbe, még mielőtt a tudatos én vagy az önmagunkról kialakult tudásunk (a szelf) egyáltalán létrejöhetne. A részeink, hiszen minden emberben nagyjából azonos elven működnek (az ember lélektani alapjai, nagyjából), és közben nem részeink, mert bár a személyiség alapját képezik, mégsem elegendőek önmagukban ahhoz, hogy az egyén személyiségének nevezzük őket. Általános alapelvek, amikre az egyéni lelki működés épül. Ha megnyilvánulnak, olykor olyasmi benyomást keltenek, hogy „hát ez nem is én vagyok, de közben mégis én vagyok?”. A személyiség számára idegen (ismeretlen) folyamat a nem-én, és mindig lesz olyan része, amit nem lehet beépíteni a személyiségbe. Felfogható, kis túlzással, általános természeti folyamatnak is. Vagyis nem-ember. Jung úgy gondolta, hogy olykor a pszichológiai munka feladata a tudatos és tudattalan folyamatok kibékítése, melybe beleérthetjük akár az emberi (tudatos és tudattalan) és nem-emberi, archetipikus folyamatok közötti „egyezkedést” is. Ami sokszor azzal indul, hogy megtudjuk, melyik tartalom az enyém, és melyik nem az enyém? Ez nagyjából egy határvitának is felfogható.

A szójáték utal a szó megszokott jelentésére is: egy tisztázatlan hovatartozású területre, két konfliktusban álló fél között. Olyan területre, ahol a két fél között vitás a határ: nem mindegy, ki mennyit birtokol belőle. A pszichológiai munkában ezt gyakran látni: tisztázni akarjuk, ki szólhat bele kinek az életébe. Vita során az ember átléphet-e egy bizonyos határt? Hathat rám a másik, vagy én hathatok-e rá? Része lehetek az ő életének, vagy ő lehet része az enyémnek? Ha része lehet, mennyit engedek belőle? Akár egy határvita. Önismereti munkában ugyanilyen kérdés lehet két személyiség-rész között: pl. mennyire hathat rám egy érzés? Mennyire élhetem meg ezt vagy azt az oldalamat? Mennyire tudok én hatni egy lelki folyamatra, vagy mennyire hagyom, hogy az hasson rám? A tudattalanból mi válhat tudatossá? Vagy fordítva. Határvita a személyközi térben, és az én-határokon is.

Magát a terápiás helyzetet is szokás átmeneti térnek nevezni, ahol egyszerre működik a jelen, a múlt, a jövő (nem tudni elsőre, hogy pl. rám reagál-e valaki a jelenben, vagy múltbeli minta szerint értelmezi a döntéseimet), én és nem-én. Azaz a tudatos és tudattalan, ill. én (terapeuta) és másik (paciens). Az ülés sokszor olyan kérdések tisztázásából áll, hogy akkor ki reagál kire, mire, miért, minek? Határokat húzni, átlépni, tisztázni tanulunk.

Engem ráadásul rendszerint olyankor keresnek meg a paciensek, amikor szeretnének valamin változtatni az életvitelükben. Átmeneti időszak ez a régiből az újba. A régi az ismert, az új pedig nem ismert terület a számukra. A régit uraljuk, az újat nem uraljuk. Átlépjük a határainkat, hogy kitoljuk őket, valami újra szert tegyünk, ezzel változtassunk. Az az időszak, amit valaki a pszichológusnál tölt, szintén lehet tehát egyfajta átmenet, a személyes senkiföldje. Pont olyan ingoványos, nehezen járható hely ez, mint a régi magyar gyepűelve volt az országhatáron.

Végül, korábban a klinikum határterületein dolgoztam: még lehet klinikum, amit csinálok, de már nem teljesen az (annak a kevésbé ismert, kevésbé járt területe). Lehettem klinikus is, de lehettem tiszt is. Ki minek kezelt, de egyszerre a két identitást kevesen tudták számításba venni. Amikor szakképzésben voltam, az is előfordult, hogy valaki megjegyezte: nehéz elképzelni, mit csinálok, ha nem mondhatok róla semmit a körülmények nem nyilvános jellege miatt. Amikor aztán úgy döntöttem, mutatok hát valamit, amit könnyű lesz megérteni, megkaptam – nehéz megérteni, hogy mi ebben annyira titkos, és ez nem is annyira „klinikai”. Hát… jó. Túl katonai ahhoz, hogy megosszam, de nem elég klinikai ahhoz, hogy az egészségügyis megelégedjen vele. Ezen annyira felpaprikáztam magam, hogy megígértem: ha nem értitek, akkor megtanítom nektek! Később ezt meg is tettem. Az egyenruhás világban nem voltam eléggé egyenruhás, az egészségügyiben nem voltam eléggé egészségügyis. Jogilag mindkettő voltam. Amikor az egyikben megpróbáltam a másik lenni, mindig túlfeszítettem a határt. Úgy éreztem, nincsen helyem egyik világban sem, hát elhatároztam, építek magamnak egy sajátot. Innen a vállalkozás ötlete, és innen a neve is: se ez, se az. Így aztán azt az embert, aki interjúra jelentkezik nálam, köszönthetném akár így is (amit a honlapon félig meg is teszek): „Üdvözlöm a senkiföldjén!”