Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Pszichológus vagyok, aki mentális zavarok ellátására és mentálhigiénés feladatok ellátására szakosodott. A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó. A két szakember sokszor működik együtt. Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Miért lehet ijesztő az első alkalom a pszichológusnál?

A post az első találkozással kapcsolatos, nálam leggyakoribb félelmeket szedtem össze egy csokorba. Szerencsére a többségük tájékozódással és a pszichológiai munkáról szerzett ismeretekkel talán enyhíthető. E félelmek közül talán a legerősebb, hogy valaki attól tart, kiderül, talán megbolondult, ill. bolondnak fogják találni, ha szakemberhez fordul. E félelem kétféleképpen szokott nálam megjelenni.

  1. A tünetek vagy nyugtalanító pszichés/testi reakciók teljesen váratlanul jelentek meg. Annyira elütnek a “normál” viselkedésünktől, hogy számunkra és környezetünk számára rémisztőek és meghökkentőek, egyben érthetetlenek is. Nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit a mindennapokban alkotunk önmagunkról, ill. mások alkotnak rólunk (sok esetben e kettő szorosabban kötődik egymáshoz, mint hinnénk).
  2. A nyugtalanító reakciók a saját, rég megszokott viselkedésünk, gondolkodásunk felerősödött formái, így sokáig nem okoznak különösebb ijedelmet. Esetleg már régóta sejtjük, hogy valami nincs rendjén, de egészen addig, amíg tényleg nincs más választásunk, halogatjuk a szakemberhez fordulást. Amire a legkevésbé szükségünk van, miközben a saját reakcióink szép lassan kicsúsznak a kontrollunk alól, az az, hogy bolondnak, betegnek vagy őrültnek nézzenek minket, illetve nézzük saját magunkat.

Mindkét típusú félelemben közös, hogy nem akarjuk önmagunkat bolondnak vagy mentális betegnek elkönyvelni. Amikor kicsit mélyebben belekérdezek ebbe a félszbe, rendszerint egy másik félelem jön elő:

  1. A félelem attól, hogy már nem vagyok képes élni a megszokott életem, és talán soha nem is leszek az. Amiből baj lesz, mert sok mindent elveszthetek, ami számomra eddig értékes volt.
  2. A félelem, esetleg attól, hogy mások vagy önmagam előtt szégyenülök meg. Amiből baj lesz, mert ha mások kifiguráznak, elutasítanak, vagy én hidegülök el másoktól, nagyon hamar magamra maradhatok, elveszthetek valakit, aki számomra fontos.
  3. A félelem attól, hogy már nem kapom vissza a régi énem értékes oldalát, amit most valamiért nem tudok előcsalogatni önmagamból, mert ez a nyavalyás érzés vagy ember vagy helyzet akadályoz benne.
  4. Esetleg a félelem attól, ha eddig sem éreztem túl jól magam a bőrömben, ezzel a fura reakcióval végképp elvesztem az esélyem a boldogságra.
  5. Az is lehet, hogy nem hiszünk az egész pszichológushoz járásban, mert tartunk attól, hogy semmivel sem jobb megoldás, mint a barátokkal vagy kollégákkal beszélgetni,
  6. illetve tarthatunk attól is, hogy beszélgetéssel semmit nem oldunk meg.

A megbolondulás vagy megőrülés kapcsán segíthet, ha elengedjük ezt a régi tévhitet. Egyszerűen azért, mert elavult. Megbetegedés helyett én jobb szeretem e félelmeket abból az irányból megközelíteni, hogy ami első látásra betegségnek vagy zavarnak tűnik, az könnyen lehet, hogy elavult alkalmazkodás egy olyan helyzethez, amilyennel eddig még nem találkoztunk. Ezek a fura reakciók rendszerint sajátos logika mentén működnek, rendszert alkotnak. Ezt a logikát pl. Jung a célra irányulásban, a finalitás elvében (is) (ami a kauzalitás ellentéte) ragadta meg: megérthetjük e logikát és célszerűséget aszerint, hogy milyen szerepet tölt be a jelenség az ember életében, mi a funkciója. Ebben az értelmezésben a tudattalan tartalom (pl. tünet) célra irányul (Jacobi, 2009). Például egy eddig nem ismert, de az ember életét megkeserítő pszichés folyamat egy szerep felvételére kényszeríti az embert a fontos emberi kapcsolataiban, amit kiolvashatunk abból, hogyan viselkedik másokkal és a terapeutával (Caligor, Kernberg és Clarkin, 2007). Ebben az értelemben a viselkedést (tünet), akár az álomképet, dekódolni lehet, ha megtanuljuk olvasni.

A mentális zavar így elképzelhető egy stratégiaként vagy eszközként, ami az eredeti környezetéből kiszakítva már nem működik jól – csak már senki nem emlékszik az eredeti környezetre. Új környezetbe kerülve viselkedik régi módon a páciens, így viselkedése természetes módon tűnik érthetlennek, értelmetlennek, céltalannak, vagyis értelem nélkülinek, azaz bolondságnak vagy hülyeségnek – a régi helyzetben még logikus megoldás ma már valóban célszerűtlen, de mivel senki nem emlékszik, mire állt be a lelki működés, nem is lehet azt elsőre naprakésszé tenni. Ebben az értelemben a “betegség” inkább egy egykor hasznos funkció zavara, ami attól válik zavarrá, hogy zavarja az új helyzethez való alkalmazkodást. Ma már számos, kutatásokkal megtámogatott módszertani rendszer létezik, melyek mentén megérthetőek és frissíthetőek ezek a folyamatok, a pszichoterápiás irányzatok előszeretettel építenek rájuk kezelési megoldásokat és elveket. “Csak” választani kell közülük egyet. Mivel ezek önmagukban személytelenek és általánosítanak, a pszichológus pl. segíthet annak eldöntésében, melyik mentén érdemes gondolkodni a problémát illetően. Ha találunk egyet, ami logikusnak hangzik, az már csökkentheti az interjútól való félelmet.

Az 5. és 6. két, olyan, gyakori megjegyzés, ami visszatarthat valakit a szakemberhez fordulástól, bár nem önmagukban működnek – kétely szokott meghúzódni mögöttük, amennyire látom. Az egyik az az elképzelés, hogy nincsen rá szükség, elegendőek a barátok és a kollégák a probléma kibeszéléséhez. E mögött meglapulhat akár olyan félelem is, hogy a szakemberhez fordulás egyfajta bizonyítéka annak, önmagunk felé, hogy valami nem működik jól az életünkben. Kapcsolódhat hozzá csalódás és szégyen érzése is. Szerencsére, sokszor tényleg elegendő barátokkal és kollégákkal beszélni a problémákról. Ehhez kötődik a második elképzelés is, miszerint csak beszélgetés történik a pszichológusnál, az önmagában semmit nem old meg. Nagy igazság. Mégis, kimarad belőle, hogy érzéseken, gondolkodáson és kapcsolatokon ugyanúgy lehet “dolgozni”, mint minden máson, és a pszichológussal való beszélgetés, ha valaki komolyan beleássa magát, munkát jelent: érzelemszabályozás, kapcsolatok szabályozása, perspektíva váltás, narratívák építése és átépítése, konfrontálódás önmagunk kevésbé kedvelt oldalával, saját érzések azonosítása és pontos megfogalmazása mások vélt vagy valós igényeihez igazítva… A félelem emögött sokszor az, hogy a pszichológus előtt még kiderülhet, nem vagyunk ezekben olyan jók, mint addig azt gondoltuk. Itt is előkerül a csalódás és a szégyen lehetősége, sok egyéb mellett. Félelem a kiszolgáltatott helyzetektől, a beszélgetésben a kontroll elvesztésétől, félelem a kritikától, attól, hogy megmondják, mit tegyünk, mind játszanak ilyenkor. Sokszor elég lehet a mélyebb tájékozódás a témában e félelmek csökkentésére. Ez a blog is ezt a tájékozódást szolgálja.

Azt a kérdést, hogy miben különbözik egy pszichológiai és egy baráti beszélgetés (nálam legalábbis), ill. miben lehet ez más, mint csak beszélgetni, külön részleteztem.

Hivatkozott források:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
  • Jung, C., G. (1975). Structure and Dynamics of the Psyche. The collected works of C. G. Jung. Complete Digital Edition. Vol. 8. 2nd Ed. Bollingen series XX, Princeton University Press. 
  • Jung, C., G. (1989). Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó.
  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2005). Modern Man in Search of a Soul. Routledge Classics, London and New York.