A krízis folyamata

A krízist akár úgy is felfoghatjuk, mint a tanulásra való képességünkkel együtt járó veszélyt. Az ember képes megtanulni, hogy a környezete milyen szabályok szerint működik, majd e szabályok alapján a különböző problémahelyzetek megoldására megoldási sablonokat (heurisztikát) készíteni. Döntéshelyzetben (amennyiben a helyzet ismerős) ezeket alkalmazza, hogy ne terhelje túl a korlátozott információ-feldolgozó rendszerét (vagyis „megszokott módon” alkalmazkodik egy-egy helyzethez, amikor csak teheti, mert állandóan részletes élethelyzet-elemzést készíteni igen fárasztó meló). A krízisnek azonban alapvető sajátossága, hogy egy teljesen új helyzetet teremt, melynek megoldásához ismerni kellene az új szabályrendszert is. Ha az új szabályrendszer drasztikusan különbözik a régiektől, akkor a régi helyzetek és szabályok alapján létrehozott heurisztikáink nem működnek. Ekkor az psziché hajlamos visszaváltani. Mint az autós  hegymenetben, egy fokozattal lejjebb kapcsol, ha már köhög a motor. Ez a „lejjebb” kapcsolás az elmében a régebbi megoldások feléledését jelenti. Ezt a visszakapcsolást nevezzük regressziónak, ami a személyiséget védő rendszerek (elhárító mechanizmusok) egyike.

A tanulást az új helyzetben újra kéne kezdeni, de úgy, hogy az addigi tanulás eredményeként létrejött ismereteinket, megoldási módjainkat most nem tudjuk használni (ennek rendszerint jó oka van, lásd később). Ennek eredménye, hogy a bajba jutott már „nem érti”, mi történik körülötte. Az addigi szabályrendszer, mely alapján értelmezte a vele történteket, ami alapján ki tudta számítani, mi fog történni és mit kell tennie, már érvénytelen. Az egyén „elveszti a fonalat”, a világ általa megismert játékszabályai, működése bizonytalanná válik. Ez a bizonytalanság a bajba jutottban is bizonytalanságot, szorongást kelt, ahogy az addig ismert „játékszabályok” használhatatlansága egyre egyértelműbbé válik számára. A megoldási kísérletek kudarcaival párhuzamosan nő az érzelmi feszültség. A folyamat jól követhető a krízis szakaszaiban (Hajduska, 2012): először készenlétben vagyunk, ezt észleljük stresszként. Próbálunk aztán megküzdeni a helyzettel, próba-hiba alapon. Amennyiben a próbálkozások és a keresés nem vezet eredményre, kudarcélmény várható. A próbák az eredménytelen kísérletek számának növekedésével egyre kapkodóbbak, realitást vesztettebbek. Az önértékelés megroppan, a feszültség emelkedik, az indulatok veszik át a vezérlést, érzelmi zavarodottság áll elő. Megjelenik a beszűkülés. A probléma mindennél fontosabbá válik, mely erősebb koncentrációval jár. Ez önmagában még segítené a probléma megoldását, most azonban akadállyá kezd válni, mert más megoldási módoknak nem enged teret, mint ami a bajba jutott fejében felmerül. A koncentráció lassan a görcsösség felé tolódik el, ami indulatokkal vagy passzív bénultsággal. Elkezdünk kapkodni. A viselkedésünket az érzéseink vezérlik. Bár a véletlen még gyakran a segítségünkre lehet, egyre nehezebb lehet a feszültséget magunkban tartani, amit akár másokon is levezethetünk már. Végül összeomlunk, öngyilkosság is ebben a szakaszban gyakori.

A krízis mélyülésével egy már meghaladott működésmódba való „visszacsúszást” is látunk. A teljesen érzelemvezérelt működésmód a gyermekkorra jellemző, ezt a fajta regressziót a pszichológiában regresszió néven ismerik. Ebben a formájában egy természetes folyamatról van szó, amennyiben egy magasabban szervezett, újabb megoldási módból visszakapcsolunk egy olyanba, ami bár alacsonyabb színvonalon oldja meg a problémákat, egykor jól működött (pl. gyermekkorunkban a családunkban a “hisztire” törődést kaptunk válaszként. Míg felnőttként a társaink lehet, semmit nem értenek abból, ami velünk történik, és inkább menekülnek előlünk. A helyzet olyan megoldást követel meg, amivel gyerekkorunk óta talán nem is próbálkoztunk, így a megoldás nem része, sokszor, annak a képnek, amit a mindennapokban önmagunkról gondolunk. Ezért nem is jut eszünkbe, vagy nem tudjuk, hogy kivitelezzük. Hiszen nincs ebben a megoldási módban tapasztalatunk.

Ekkor a gyerekkori, akkor valamiért elérhetetlenné vált működésmódot vagy személyiségrészt Bakó (2015) pl. Énke néven illeti, ezzel utalva arra, hogy nem egy megvetendő jelenségről van szó, hanem egy olyan én-részről, ami elmaradt a felcseperedésünk során a felnőtt énünktől.

Hivatkozott források 

  1. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2015). Az Én és az Énke. Psycho Art, Budapest.
  3. Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia alapjai. Animula, Budapest.
  4. Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  5. Kalsched, D. (1996). The Inner World of Trauma. Routledge, London/New York.