Címke: pszichoterápia

Mi értelme a szinkronicitással foglalkozni?

Közzétéve Szerző:

Az „értelem” kapcsán eszembe jut Schnell (2017), aki jelzi, hogy az ilyen élményekről nem szívesen beszélünk, nehogy kinézzenek miatta minket. A körülöttünk állóknak ezek az események semmit nem jelentenek, és a kultúrából is kikoptak azok a rítusok és szokások, amik segítenének megemészteni őket. Mackey (2015) is megjegyzi, hogy hiába kerüli el valaki a kórházat egy ilyen élménnyel (könnyen nézhetik ugyanis mentális zavar tünetének), mentort találni a feldolgozásához nehéz. Ezekkel a kérdésekkel rutinszerűen már nem foglalkozunk.

Még ha babonásnak is látjuk azt, aki ilyesmiről beszámol, mert számunkra nincs jelentősége az ilyen élményeknek, attól mi sem vagyunk sokkal okosabbak. Találtam Jungtól (1999) egy eszmefuttatást, ami talán rávilágíthat arra, miért. A véletlen a modern embert ugyanis pontosan ugyanúgy ejti zavarba egy fura egybeesés, mint a mágikusan gondolkodó természeti embert. Meghazudtolja a világképét. A modern ember legfeljebb nem foglalkozik vele. Amíg teheti. Jung ebben a munkában fogja magát, és megnézi, mi történik, ha valaki olyan fejével gondolkodunk erről a kérdésről, aki nem teheti meg, elvileg, hogy tagadja a dolog jelentőségét. A modern ember ahhoz szokott, hogy uralja a környezetét, ebben sokat segít neki annak megértése és ésszerű rendszerré bontása. Törekszik a látható világ ok-okozati megértésére, mert annak irányítására tör. Ezáltal olyan környezetet hoz létre mesterségesen magának, melyben kevés váratlan esemény éri. Így a világnak egy másik oldalát magyarázza, mint a mágikusan gondolkodó, mondjuk, természeti ember: azt, amelyiket látja. A természeti embernek a látható világ nem túl érdekes hely, mert ahhoz alkalmazkodva él: a saját környezetében megvan a természetes dolgok rendje, amit ha betart, könnyebben életben marad. Triviális, hogy ami van, az úgy van, és kész. Ő azonban nem uralja a természetet, nem annak csúcsán áll, hanem annak egy fogaskereke, és így ki van neki, bizonyos értelemben, szolgáltatva. Nem ő hat a dolgokra, hanem azok vannak hatással rá, így a világ dolgai mágikus hatalommal bírnak. Ezt ma nevezhetjük projekciónak, ami misztikus egységet hoz létre közte és környezete között. De, ahogy a modern embernél, ha a rendet valami megbontja, az ugyanolyan zavaró neki. A projekció miatt ugyanakkor, amit mi véletlennek nevezünk, az neki láthatatlan önkény, egy ismeretlen szándék. Minden más, amit e kiinduló pont alapján mondana emberünk, hasonló logika alapján hangzana el, mint amit egy modern ember mondana. Csak nem a láthatatlan, hanem a látható világról. Az érem két oldaláról beszélnek mind a ketten, de ugyanolyan logikusan. Azért tűnik a két érvelés, a véletlen és a mágia alapú különbözőnek, mert máshová irányul a figyelem. A modern embert az érdekli, miként jött létre, mondjuk, a fába csapó villám, a természeti embert meg az, miért pont abba a fába csapott, amelyikbe. Főleg, ha addig abba a fába az év ezen szakában sosem csapott még villám. A modern ember azzal, hogy elmagyarázza, miként jön létre a villám, arról még semmit nem mond, ami a természeti embert kimondottan érdekli. Miért pont abba a fába, ma másikba is csaphatott volna? Nekem most annyiban fontos ez a gondolat, hogy hiába tekintjük az egybeesésről beszélő emberünket mágikusan gondolkodónak, irracionálisnak, azzal még mi sem mondtunk többet az adott eseményről. Legfeljebb annyit, hogy nekünk az esemény nem jelent többet a babonánál.

Mackey (2015) munkájában nekem az szimpatikus, hogy ő megkérdezi, a másik ember számára mit jelent az esemény, ha nem babonát? Úgy látja, hogy szinkronicitás akkor gyakoribb, amikor kifejezetten érdekel vagy foglalkoztat bennünket valami. És ez gyakoribb, ha valaki követi a saját útját, dharma-ját, a Taót, a daimon-ját vagy Isten akaratát. Mindegy is, a lényeg ugyanaz. Jung (2014) meg azt írja, hogy az archetípus szűkíti be (azaz vezeti) a tudatot. Mindketten a tudatos akarat hatáskörén kívüli befolyásról írnak. Mindkettő emberi akaraton kívüli, láthatatlan önkénynek vagy akaratnak tűnik az ego számára. A kérdés számukra, hogyan lehet kiolvasni ezt az ego-n kívüli „akaratot”.

Jung (2014) erre mantikus eljárásokat hoz példának, mint amilyen a Ji King, vagy részben az asztrológia. Mackey (2015) is hoz jól ismert példát, pl. a Tarot-t, de ami érdekesebb, hogy pont úgy kezeli, mint az álmot: asszociáltat rá. Ha az álom tájékoztat az archetípusról, ami ego-n kívüli hatóerő, miért ne lehetne a szóban forgó egybeesést is ugyanúgy kezelni? Az üléseken ezért nyitott az olyan beszámolókkal szemben, amik egybeesésekre vonatkoznak, egyfajta kiegészítéseként használja a szinkronicitást az objektív pszichológiai mérőeszközöknek: megnézi, olyan irányba fejlődik-e a páciens, amelyikbe neki kell? Bár, nem erőlteti rá a páciensre a kérdést, a lehetséges értelmezést is megtartja magának, az egybeesések meg akkor kerülnek elő az ülésen, ha a páciens spontán hozza fel őket. És számára a pszichológiai mérőeszköz továbbra is elsődleges.

Úgy látja, a szinkronicitás a személyes fejlődés egy előrehaladottabb fázisában gyakori. A fejlődés nála nagyjából megfelel a hős utazásának, ami rendszerint valami megoldhatatlan problémával indul, ami miatt a hősnek kihívások legyőzése árán fejlődnie kell. Az ember életében ilyen kiindulópont lehet egy krízis vagy szenvedés is, ami akkor jön, ha nem él autentikus életet. Élhet meg ilyenkor belső ürességet, távol tarthatja magát a megszokott környezetétől vagy támogatóitól. Aki a kihívásnak ellenáll, nyughatatlanságot vagy elidegenedést, esetleg depressziót élhet át. Amikor átlépjük a komfortzónánkat, indul az utazás. A kihívások megoldásának kulcsa sokszor, sok történetben nem a harc, hanem a megadás/feladás, a régi feladása valami újért. Ide tartozhat az elvárások elengedése, a kontroll oldása, és egyfajta felkészültség az indulásra (az új lehetőség megragadására). Ehhez persze az újszerű lehetőségekre nyitottnak kell lenni. A szerző szerint a démont, a szenvedést, itt nem legyőzni, hanem daimon-ná átalakítani kell.

Amikor a régi minták megtörnek és kezd nőni a megküzdési képesség a legyőzött kihívásoknak köszönhetően, kezdenek szaporodni a szinkronisztikus élmények. Idézi Marie Louise von Franzot, hogy az átmeneti időszakokban gyakoriak a szinkronisztikus élmények. Ezidőtájt jobban tudatába kerülhetünk önmagunknak, ám ha elsétálunk a sokszor banálisnak tűnő jelenségek mellett, ezt a lehetőséget elveszítjük. Az út elején, az elakadások idején, ilyet ritkán tapasztalunk. Ilyen elakadások idején, mondja Mackey, jó ötlet lehet összeírni életünk fontosabb, véletlen egybeeséseit: a belőlük összeálló trend a követendő irányt írhatja körül.

Áll azonban itt, tőle, egy figyelmeztetés is: akik sok ilyen élményen mennek keresztül, hajlamosak lehetnek egyfajta felfuvalkodásra: különlegesnek érezhetik magukat, fixálódhatnak a speciális jelentés keresésére, olyankor is megtalálni vélhetik azt, amikor az nincs jelen. Az ilyen állapot hipomániára emlékeztet. Miután a tudatba ilyenkor oda nem tartozó képek és gondolatok törnek be, regresszió és primitív gondolkodás jöhet létre, mely összekeverhető a pszichózissal. Az ilyen élmény spirituális krízis, amit fontos elkülöníteni a mentális zavartól. A mentális zavartól elkülöníti, hogy nincsenek olyan egészségi problémák, amik egybevágnak pszichiátriai zavar kritériumaival. Ha van is valamennyi tüneti egybevágás, fontos megnézni, van-e transzperszonális vagy misztikus élmény, és lehet-e ennek az állapotnak pozitív kimenetele, vagy éppen veszélye az ember/mások életére? Egy mentál-egészségügyi szakemberrel megéri ilyenkor pár szót váltani.

Úgy véli, hogy a nehézségek dacára, az ilyen egybeesések kreatívabbá teszik az embert, megerősítik egy-egy újszerű ötletét, ezáltal segítik a pozitív irányú változást, és rengeteg pozitív érzelmet szabadítanak fel – ami bőven belefér a pozitív pszichológia irányvonalába.  Kezelhetjük az ilyen tapasztalatot spirituális élményként is, amely segíti a kapcsolódást a saját úttal, a cél- és jelentéstalálást. Azok, akik ilyesmin keresztülmennek, kimondott kapcsolódást és fontosságot éreznek a mindennapi tapasztalataik irányába. Úgy érzik, valami új irányba, átalakító jellegű változás felé löki őket. Mindez pedig a pszichózis szöges ellentéte. Az óvatosság viszont nem árt.

Felhasznált források: 

  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Szinkronicitás

Közzétéve Szerző:

A szinkronicitás fogalmat úgy foglalhatjuk össze, mint ami „a négydimenziós tér-idő kontinuumhoz képest transzcendens”, „pre-egzisztenciális, apriorisztikus létezésre utal”, és „működésmódja nem azonos a természettudomány kauzalitás elvével” (263.o.). Igen tömény megfogalmazás, érdemes kibontani.

Van, aki ezt jelentőségteljes (meaningful) egybeesésnek hívja, kettő vagy több olyan esemény között, melyek máskor kis eséllyel fordulnának elő együtt. Így a megjelenése véletlennek tűnik, mely elsőre értelmetlen a számunkra. Nem vagyok szakfordító, így a „meaning” fordításával bajban is voltam. Magyarban az „értelmetlen” sokszor egyfajta szubjektív fontosság, jelentőségteljesség hiányára utal: az összefüggés számunkra nem mond semmit, ti. nincs jelentése, s így jelentősége sincs – nem fontos. Amikor meaning-ről beszél, többre gondol Jung, mint jelentőségről vagy fontosságról: az összefüggés ilyenkor „jelent” is valamit számunkra. Mackey (2015) kerek-perec le is írja, hogy csak számunkra kell jelentést hordoznia. Ebben eleve benne van az esemény személyes fontossága is. Mackey (2015) és Jung (2014) is kiemeli, hogy a véletlenek sorozatos előfordulása egy idő után kizárja számunkra a véletlen lehetőségét. Paradox, nem?

Amikor az ilyen véletlen események elkezdenek halmozódni, már kevésbé tűnik egy összefüggés véletlennek. Gyanús, mintha törvény lenne mögötte. Jóllehet, ez a törvény elgondolhatatlan, Jung szerint legalábbis. Itt majd fontos lesz Mackey (2015) figyelmeztetése, hogy szükséges lehet elkülöníteni a szinkronicitást, mint a misztikus élmények egy formáját, a mentális zavartól, különösen a pszichotikus állapotoktól. De erről majd kicsit később. Vissza Junghoz (2014). Szinkronicitásról akkor van szó, amikor a két esemény közti összefüggés meg sem ismerhető (nem szerezhető róla tudás, a kapcsolat emberi logikával nem elgondolható). Jung szerint három csoportba sorolhatjuk az ilyen egybeeséseket:

  1. a megfigyelő szubjektív állapota egyszerre van jelen egy olyan objektív, külső eseménnyel, mely a pszichés állapottal egybeesik.
  2. ugyanez az egybeesés a megfigyelőtől távol (akár időben, akár térben), annak észlelésére elvileg a megfigyelő nem képes
  3. a pszichikus állapot egybeesése egy még nem létező, jövőbeli eseménnyel, mely a megfigyelést követően csak jóval később következik be, és utólag igazolja a megfigyelés tényét

E jelenség a második és harmadik kategória miatt kapta a szinkronicitás elnevezést, mert az összefüggés a két jelenség között nincs időhöz, térhez vagy éppen mechanikus oksághoz kötve. Schnell (2017) szerint például az oksággal éppenséggel a Bohr-féle komplementaritás elve alapján viszonyulnak egymáshoz. Nehéz megragadni a jelenséget, úgy tűnik. Az ülésen leginkább szerencsés véletlen formájában jelenik meg, amin néha elcsodálkozunk. Van, aki a spirituális rendszerekben járatosabb. Az ilyen kliens rendszerint sorsszerűnek, karmikusnak nevezi az ilyen tapasztalatokat, és annyit tudunk vele kezdeni, hogy feltérképezzük az aktuális kihívást, ill. a reá adott, lehetséges viselkedéses választ. Ami rendszerint idegen a kliens számára.

Ha kizárjuk a kauzalitást, és azt a lehetőséget is, hogy a pszichének mágikus képessége volna, akkor marad egy olyan feltételezés, mely szerint a pszichés és pszichén kívüli jelenségeknek hasonló az elrendezése. Ez a szimultaneitás volna, ami arra utalna, hogy a külső-belső ilyenkor ugyanazt az elrendezést mutatják: ugyanazt jelentik. A tudományos gondolkodásunk, Jung szerint, nem szokott ehhez hozzá. A szinkronicitás során az eseményeket tehát a szimultaneitás és a jelentés köti össze, nem pedig az ok és a hatás. Jung feltette, hogy az okságon kívül van hát egy másik tényező is a természetben, mely az események egy adott elrendezésében mutatkozik meg, s amit mi jelentésként értelmezzük. Az értelmezés szó fontos itt: a jelentés már azelőtt ott van, hogy megfigyelhetnénk. Nem mi gondoljuk ki kognitív folyamatokkal, hanem tőlünk függetlenül a jelentés már ott van. Sőt, éppenséggel már azelőtt ott is volt, hogy ok-okozati elven az egyes események együttálláshoz vezettek volna. Ez elég meredek gondolat annak, aki a hétköznapok ésszerűségéhez szokott hozzá. Nekem is sokszor meredek, ha úgy van, nem is hozakodok elő vele az üléseken. Nyíltan legalábbis meglehetősen ritkán. Azokkal, akik vallásosak vagy spirituális beállítottságúak, könnyebb ezt a lehetőséget megbeszélni. Isten akaratát sokszor ők maguk hozzák fel, ami egyébként megkönnyíti a kihívással való szembenézést számukra. Kicsit át lehet értékelni így egy tőlük idegen megoldási stratégiát.

Ha már említettem a spirituális beállítottságot, megint utalnék Jungra. A Tao, idézi Jung, érzékszerveink által nem megfigyelhető valami, a fizikai realitást szervezi ugyan, de nem uralja azt. Ebben a szervező rendszerben az ellentétek (mint a test és lélek, külső és belső, stb.) nem oltják ki egymást, határaik elmosódnak. Látható, hallható, kiterjedése (formája) is van, de e minőségek egymástól nem elkülöníthetőek, így ez egyértelműen nem is megragadható. Vagyis külön modalitásokra nem szedhető szét ez a valami, így az érzékszerveink számára nem észlelhető közvetlenül, azonosítani sem tudjuk. Csak befelé fordulás útján ismerhető meg, ami alapvetően szubjektív élmény. (Ezért a modern természettudományos gondolkodás nem is kedveli: valóságosnak ugyanis azt tekinti, mely mások számára is megfigyelhető.) Mackey (2015) ezt a kérdést gyorsan lezárja: mindegy, mások látják vagy értik-e, avagy sem. A valóságosság élményéhez nem kell mások megerősítése. Szokatlan gondolat ez is, hiszen ahhoz szoktunk hozzá, ha a valóságosságot, akár a saját gondolatinkét is, mások visszajelzéseire alapozzuk. Az üléseken ezt akkor tudom megfigyelni leginkább, ha valaki a hitelesség vagy önazonosság kérdésével küzd, és saját meglátásai pontosságában talán még kevésbé bízik meg. Ha saját gondolatokkal is bajban lehetünk, mit szóljunk a tőlünk független eseményekhez? Nehéz ügy. Jung úgy gondolta, hogy az ilyen közös jelentésre épülő, szimultán eseményeket az ún. archetípus köti össze, ami egyfajta szervező elve a természeti világnak. Sok formájában megtalálható, amit mi magunkon kívül törvényszerűségként, magunkon belül pedig minden emberben megtalálható, pszichés tartalomként érzékelünk. Logikusnak hangzik feltételezni, hogy amennyiben a psziché a természet része, ugyanazon elvek mentén rendeződnek az összetevői, mint a fizikai világ alkotórészei. Szinkronicitást ebben az értelemben akkor észlelünk, ha külső és belső rendezőelvek egybeesnek. Miután ezek az elvek öröktől fogva léteznek (legalábbis azóta, hogy a természet létezik), feltehető, hogy a jövőben sem fognak nagyon sokat változni. Ezért lehetséges pl. az, hogy szinkronicitás fogalom alatt beszélhetünk olyan élményeikről is, amikor valaki jövőbeli eseményre érez rá. Vagy múltbelire, amikor nem is lehetett jelen – mégis tudja, mi történt.

Az, hogy ezzel az ember mihez kezd, nagyban függ attól, mennyire lesz nyitott egy megszokottól eltérő logikára. Jung kiemeli, hogy az archetípus előszeretettel jelenik meg pszichés elakadásoknál, és Mackey is úgy látja, hogy a szinkronicitás segíti a kreatív megoldásokat. Hogy miként, arról majd később.

Felhasznált források:

  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Közzétéve Szerző:

Pszichológus vagyok, aki mentális zavarok ellátására és mentálhigiénés feladatok ellátására szakosodott. A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó. A két szakember sokszor működik együtt. Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Miben különbözik a szupportív és a feltáró terápia? 2. rész

Közzétéve Szerző:

A post második része.

Célok szintjén

A szupportív terápia abban segíti a pácienst, hogyan lépjen át, hogyan éljen együtt a problémás, rosszul működő én-résszel (Szőnyi és Füredi, 2008, Flaskay, 2010). Ezek az én-részek rossz szokások, tulajdonságok, berögződések alapján azonosíthatóak. Ezeket békén hagyjuk, ehelyett megerősítjük a paciens összes többi tulajdonságát annyira, hogy e rossz berögződéseket képes legyen akár az önbecslés, akár a gyakorlati életvitel szintjén megszelidíteni. A munka végére ugyanúgy jelen lesznek, de elengedhetőek, elnézhetőek, megbocsáthatóak a paciens számára, képes velük együtt létezni, megbékélni velük.

Gabbard (2009) pl. az empatikus megerősítésre (a szupportív terápia egyik eszköze) azt mondja, jól használható olyan embereknél, akiknél a korai traumáik alatt átélt élményeket nem értették meg kellő mélységben. Itt a sérült én-részt, amelyik nem kapott elég figyelmet anno a környezettől, s így nehézséget okozhat mások megértése vagy mások megértésének kivívása, közvetlenül erősítjük meg ahelyett, hogy a tudattalan emléket elemeznénk. Az edukációra, magyarázatra  (szintén a szupportív eszközök közé tartoznak) azt mondja Flaskay (2010), akkor jönnek pl. jól, ha a páciens tünetei vagy viselkedése miatt rettentően szorong. Ilyenkor egy racionális magyarázat sokat segíthet abban, hogy oldjuk a páciens szorongását: ha intellektuálisan érti, min megy keresztül, talán kevésbé lesz az számára ijesztő. Itt a szorongást közvetlenül oldjuk, hiszen a páciensnek megnyugvásra van szüksége. Ahelyett, hogy azt elemeznénk, hogyan ragad benne az ember a számára ijesztő viselkedésben.

Szorongás szintjén

A tiszta feltáró terápia a sérült én-rész igényeit (általában megerősítés) legfeljebb csak közvetetten elégíti ki, az ülések idejét inkább arra használja fel, hogy a problémás oldallal közvetlenül dolgozzon. Figyeljük meg, másutt van a hangsúly. A terapeuta itt nem elfogultabb a páciens jobbik oldala felé, semleges marad a rossz és jó én-részek felé is. Ennek előnye, hogy a problémás oldal közvetlenül megfigyelhető, megélhető, és dolgozni is lehet vele. Hátránya, hogy a páciens több frusztrációt és szorongást élhet meg, hiszen a problémás oldalaival senki nem szeret szembesülni. E plusz szorongás lehetősége nagyobb körültekintést kíván meg a szakembertől is (hiszen nehéz szövetségesnek elkönyvelni egy szakembert, ha félelmetes nekünk, amit csinál velünk). A szorongás arányát jól kell beállítani, ami sajátos szabályokat igényel. Mások a játékszabályok, mint a szupportív terápia esetében – ahol nincs vagy minimális ez a szorongás, mert azt igyekszünk alacsonyan tartani. Ezért, ha a páciens érzelemszabályozása vagy szorongás tűrése, valóság érzékelése kevésbé kifinomult, a hangsúly kezd eltolódni a szupportív eszközök irányába. Ha nincs bizalom az emberek felé, egy expresszív megközelítés még rémisztő is lehet. Ha belefér a terápia kereteibe, akkor a hangsúly eltolható a szupportálás felé.

Ha a páciens még nem áll készen egy expresszív módszerre (inkább erősíteni szükséges a pozitív én-részeket), akkor sincs minden veszve, mert felkészíthető a felfedező munkamódra. Az ilyen esetekre lehet elővenni a szupportív terápiát, melyet Szőnyi és Füredi (2008) szerint alkalmazhatunk expresszív terápia előkészítésére is. Flaskay (2010) szerint az enyhe zavarokkal küzdőknél, működhet az expresszív és a szupportív terápia is, hiszen a tudattalan felfedezésével járó szorongásokat, frusztrációt könnyebben elviselik, miközben jobban hozzá is férnek a tudattalanhoz – vagyis nem feltétlenül kell a tudattalant technikákkal a felszínre hozni és megmutatni nekik, kellő támasz mellett arra maguktól is képesek.

Akiknél annyira keményvonalas a pszichés védelem, hogy még a világ értelmezését is megváltoztatja, a szorongásaikból és félelmeikből viszont maguktól már nagyon nehezen térnek vissza. Náluk a személyiség annyira bemerevedhet, hogy csak egyféleképpen képesek különböző én-részeik megélésére, és csak egyféleképpen tudnak jó kapcsolatot tartani másokkal. Máskülönben szorongás tör rájuk. Minden más, alternatív kísérletet meghiúsít a védelmük, így hiába erősítgetjük a pozitív oldalukat (Kernberg, 2011) – az mintha nem is létezne. Ilyenkor a szupportív terápia kevésbé hasznos eljárás. Az expresszív terápiák módosított változataira van ilyenkor szükség (melyek se nem tisztán szupportívak, se nem tisztán expresszívek. Ilyen pl. az analitikusan orientált terápia).

Akiknél viszont annyira romba dőlt a szorongástűrés és a személyiség védelmi rendszere, hogy elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a gyógyszeres támogatás mellett szükségük van arra is, hogy a valóságba (annak pozitív oldalába, főként) visszavezessék őket. Náluk szerencsés döntés lehet (Szőnyi és Füredi, 2008) egy (gyógyszeres támogatás mellett vitt) szupportív terápia.

Kapcsolati szinten

Remélem, látható, hogy a különbség az expresszív és a szupportív terápia között nem csak technikai, de kapcsolati is. Gabbard (2009) szerint különbség a kettő között, hogy az expresszív terápiában a figyelem főként arra irányul, miként torzulhat a kapcsolat ellátó és ellátandó között (áttétel, ugye, a valóság átszíneződés pillanata). Egyrészt. Másrészt, szupportív terápiában ritkábbak a terápiás ülések. Hogy mire jó ez? Szőnyi és Füredi (2008) szerint arra, hogy a terápiás kapcsolatot a feltáró terápiákhoz képest lazábbra engedjük. 

Ellátási láncban (progresszivitás) elfoglalt helyük szerint

Az expresszív terápiában a terapeuta az egészséges (pozitív) én-résszel (az ún. megfigyelő én-nel) szövetséget köt, és a negatív én-részeket elkezdi hozzá fűzni a pozitívhoz (ezt nevezik restrukturálásnak, mert a folyamat átalakítja nem csak az uralkodó személyiség-részt, de a problémásat is). A negatív én-rész egy expresszív terápiában úgy viselkedik, mint egy tanulási nehézséggel küzdő diák a vegyes csoportban. Ha hagyjuk, hogy egyedül eluralja az órát, a többiek sem tudnak tanulni. Ő meg végképp lemarad, és az iskola, aztán talán a társadalom megvetett páriája is lehet belőle. Ez történik kb. a negatívba forduló terápiás kapcsolatban, ha a szorongásból és a félelemből egyedül valaki nehezen jön ki. A pozitív én-részek (sem a páciensé, sem a terapeutáé) nem érvényesülhetnek, még a terapeuta is ijesztőnek és ellenségnek tűnik. Így a negatív sem fejlődik (ellenben mindent elural). De ha olyan tanuló csoportba rakjuk, ahol a többi diák tud rá időt és figyelmet szentelni, hirtelen ugrik a teljesítménye. A pozitív én-rész (amit a szupportív terápia segített felépíteni) az expresszív terápiában már jobban képes elviselni a negatív én-rész által okozott szorongást és félelmet, és magába is építheti azt, ha akarja. Ezáltal mindkét én-rész bővül.

Felhasznált források

  • Kernberg, O., F. (2011), Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus. Animula, Budapest.
  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon könyvek, Oriold és Társai, Budapest.

Miben különbözik a támogató és a feltáró terápia?

Közzétéve Szerző:

A pszichoanalízis technikai szabályaira épülő pszichoterápiákat nevezik másik néven feltáró (expresszív) vagy dinamikus terápiáknak. Ezek az eljárások abból indulnak ki, hogy a páciens nehézségeinek nagy része még gyermekkorban rögzült mintákat követ, nem illeszkedik már a jelenlegi életkörülményekhez – ezért is okoz zavarokat a mentális életben. E terápiák célja általánosságban az, hogy ezeket a mintákat, amik torzítják a világgal való kapcsolatunkat, a paciens tudomására hozzák, beleértve azt is, miben különbözik a paciens helyzetértékelése a vele megtörténő eseményektől (hogyan módosul a helyzet értelmezése olyan irányba, melyben az ember nagyobb biztonságban érzi magát, még ha ezzel fejben kissé meg is hamisítja a helyzetet). A támogató terápiák másik elven működnek, nem céljuk a tudattalan tudatosítása, sőt, van, hogy kifejezetten kerülik is ezt a témát. Tekintve, hogy tiszta formájában mind a támogató, mind a feltáró terápia ritka, és általában a kettő valamilyen arányú keverékét használják a gyakorlatban, egyes szerzők egy skáláról (kontinuumról) beszélnek, egyik végén a feltáró, másik végén a támogató terápiával. Ezt a skálát nevezik feltáró-támogató kontinuumnak. A legtöbb terápia e két véglet közé esik.

A skála két véglete tisztán megkülönböztethető egymástól: eltérő módon magyarázzák a pszichoterápia működését és e magyarázatra eltérő technikákat is építenek. A támogató terápia általában a tünetek csökkentésére és a viselkedés megváltoztatására irányul anélkül, hogy a személyiség vagy a tudattalan konfliktusok módosítására nagy hangsúlyt fektetne. A feltáró terápiák az utóbbiakra helyezik a hangsúlyt, rendszeresen elemzik a terapeuta és a paciens kapcsolatát, a pacienst igyekeznek a tudattalan folyamataira minél nagyobb belátást engedni, hogy aztán mindazt, amit talál, beépíthesse a személyiségébe. Ezzel megváltoztatva azt. A kétféle eljárás a technikai és elméleti elemeken túl az alaphelyzetben is igencsak eltér egymástól. A leginkább támogató terápiák útmutatást nyújtanak, a leginkább feltáróak pedig felfedezést tesznek lehetővé. Az alaphelyzet annyira meghatározó, hogy még akkor is, ha valaki keveri a feltáró és a támogató technikákat, vagy az egyik, vagy a másik alaphelyzethely tartja magát. A kétféle eljárást külön oktatják, azért, mert különböző alapokból építkeznek, különböző technikákkal dolgoznak, különböző célok reményében. Történetileg még az is eltér, hogy melyiket kiknek javasolják. A támogató terápiákat olyan embereknek javasolták a múltban, akik valamiért nem tudták hasznosítani a feltáró alaphelyzetben való munkát, mert nem rendelkeztek elég lelki erőforrással a tudattalan felfedezéséhez (pl. indulatok szabályozása, bizalom kiépítése nehezen ment nekik, ami megnehezíti, hogy az eleve nagyobb szorongást provokáló, tudattalan konfliktusaikkal direkt módon foglalkozzanak). E nézet mára megváltozni látszik annyiban, hogy hiába rendelkezik valaki elég erőforrással a feltáró munkához, még nem jelenti azt, hogy feltáró terápiára van szüksége. Jóllehet, ha a szükségesnél több a támogató elem az ellátásban, akkor az arra képes pacienseket meg is foszthatjuk a még látványosabb változástól, amit a feltáró munka elhozhatna nekik. Ezért, amikor egyik vagy másik eljárást javasoljuk, mindig mérlegelni kell, mit szeretne a paciens elérni. Vagyis eltérés lehet a két eljárás között nem csak a terapeuta, de a paciens elérni kívánt céljában is. E különbségek miatt, illetve mert mindkét eljárásról nagy tudásanyag áll rendelkezésre, hiába használják a kétféle eljárás keverékeit a gyakorlatban, a szakemberek képzését könnyebb úgy megoldani, ha képzési és gyakorlati szinten egyaránt különálló terápiáknak tekintjük őket.

A támogató terápiák célja általában az, hogy segítsenek alkalmazkodni bármilyen orvosolhatatlan korláthoz, amivel a paciens az életben szembesül. A konkrét célok a lelki állapot fenntartásától a boldog és egészséges élet eléréséhez szükséges lehetőségek kiaknázásáig terjednek. A feltáró terápiában ilyen fenntartást nem végeznek, mert feltételezik, hogy arra a paciens magától is képes. Ott arra törekszenek, hogy növeljék a tudattalan folyamatokra irányuló rálátást, ezáltal érve el változást a viselkedésben. Ennek megfelelően a két eljárás stratégiája eltérő. A támogató terapeuta arra törekszik, hogy biztonságos légkört hozzon létre az ülésen, melyben a paciens vele együtt dolgozhat a belső vagy külső akadályok leküzdésén. A feltáró terapeuta fő stratégiája egy olyan légkör kialakítása, melyben megfigyelhető és visszajelezhető minden fel nem ismert vágy és félsz. Az eszköztár így különbözik. A feltáró terapeuta olyan eszközöket használ, melyek a belátást, rálátást segítik. A támogató pedig egy olyan elmeállapot fenntartására törekszik, melyben a paciens önmagán gondolkodhat (reflektálhat), illetve ezt a képességet eltanulhatja. Ez egy csendes, mégis éber lelkiállapot, melyben az érzelmeket úgy szabályozzuk fel vagy le, hogy a paciens képes legyen a lelki folyamataira figyelni és gondolkodni rajtuk. Ez a tanuláshoz általában hasznos elmeállapot, ami természetes formájában a szülő-gyermek kapcsolatban is jelen van: ebben fedezi fel a gyermek a világot, tapasztalati szinten tanul a világról és önmagáról. Itt a belátásnál fontosabb, hogy a paciens képessé váljon elviselni, illetve végső soron élvezni a terapeutával való interakciót. Ha vetünk egy pillantást arra, kiknél lehet hasznos a támogató munka, azt látjuk: pont azoknál, akik másokkal való kapcsolataikban ezt a lelki állapotot nehezen érik el vagy tartják fenn.

Felhasznált források

  1. Gabbard, G., O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Ötödik kiadás. Oriold és társai.
  2. Winston et al., (2020). Learning supportive psychotherapy – An illustrated guide. 2nd edition. American Psychiatric Association Publishing.
  3. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. FOCUS The Journal Of Lifelong Learning In Psychiatry, (3) 3, 438-449.
  4. Szőnyi, G. (Szerk.) (2015). A pszichoterápia tankönyve. Medicina.

Ui.: hazánkban a két eljárás közötti különbséget azzal is hangsúlyozzák, hogy a támogató terápiát az alap-pszichoterápiák közé, a feltáró terápiákat a (szak)pszichoterápiák közé sorolják. Előbbiek alapelvei minden terápiában fontosak, még a speciális terápiákban is, így „alapvető” ismeretet jelentenek minden pszichoterápiás szakember számára. Szőnyi (2016) az alap-pszichoterápiás eljárásokat együtt is tárgyalja a pszichoterápiák ún. előkészítő fázisával, ami a terápiás kapcsolat megalapozására szolgál. Előbbiek végzéséhez általában egészségügyi végzettség szükséges (pl. klinikai szakpszichológus). Utóbbiak speciális, többletismeretekre épülnek. A különböző terápiás irányzatok eme ismeretekben olyannyira eltérnek egymástól, hogy a kiképzést (módszerspecifikus képzettség) külön terápiás egyesületek végzik, és az önálló használatukhoz ráépülő szakvizsga (pl. pszichoterapeuta klinikai szakpszichológus) a feltétel. Mind a szakorvosok, mind a pszichológusok számára. A magyar nyelv e különbségekre külön utal, úgy mint „alap-„pszichoterápia és „szak-„pszichoterápia, bár a pszichoterápiás szakmai protokoll említést tesz arról, hogy „pszichoterápia” alatt általában csak a szakpszichoterápiákat értik.

Folyt. köv.