Mi az a krízis?

Közzétéve Szerző:

A krízisintervenció, mint technika, a koreai háború idejére nyúlik vissza. Előfutára az amerikai hadseregben alkalmazott, harctéri ellátásban kereshető. Elméleti alapjait Caplan és Sifneos fektették le azt követően, hogy 1944-ben 500 ember lelte halálát egy tragikus tömegbalesetben. Caplan a túlélők kezelése után rendszerezte a hirtelen veszteséggel kapcsolatos tudásunkat, evvel alapozva meg a krízissel és annak kezelésével foglalkozók munkáját. Szerintük (1964, idézi Bakó, 2012) krízis akkor alakul ki, ha

  1. szembe kell néznünk egy, a lelki egyensúlyunkat felborító eseménnyel, ami
  2. a megszokott eszközeinkkel nem megoldható, és
  3. a heéyzet elől elmenekülni nem lehet, ijesztően közelinek érződik.

Sifneos a krízist fenyegető, fájdalmas és feszült állapotként írta le, melyben benne van a rosszabbra és a jobbra fordulás lehetősége is. Általában valamilyen kockázatos életesemény előzi meg (Bakó, 2012). Az így kialakuló helyzetet csak az különbözteti meg a konfliktushelyzettől, hogy a krízissel szemben a konfliktushelyzetet meg lehet oldani. A krízis során, többek között, azért sem tudunk megoldást találni, mert olyankor a figyelem beszűkül (Hajduska, 2012).

A fejlődési krízisiket normatív krízisnek is hívják, mert az ember személyiségfejlődésének természetes velejárói. Olyen kihívások során jelenik meg, melyeket mindannyian meg kell valahogy haladnunk (pl. elköteleződés) (Hajduska, 2012). A fejlődés környezeti változások sorával is együtt jár. Az ember identitása (az az elképzelése, hogy ki is ő valójában) egyrészt a személyiség stabil alapja, ugyanakkor a másokkal való kapcsolataink hatására állandóan változik is. Ha a környezetünk megváltozik, az identitásunk leköveti a változást. Az elképzelés szerint tehát az, amit önmagunkról gondolunk, és az a kép, amit önmagunknak érzünk egyrészt folytonosságot mutat, van benne egyfajta stabilitás. Ugyanakkor minden életszakasz valami újszerű elkalmazkodást is megkövetel tőlünk, melynek megoldása újszerű részekkel bővíti az önmagunkról alkotott képet. Ezek a kihívások könnyebben megugorhatóak, ha a korábbi fejlődési fázist sikerrel teljesítettük. A fázisokon úgy jutunk át, hogy egy-egy fázisban jellemző konfliktushelyzetet okozó két választási lehetőség között (pl. serdülőkorban az önálló identitás vs. identitás válság rögzülése) egyensúlyt találunk. Ha sikerül egyensúlyt teremteni a két, egymásnak nagyon sokszor szögesen ellentmondó lehetőség között, pontosabban a konfliktus két oldala között, a személyiség új lehetőséggel, képességgel gazdagodik, tehát az ereje megnő. ,A következő fázisnál erre tudunk majd alapozni. Tartson bármeddig, előre sosem lehet megmondani, hogy az egyén jól vagy rosszul jön ki a válsághelyzetből. De kimenetelétől függetlenül, krízis esetén, mindenképpen veszélyhelyzettel állunk szemben, mert a személyiség addigi egyensúlya megbomlik. Olykor szélsőséges mértékben is, amivel pszichotikus állapot vagy öngyilkossági veszélyeztetettség is felléphet. A krízis önmagában tehát nem betegség, de betegséget okozhat (Csiszér-Füri, 1985, idézi Bakó, 2012).

Hivatkozott források

Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.

Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Hogyan néz ki a szupportív terápia a gyakorlatban?

Közzétéve Szerző:

A 2006-os pszichoterápiás protokoll szerint heti egyszer vagy kevesebbszer egy alkalom, 45-50 percben, sokszor egy fő terápia (pl. gyógyszeres támogatás) kiegészítéseként, vagy egy későbbi terápia előkészítőjeként. Az ülések száma max. 100, de Szőnyi és Füredi (2008) szerint évekig is tarthat a folyamat. A páciens rendszerint a szakemberrel szemben ül, ezzel hangsúlyozzák, hogy a páciens jelenére, a jelenben megélt élményekre koncentrálnak, a múltban nem csatangolnak valami sokat. A módszer nem foglalkozik a személyiség rosszul működő részeivel, és ha mégis erre kényszerülnek a felek, csak átmenetileg dolgozik azok terápiás kapcsolatot negatívba fordító hatásaival. Flaskay (2010) szerint lehetőleg ezt még a negatívba fordulás legelején teszi, ezáltal megvédve a kapcsolatot a negatívba fordulástól, mely már a páciens számára megterhelő volna.

Bár elsőre kissé furán hangozhat, hogy pont azzal nem dolgozunk, ami elvileg „hibásan működik”, mégis, ennek a megközelítésnek megvan az értelme. Eredetileg azt a célt szolgálja ez a megközelítés, hogy direkt módon ne feszegessünk semmit, ami meghaladhatná a paciens érzelmi teherbíró képességét. A negatív érzelmekkel való munka inkább az ülés megtartó erejére épít. A negatív érzelmek kifejezhetőek, megélhetőek és szavakba önthetőek: a negatív érzésekkel való munka azok átvészelésére, kibírására koncentrál, és nem a „hibás” működés miértjeire, esetleges eredetére keresi a választ.  A pozitív én-részekre és azokra a szükségletekre figyelünk, melyek megvalósítása az adott pillanatban a páciens jól-létéhez járulna hozzá. Így kisebb szorongást kell a páciensnek elviselnie, amikor az együttműködést beárnyékolja, nos, az árnyéka. Elsőre nem tűnik valami átütő módszernek, de mind a kezelőnek, mind a páciensnek komoly fejtörést okozhat, hogy egy éppen negatívba forduló kapcsolatban is megtartsa a másikról alkotott, összességében pozitív és szerethető képét. E fejtörő megoldása, újra és újra, a személyiség pozitív oldalának folyamatos jelenlétét vagy újra megjelenését eredményezi egy emberi kapcsolatban, ami sok páciens számára teljesen új tapasztalat lehet. E tapasztalat erős ellentmondásban állhat azokkal, amiket eddig megéltek akár önmagukkal, akár a többi emberrel kapcsolatban. Ez az ellentmondás felkeltheti a reményt: a páciensnek talán mégis van módja a saját magáról és az emberekről alkotott képének átalakítására. Ezúttal oly módon, hogy az neki magának is kedvezőbb legyen. Mindez gyakran motiválóan hat a páciensekre, és az életükben hiányzó változásokért hirtelen kettőzött erővel kezdenek dolgozni. Az e munkával járó, olykor elkerülhetetlen kudarcokat, frusztrációt pedig a lassan erősödő, pozitív én-részek folyamatos jelenléte egyre elviselhetőbbé teszi. 

Szőnyi és Füredi (2008) szerint a személyiség azon működőképes részeit erősíti a módszer, amely tartja a kapcsolatot a valósággal, és amelyre a páciens építeni tud. Ezért is alkalmas az eljárás olyan állapotok (pl. pszichiátriai/farmakoterápiát) kiegészítő kezelésére, amik a valósággal való kapcsolat helyreállítását igénylik.

Szupportív terápiát végezhet klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta is, ellenben szakpszichoterápiát (expresszív terápiát) csak pszichoterapeutánál lehet igénybe venni. Én klinikai szakpszichológus vagyok, ezért ha pszichoterápiás ellátás a bölcsebb választás, már ami a kezelést illeti, tovább irányítom a hozzám érkezőket egy olyan szolgáltatóhoz, ahol e pszichoterápiás ellátást igénybe vehetik.

A következő post arról szól, hogy mikor érheti meg szupportív terápiába kezdeni, és mikor nem. Amikor javaslatot teszek arra a pszichológiai vizsgálatot követően, hogy milyen eljárásokkal lehetne hozzálátni az Ön céljainak támogatásához, sokszor én is átfutok (ill. életemben egyszer legalább átfutottam korábban) ezeken a kérdéseken. 

Hivatkozott források

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.

Mi az a szupportív terápia?

Közzétéve Szerző:

Olyan ellátási forma, mely empirikus adatokon/bizonyítékokon alapuló technikákat alkalmaz – azaz olyan technikákat, melyek hatása közvetlenül megfigyelhető – a következő célok elérésére: 1) segíti egy támogató terapeuta-paciens kapcsolat kialakulását, 2) fokozza a paciens erősségeit, megküzdési képességét, a környezetben elérhető támogatás igénybevételének képességét, 3) csökkenti a paciens szubjektív distresszét és viselkedéses diszfunkcióját, 4) a paciens számára elérhetővé teszi a pszichiátriai betegségeitől való, legnagyobb gyakorlati autonómiát, 5) elősegíti, hogy a paciens a lehető legnagyobb autonómiával vegyen részt a kezelésben (1). Stratégiai szempont, hogy a paciens ne találja magát szembe még több konfliktussal a terápiája során, mint amivel egyébként is meg kell küzdenie. Ezért a figyelem nem a szorongást provokáló tudattalan konfliktusokra irányul, hanem a tudatosan elérhető érzésekre, problémákra, gondolatokra és emlékekre. A terápiás helyzetet úgy építik fel, hogy a paciens jelenlegi kapcsolatainak, pszichés folyamatainak megfigyelését lehetővé tegyék. A tudattalan konfliktusok felszínre hozatala helyett magyarázatokkal világít rá a helyzetek értelmezésében előforduló, esetleges torzításokra, fontosabb összefüggésekre. Az alkalmazkodást segítő folyamatokat, pszichés védekezést megerősíti (2).

Célja: a páciens személyiségének közvetlen erősítése, különös tekintettel a jól működő személyiségrészek és alkalmazkodási kísérletek megtámogatására. A munka során, bár az érzelmi terhelhetőség határáig bevonjuk a problémás, negatív életterületet vagy viselkedést is a közös munkába, nem ezen van a fő hangsúly. Előfordulhat, hogy átmenetileg felerősödnek a szorongások, de a kezelő igyekszik azokat az üléseken minimumon tartani. A figyelem elsősorban arra irányul, ami működik, amire építkezni lehet. Olyan terápiás kapcsolatot igyekszik a szakember kialakítani a páciensével, ami a páciens számára érzelmileg a lehető legkevésbé megterhelő (3). Az adott terápiás folyamat céljának meghatározásakor a paciens céljaiból indulunk ki (4). Más, elméleti háttérből levezethető célja a terapeutának nincsen (5). Egy paciens által hajtott, tünetfókuszú, gyakorlatias terápiáról van szó, melynek céljait és megoldásait a pacienshez igazítják. Használható mind jobban, mind rosszabbul alkalmazkodó paciensek esetén. Előbbieknél pl. krízis, válsághelyzet vagy magasabb szintű ellátás elérhetetlensége esetén. Példa a terápiás célokra:

  1. Akut krízis (pl. trauma, veszteség, szuicid kísérlet után) feloldása.
  2. Más ellátással való együttműködés növelése.
  3. Nem kívánt viselkedés csökkentése.
  4. Megküzdő képességek javítása.
  5. Társas készségek javítása.
  6. Külső konfliktusok feloldása.
  7. Visszaesés, állapotromlás, kórházba utalás megelőzése.
  8. Önbecslés javítása.
  9. Társas támasz maximalizálása (6).

Működési elve: nincs egységes elméleti háttere, így több magyarázat is létezik a működésére. A kötődéselmélet szerint a terapeuta lehetőséget teremt arra, hogy a paciens megvizsgálja a kötődési személyekhez való viszonyát és azt, ahogyan önmagát látja a kötődési kapcsolataiban, majd átértékelje mindezt arra a tapasztalatra alapozva, amit a terápiás kapcsolatban megélt. A terápiás kapcsolat egyfajta biztos bázis, mely talaján a paciens új módon vizsgálhatja a körülötte lévő világot (7). Biztonságos érzelmi légkört hoz létre, melyben a paciens a terapeutával együtt dolgozva le tudja küzdeni a céljai elérését akadályozó tényezőket (8). A paciens tapasztalati úton tanul meg kialakítani és fenntartani egy számára kedvezőbb emberi kapcsolatot, és ezt a tapasztalatot át tudja ültetni a rendelésen kívüli kapcsolataiba is. A terápiás helyzet lehetővé teszi, hogy beinduljanak az ember lelki működésében automatikusan meglévő, csak eddig talán kevésbé hangsúlyos, önkorrekciós folyamatok (9). Az önismeret fejlesztése, növelése, saját indítékok megértése nem központi kérdés, a paciens életében bekövetkező változás az önértékelés javulásából, alkalmazkodási készségek, kapcsolatkezelés minőségének javulásából, a kapcsolatban szerzett korrektív tapasztalatokból és a személyiség spontán éréséből ered (10). A viselkedési mintázatok változása jelezheti a személyiség változását, ám maga a módszer annak megváltoztatására nem törekszik (11). A személyiségben lezajló változások előidézésére alkalmas módszerekre (feltáró terápiákra) leginkább akkor számítani, ha a világhoz való viszonyunk okán mindig hasonlóan, hasonló minták szerint kapcsolódunk másokhoz, és viselkedünk velük szemben. A szupportív terápia is eljuthat egy olyan pontra, ahol hiába változtatunk az önbizalmon, alkalmazkodó képességen, stratégiákon és viselkedésen, a várt eredmény elmarad. Ilyenkor a megoldás a rég berögződött mintáink megváltoztatása. Vagyis a feltáró terápiáknál a régi mintáink változása már nem „hozománya” a kezelésnek, hanem eszköze, ill. maga a megoldás, amit a paciens keres (12).

  1. Hogyan néz ki a módszer a gyakorlatban?
  2. Miért érné meg akkor szupportív terápiát választani? 
  3. Miben különbözik a szupportív terápia a feltáró pszichoterápiától?

Hivatkozott források:

  1. de Maat et al. (2008). Short psychodynamic supportive psychotherapy, antidepressants, and their combination in the treatment of major depression: a mega-analysis based on three randomized clinical trials. Depression and anxiety, 25, 565–574.
  2. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  3. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest
  4. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  5. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  6. Novalis, P. et al. (2020).Clinival Manual of Supportive Psychotherapy. Second Edition. American Psychichiatric Association Publishing.
  7. Berlincioni, V. and Barbieri, S. (2004). Support and Psyhoctherapy. American Journal of Psychotherapy, (58) 3, 321-334.
  8. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. Focus. The journal of lifelong learning in psychiatry, (3) 3, 438-449.
  9. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  10. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
  11. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
  12. Pinsker, H. (1997/2013). A primer of supportive psychotherapy. Routledge.

Mi az az alap-pszichoterápiás eljárás?

Közzétéve Szerző:

 A hangsúly ezeknél az eljárásoknál azon van, hogy az adott szituációban a páciens hogyan férhet hozzá saját belső erőforrásaihoz (leküzdve a félelmeit, megzabolázva haragját, stb.). A realitással, a mindennapi élet dolgaival való boldogulás erősítéséről van szó. Az efféle megerősítésnek több formája lehet. Szőnyi és Füredi (2008) felsorolásában:

  1. pszichoterápiás betegvezetés: a pszichológiai munka ilyenkor kiegészítője az orvosi ellátásnak. A beszélgetések a páciens helyzetére, betegségére, kezelésére és ekörül szerveződő konfliktusaira koncentrálnak. Nem a beteg gyógyulását várjuk tőle, hanem a kezeléssel kapcsolatos lelki nehézségeken könnyítünk. Krónikus betegségeknél fordul pl. elő ilyen ellátási forma, amikor lehet pszichológiai oldala is betegségnek.
  2. (pszichoterápiás szemléletű) konzultáció: a betegség-egészség határon mozgunk, amikor a helyzet súlyos terhet jelent a páciensre nézve, s e teher alatt pszichés egyensúlya megbillen. Ha a billenést így hagyjuk, zavarrá fejlődhet. A konzultáció az adott élethelyzetben a páciens belső folyamataira koncentrál, és igyekszik e folyamatokba annyi belátást engedni számára, hogy e tudásra alapozva ő maga oldja meg a helyzetet. Jellemzően jól jön ilyen konzultáció, ha
    1. beteg hozzátartozó kapcsán keresnek fel,
    1. nem tartja magát betegnek az ember, de valaki mégis terápiára akarja küldeni,
    1. az ember egy adott szerepében elbizonytalanodott,
    1. életkorából vagy helyzetéből eredően bizonytalanodott el önmagában.
  3. krízisintervenció: célja a szenvedést enyhíteni, a beszűkült állapotot oldani, lehetőleg sürgősen. Az időpontot mihamarabb megadják, az ülések hossza és gyakorisága a problémától függ, és gyakran be kell vonni a segítésbe másokat is. Ha a krízis oldódik, ill. a krízis előtti egyensúlyhelyzet visszaállt, az intervenció befejeződik. Gyakran teamek végzik.
  4. szupportív terápia: erről másutt részletesen írtam.

Senki – földje

Közzétéve Szerző:

A honlap, és egyben a vállalkozás elnevezése egy szójáték, amibe több, a vállalkozást meghatározó dolgot sűrítettem. Elsőre barátságtalanul hangozhat. Most bonyolult is lesz. Muhaha. Magyarul kevésbé jön át, az angol ’no man’s land’ kicsit beszédesebb: a „no man’s”-t a megszokott „senki” helyett, szó szerint fordíthatom a „nem” és „ember”  szavakkal is. Azaz „nem ember földje”.

A szójátékot, különösen a „nem ember földjét” egyes jungiánus terapeuták után használom, ahol a „no-self” („nem-szelf” vagy „nem-én”) olyan tudattalan tartalom, ami nem része az önmagunkról való tudásunknak. Annak, amit általában a személyiségünknek gondolunk. Érthetőbben: nem a mi részünk, olykor nem kelt emberi benyomást (numinózumnak hat). Rendszerint e terapeuták archetípust értenek alatta. Ezek olyan pszichés folyamatok, amik az ember lélektani működését szervezik rendszerbe, még mielőtt a tudatos én vagy az önmagunkról kialakult tudásunk (a szelf) egyáltalán létrejöhetne. A részeink, hiszen minden emberben nagyjából azonos elven működnek (az ember lélektani alapjai, nagyjából), és közben nem részeink, mert bár a személyiség alapját képezik, mégsem elegendőek önmagukban ahhoz, hogy az egyén személyiségének nevezzük őket. Általános alapelvek, amikre az egyéni lelki működés épül. Ha megnyilvánulnak, olykor olyasmi benyomást keltenek, hogy „hát ez nem is én vagyok, de közben mégis én vagyok?”. A személyiség számára idegen (ismeretlen) folyamat a nem-én, és mindig lesz olyan része, amit nem lehet beépíteni a személyiségbe. Felfogható, kis túlzással, általános természeti folyamatnak is. Vagyis nem-ember. Jung úgy gondolta, hogy olykor a pszichológiai munka feladata a tudatos és tudattalan folyamatok kibékítése, melybe beleérthetjük akár az emberi (tudatos és tudattalan) és nem-emberi, archetipikus folyamatok közötti „egyezkedést” is. Ami sokszor azzal indul, hogy megtudjuk, melyik tartalom az enyém, és melyik nem az enyém? Ez nagyjából egy határvitának is felfogható.

A szójáték utal a szó megszokott jelentésére is: egy tisztázatlan hovatartozású területre, két konfliktusban álló fél között. Olyan területre, ahol a két fél között vitás a határ: nem mindegy, ki mennyit birtokol belőle. A pszichológiai munkában ezt gyakran látni: tisztázni akarjuk, ki szólhat bele kinek az életébe. Vita során az ember átléphet-e egy bizonyos határt? Hathat rám a másik, vagy én hathatok-e rá? Része lehetek az ő életének, vagy ő lehet része az enyémnek? Ha része lehet, mennyit engedek belőle? Akár egy határvita. Önismereti munkában ugyanilyen kérdés lehet két személyiség-rész között: pl. mennyire hathat rám egy érzés? Mennyire élhetem meg ezt vagy azt az oldalamat? Mennyire tudok én hatni egy lelki folyamatra, vagy mennyire hagyom, hogy az hasson rám? A tudattalanból mi válhat tudatossá? Vagy fordítva. Határvita a személyközi térben, és az én-határokon is.

Magát a terápiás helyzetet is szokás átmeneti térnek nevezni, ahol egyszerre működik a jelen, a múlt, a jövő (nem tudni elsőre, hogy pl. rám reagál-e valaki a jelenben, vagy múltbeli minta szerint értelmezi a döntéseimet), én és nem-én. Azaz a tudatos és tudattalan, ill. én (terapeuta) és másik (paciens). Az ülés sokszor olyan kérdések tisztázásából áll, hogy akkor ki reagál kire, mire, miért, minek? Határokat húzni, átlépni, tisztázni tanulunk.

Engem ráadásul rendszerint olyankor keresnek meg a paciensek, amikor szeretnének valamin változtatni az életvitelükben. Átmeneti időszak ez a régiből az újba. A régi az ismert, az új pedig nem ismert terület a számukra. A régit uraljuk, az újat nem uraljuk. Átlépjük a határainkat, hogy kitoljuk őket, valami újra szert tegyünk, ezzel változtassunk. Az az időszak, amit valaki a pszichológusnál tölt, szintén lehet tehát egyfajta átmenet, a személyes senkiföldje. Pont olyan ingoványos, nehezen járható hely ez, mint a régi magyar gyepűelve volt az országhatáron.

Végül, korábban a klinikum határterületein dolgoztam: még lehet klinikum, amit csinálok, de már nem teljesen az (annak a kevésbé ismert, kevésbé járt területe). Lehettem klinikus is, de lehettem tiszt is. Ki minek kezelt, de egyszerre a két identitást kevesen tudták számításba venni. Amikor szakképzésben voltam, az is előfordult, hogy valaki megjegyezte: nehéz elképzelni, mit csinálok, ha nem mondhatok róla semmit a körülmények nem nyilvános jellege miatt. Amikor aztán úgy döntöttem, mutatok hát valamit, amit könnyű lesz megérteni, megkaptam – nehéz megérteni, hogy mi ebben annyira titkos, és ez nem is annyira „klinikai”. Hát… jó. Túl katonai ahhoz, hogy megosszam, de nem elég klinikai ahhoz, hogy az egészségügyis megelégedjen vele. Ezen annyira felpaprikáztam magam, hogy megígértem: ha nem értitek, akkor megtanítom nektek! Később ezt meg is tettem. Az egyenruhás világban nem voltam eléggé egyenruhás, az egészségügyiben nem voltam eléggé egészségügyis. Jogilag mindkettő voltam. Amikor az egyikben megpróbáltam a másik lenni, mindig túlfeszítettem a határt. Úgy éreztem, nincsen helyem egyik világban sem, hát elhatároztam, építek magamnak egy sajátot. Innen a vállalkozás ötlete, és innen a neve is: se ez, se az. Így aztán azt az embert, aki interjúra jelentkezik nálam, köszönthetném akár így is (amit a honlapon félig meg is teszek): „Üdvözlöm a senkiföldjén!”