Senki – földje

A honlap, és egyben a vállalkozás elnevezése egy szójáték, amibe több, a vállalkozást meghatározó dolgot sűrítettem. Elsőre barátságtalanul hangozhat. Most bonyolult is lesz. Muhaha. Magyarul kevésbé jön át, az angol ’no man’s land’ kicsit beszédesebb: a „no man’s”-t a megszokott „senki” helyett, szó szerint fordíthatom a „nem” és „ember”  szavakkal is. Azaz „nem ember földje”.

A szójátékot, különösen a „nem ember földjét” egyes jungiánus terapeuták után használom, ahol a „no-self” („nem-szelf” vagy „nem-én”) olyan tudattalan tartalom, ami nem része az önmagunkról való tudásunknak. Annak, amit általában a személyiségünknek gondolunk. Érthetőbben: nem a mi részünk, olykor nem kelt emberi benyomást (numinózumnak hat). Rendszerint e terapeuták archetípust értenek alatta. Ezek olyan pszichés folyamatok, amik az ember lélektani működését szervezik rendszerbe, még mielőtt a tudatos én vagy az önmagunkról kialakult tudásunk (a szelf) egyáltalán létrejöhetne. A részeink, hiszen minden emberben nagyjából azonos elven működnek (az ember lélektani alapjai, nagyjából), és közben nem részeink, mert bár a személyiség alapját képezik, mégsem elegendőek önmagukban ahhoz, hogy az egyén személyiségének nevezzük őket. Általános alapelvek, amikre az egyéni lelki működés épül. Ha megnyilvánulnak, olykor olyasmi benyomást keltenek, hogy „hát ez nem is én vagyok, de közben mégis én vagyok?”. A személyiség számára idegen (ismeretlen) folyamat a nem-én, és mindig lesz olyan része, amit nem lehet beépíteni a személyiségbe. Felfogható, kis túlzással, általános természeti folyamatnak is. Vagyis nem-ember. Jung úgy gondolta, hogy olykor a pszichológiai munka feladata a tudatos és tudattalan folyamatok kibékítése, melybe beleérthetjük akár az emberi (tudatos és tudattalan) és nem-emberi, archetipikus folyamatok közötti „egyezkedést” is. Ami sokszor azzal indul, hogy megtudjuk, melyik tartalom az enyém, és melyik nem az enyém? Ez nagyjából egy határvitának is felfogható.

A szójáték utal a szó megszokott jelentésére is: egy tisztázatlan hovatartozású területre, két konfliktusban álló fél között. Olyan területre, ahol a két fél között vitás a határ: nem mindegy, ki mennyit birtokol belőle. A pszichológiai munkában ezt gyakran látni: tisztázni akarjuk, ki szólhat bele kinek az életébe. Vita során az ember átléphet-e egy bizonyos határt? Hathat rám a másik, vagy én hathatok-e rá? Része lehetek az ő életének, vagy ő lehet része az enyémnek? Ha része lehet, mennyit engedek belőle? Akár egy határvita. Önismereti munkában ugyanilyen kérdés lehet két személyiség-rész között: pl. mennyire hathat rám egy érzés? Mennyire élhetem meg ezt vagy azt az oldalamat? Mennyire tudok én hatni egy lelki folyamatra, vagy mennyire hagyom, hogy az hasson rám? A tudattalanból mi válhat tudatossá? Vagy fordítva. Határvita a személyközi térben, és az én-határokon is.

Magát a terápiás helyzetet is szokás átmeneti térnek nevezni, ahol egyszerre működik a jelen, a múlt, a jövő (nem tudni elsőre, hogy pl. rám reagál-e valaki a jelenben, vagy múltbeli minta szerint értelmezi a döntéseimet), én és nem-én. Azaz a tudatos és tudattalan, ill. én (terapeuta) és másik (paciens). Az ülés sokszor olyan kérdések tisztázásából áll, hogy akkor ki reagál kire, mire, miért, minek? Határokat húzni, átlépni, tisztázni tanulunk.

Engem ráadásul rendszerint olyankor keresnek meg a paciensek, amikor szeretnének valamin változtatni az életvitelükben. Átmeneti időszak ez a régiből az újba. A régi az ismert, az új pedig nem ismert terület a számukra. A régit uraljuk, az újat nem uraljuk. Átlépjük a határainkat, hogy kitoljuk őket, valami újra szert tegyünk, ezzel változtassunk. Az az időszak, amit valaki a pszichológusnál tölt, szintén lehet tehát egyfajta átmenet, a személyes senkiföldje. Pont olyan ingoványos, nehezen járható hely ez, mint a régi magyar gyepűelve volt az országhatáron.

Végül, korábban a klinikum határterületein dolgoztam: még lehet klinikum, amit csinálok, de már nem teljesen az (annak a kevésbé ismert, kevésbé járt területe). Lehettem klinikus is, de lehettem tiszt is. Ki minek kezelt, de egyszerre a két identitást kevesen tudták számításba venni. Amikor szakképzésben voltam, az is előfordult, hogy valaki megjegyezte: nehéz elképzelni, mit csinálok, ha nem mondhatok róla semmit a körülmények nem nyilvános jellege miatt. Amikor aztán úgy döntöttem, mutatok hát valamit, amit könnyű lesz megérteni, megkaptam – nehéz megérteni, hogy mi ebben annyira titkos, és ez nem is annyira “klinikai”. Hát… jó. Túl katonai ahhoz, hogy megosszam, de nem elég klinikai ahhoz, hogy az egészségügyis megelégedjen vele. Ezen annyira felpaprikáztam magam, hogy megígértem: ha nem értitek, akkor megtanítom nektek! Később ezt meg is tettem. Az egyenruhás világban nem voltam eléggé egyenruhás, az egészségügyiben nem voltam eléggé egészségügyis. Jogilag mindkettő voltam. Amikor az egyikben megpróbáltam a másik lenni, mindig túlfeszítettem a határt. Úgy éreztem, nincsen helyem egyik világban sem, hát elhatároztam, építek magamnak egy sajátot. Innen a vállalkozás ötlete, és innen a neve is: se ez, se az. Így aztán azt az embert, aki interjúra jelentkezik nálam, köszönthetném akár így is (amit a honlapon félig meg is teszek): “Üdvözlöm a senkiföldjén!”