A szupportív terápia az ún. alap-pszichoterápiás eljárások közé tartozik. Olyan módszer, amelynek nincsen önálló fejlődés-, pszichopatológiai vagy terápiaelmélete (Flaskay, 2010, 47.). »Két személy kapcsolatán alapuló pszichológiai gyógyító-fejlesztő eljárás, amely közvetlen eszközöket használ azzal a céllal, hogy enyhítse a tüneteket, fenntartsa, helyreállítsa vagy fejlessze az önértékelést, az alkalmazkodási készségeket és a pszichés működés színvonalát általában. A célok eléréséhez szükséges mértékben veszi vizsgálat alá a kapcsolatokat (…), valamint a kliens múltbeli vagy jelenlegi viselkedéseit és emocionális stílusát« (Pinsker, 1994, 533., idézi Flaskay, 2010, 52-53.).
Ez dióhéjban annyit jelent, a kezelési módszer sokkal inkább függ a páciens élethelyzetétől és nehézségeinek egyéni sajátosságaitól, semmint a terapeuta speciális képzettségétől (Szőnyi és Füredi, 2008). Azaz módszerfüggetlen eljárás, melynek használata leginkább a pácienshez igazodik. Flaskay (2010) összefoglalója szerint a módszer rugalmas, az alkalmazott eszközöket az alkalmazója a pácienshez igazítja. A megközelítés alapvető hatásmechanizmusa megtalálható más pszichoterápiás eljárásokban is, általánosan fontos „összetevőnek” tekinthető: fontos, hogy a páciens olyan tapasztalatokhoz jusson, melyek eltérnek az addig megszokott élményeitől, s melyek alapján újféle döntéseket hozhat. Mindez az empatikus és elfogadó légkörben megnyitja az utat a természetes változás előtt. A terapeuta ebben a közegben egyfajta konténere a páciens által hordozott, rossz érzéseknek, melyek felbukkanása ellenére is képes fenntartani a jó kapcsolatot a pácienssel (megtartani a pácienst); ezáltal biztonságérzést nyújtani. Ehhez olyan eszközöket használ, melyeket más eljárásokban ritkábban találunk meg. Ilyen a dicséret (mely a páciens valamely, változást segítő igyekezetének el- vagy felismerése), a megerősítés, tanácsadás, meggyőzés, ill. a lehetőség, hogy a páciens az ülések között is kapcsolatba lépjen a kezelőjével. Az olyan, a (feltáró szak-) pszichoterápiákra jellemző eszközöket, amik a személyiség rosszul működő részeivel való munkára helyezik a hangsúlyt (mint a konfrontáció vagy értelmezés), ritkán használja.
A terápiás cél a páciens személyiségének közvetlen erősítése, különös tekintettel a jól működő személyiségrészek és alkalmazkodási kísérletek megtámogatására. A munka során, bár az érzelmi terhelhetőség határáig bevonjuk a problémás, negatív életterületet vagy viselkedést is a közös munkába, nem ezen van a fő hangsúly. Előfordulhat, hogy átmenetileg felerősödnek a szorongások, de a kezelő igyekszik azokat az üléseken minimumon tartani. A figyelem elsősorban arra irányul, ami működik: a páciens pozitív oldalára. Minden olyasmire, amire építkezni lehet. Így aztán olyan terápiás kapcsolatot igyekszik a szakember kialakítani a páciensével, ami a páciens számára érzelmileg a lehető legkevésbé megterhelő. Miután azonban a személyiség legrosszabban működő részeit nem érinti a módszer (illetve csak a legszükségesebb mértékben), ezért gyógyulást (ún. strukturális változást) nem várnak el tőle, legalábbis nem tartósan (Szőnyi és Füredi, 2008).
Flaskay (2010) idézi Dewaldot (1994), aki szerint a céljaink az alábbiak:
- csökkenteni vagy enyhíteni az életet zavaró tüneteket, pszichés hiányokat (pl. egyedüllét, fóbiák kibírása), enyhíteni a zavarból levezethető viselkedést (pl. intenzív dühkitörések),
- a stresszel való megküzdés erősítése azzal, hogy górcső alá vesszük a páciens pszichés hiányosságait,
- és olyan közeget teremtünk, melyben nő a páciens motiváltsága, kezdeményezőkészsége, több felelősséget mer a vállára venni, s ezen keresztül érettebbé válik.
Flaskay (2010) szerint a szupportív terápia során abban reménykedünk, hogy a változás
- az önértékelés javulásából,
- alkalmazkodási készség fejlődéséből,
- az emberi kapcsolatok kezelése terén új stratégiák megtanulásából,
- a saját magunkról alkotott kép számunkra kedvezőbb irányú megváltozásából,
- számunkra újszerű tapasztalatok megéléséből és reájuk való építkezésből (korrektív tapasztalatok internalizálása),
- a személyiség spontán éréséből származik.
Reméljük, hogy mindez elvezet a páciens közérzetének, alkalmazkodóképességének javulásához, kapcsolatainak kiegyensúlyozottabbá válásához, az életminőség fejlődéséhez. Néha az állapotromlás megakadályozásához, más orvosi vizsgálatokkal való együttműködés erősödéséhez. Akkor mégis kinek válhat hasznára egy ilyen módszer?
- Azoknak, akiknél a probléma új keletű. Pl. hirtelen fellépő krízis, trauma, gyász után jelentkezik, és a páciens tüneteinek gyors enyhülését szeretné.
- Akiknek, a fentivel pont ellenkezően, már régóta megvan a pszichés problémája, és már beszűkíti az életét, az alkalmazkodási képességét. Esetleg nem vagy alig bízik másokban, nehezen viseli, ha frusztrálják őt, és nehezen szabályozza az érzelmeit.
- Akik olyan élményeken mentek keresztül, melyek miatt elvesztették kapcsolatukat a mindennapi élettel (pl. pszichózison estek át, hosszabb kórházi kezelésre szorultak). A belső világuk túl ijesztő még ahhoz, hogy behatóbban foglalkozzanak vele, mégis keresik a módját, hogy visszatérhessenek a hétköznapi életükbe (Pinsker, 1994, idézi Flaskay, 2010).
- Olyan határeseti (border-line) személyiségzavarral küzdenek, mely önsértéssel vagy öngyilkossági kísérlettel is párosult (Aviram et al., 2006, idézi Flaskay, 2010)
Felmerülhet pár kérdés e sorok láttán.
- Hogyan néz ki a módszer a gyakorlatban?
- Miért érné meg akkor szupportív terápiát választani?
- Miben különbözik a szupportív terápia a (szak)pszichoterápiától?
Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:
- Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
- Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.