Olyan ellátási forma, mely empirikus adatokon/bizonyítékokon alapuló technikákat alkalmaz – azaz olyan technikákat, melyek hatása közvetlenül megfigyelhető – a következő célok elérésére: 1) segíti egy támogató terapeuta-paciens kapcsolat kialakulását, 2) fokozza a paciens erősségeit, megküzdési képességét, a környezetben elérhető támogatás igénybevételének képességét, 3) csökkenti a paciens szubjektív distresszét és viselkedéses diszfunkcióját, 4) a paciens számára elérhetővé teszi a pszichiátriai betegségeitől való, legnagyobb gyakorlati autonómiát, 5) elősegíti, hogy a paciens a lehető legnagyobb autonómiával vegyen részt a kezelésben (1). Stratégiai szempont, hogy a paciens ne találja magát szembe még több konfliktussal a terápiája során, mint amivel egyébként is meg kell küzdenie. Ezért a figyelem nem a szorongást provokáló tudattalan konfliktusokra irányul, hanem a tudatosan elérhető érzésekre, problémákra, gondolatokra és emlékekre. A terápiás helyzetet úgy építik fel, hogy a paciens jelenlegi kapcsolatainak, pszichés folyamatainak megfigyelését lehetővé tegyék. A tudattalan konfliktusok felszínre hozatala helyett magyarázatokkal világít rá a helyzetek értelmezésében előforduló, esetleges torzításokra, fontosabb összefüggésekre. Az alkalmazkodást segítő folyamatokat, pszichés védekezést megerősíti (2).

Célja: a páciens személyiségének közvetlen erősítése, különös tekintettel a jól működő személyiségrészek és alkalmazkodási kísérletek megtámogatására. A munka során, bár az érzelmi terhelhetőség határáig bevonjuk a problémás, negatív életterületet vagy viselkedést is a közös munkába, nem ezen van a fő hangsúly. Előfordulhat, hogy átmenetileg felerősödnek a szorongások, de a kezelő igyekszik azokat az üléseken minimumon tartani. A figyelem elsősorban arra irányul, ami működik, amire építkezni lehet. Olyan terápiás kapcsolatot igyekszik a szakember kialakítani a páciensével, ami a páciens számára érzelmileg a lehető legkevésbé megterhelő (3). Az adott terápiás folyamat céljának meghatározásakor a paciens céljaiból indulunk ki (4). Más, elméleti háttérből levezethető célja a terapeutának nincsen (5). Egy paciens által hajtott, tünetfókuszú, gyakorlatias terápiáról van szó, melynek céljait és megoldásait a pacienshez igazítják. Használható mind jobban, mind rosszabbul alkalmazkodó paciensek esetén. Előbbieknél pl. krízis, válsághelyzet vagy magasabb szintű ellátás elérhetetlensége esetén. Példa a terápiás célokra:

1. Akut krízis (pl. trauma, veszteség, szuicid kísérlet után) feloldása.
2. Más ellátással való együttműködés növelése.
3. Nem kívánt viselkedés csökkentése.
4. Megküzdő képességek javítása.
5. Társas készségek javítása.
6. Külső konfliktusok feloldása.
7. Visszaesés, állapotromlás, kórházba utalás megelőzése.
8. Önbecslés javítása.
9. Társas támasz maximalizálása (6).

Működési elve: nincs egységes elméleti háttere, így több magyarázat is létezik a működésére. A kötődéselmélet szerint a terapeuta lehetőséget teremt arra, hogy a paciens megvizsgálja a kötődési személyekhez való viszonyát és azt, ahogyan önmagát látja a kötődési kapcsolataiban, majd átértékelje mindezt arra a tapasztalatra alapozva, amit a terápiás kapcsolatban megélt. A terápiás kapcsolat egyfajta biztos bázis, mely talaján a paciens új módon vizsgálhatja a körülötte lévő világot (7). Biztonságos érzelmi légkört hoz létre, melyben a paciens a terapeutával együtt dolgozva le tudja küzdeni a céljai elérését akadályozó tényezőket (8). A paciens tapasztalati úton tanul meg kialakítani és fenntartani egy számára kedvezőbb emberi kapcsolatot, és ezt a tapasztalatot át tudja ültetni a rendelésen kívüli kapcsolataiba is. A terápiás helyzet lehetővé teszi, hogy beinduljanak az ember lelki működésében automatikusan meglévő, csak eddig talán kevésbé hangsúlyos, önkorrekciós folyamatok (9). Az önismeret fejlesztése, növelése, saját indítékok megértése nem központi kérdés, a paciens életében bekövetkező változás az önértékelés javulásából, alkalmazkodási készségek, kapcsolatkezelés minőségének javulásából, a kapcsolatban szerzett korrektív tapasztalatokból és a személyiség spontán éréséből ered (10). A viselkedési mintázatok változása jelezheti a személyiség változását, ám maga a módszer annak megváltoztatására nem törekszik (11).

1. Hogyan néz ki a módszer a gyakorlatban?
2. Miértérné meg akkor szupportív terápiát választani? 
3. Miben különbözika szupportív terápia a (szak)pszichoterápiától?

További olvasnivaló:

1. de Maat et al. (2008). Short psychodynamic supportive psychotherapy, antidepressants, and their combination in the treatment of major depression: a mega-analysis based on three randomized clinical trials. Depression and anxiety, 25, 565–574.
2. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
3. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest
4. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
5. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.
6. Novalis, P. et al. (2020).Clinival Manual of Supportive Psychotherapy. Second Edition. American Psychichiatric Association Publishing.
7. Berlincioni, V. and Barbieri, S. (2004). Support and Psyhoctherapy. American Journal of Psychotherapy, (58) 3, 321-334.
8. Appelbaum, A., H. (2005). Supportive Psychotherapy. Focus. The journal of lifelong learning in psychiatry, (3) 3, 438-449.
9. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
10. Flaskay, G. (2016). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Oriold és társai.
11. Pinsker, H., Rosenthal, R., McCullough (2015). Dynamic Supportive Psychotherapy. Handbook of Short-Term Dynamic Psychotherapy. International Psychotherapy Institute e-Book.