Pszichológus vs. barát – megszokott kérdés, megszokatlan válasz

Egy korábbi bejegyzésben kitértem arra a kételyre, amivel a baráti beszélgetéssel szemben a szakemberrel való beszélgetésre tekinthetünk. Arra is utaltam, hogy a hasonló kételyeket segíthet csökkenteni némi információ. Sok ilyen cikkel találkozni az interneten, így a megszokott válaszokat most mellőzöm, és a megértéshez felajánlok egy belső perspektívát: mi történne, ha a barátaimmal pszichológus módjára beszélnék? Talán elég szemléletes leszek. Nem célom a meggyőzés, inkább elgondolkodtatni szeretnék.

Jobb esetben a barátok megkérnek, hagyjuk abba. Rosszabb esetben idegesítőek leszünk. Röviden. Hosszabban, itt van néhány ismérv, ami a baráti beszélgetésekre rendszerint ritkán jellemző.

A pszichológussal folytatott beszélgetésről szerintem – a pszichológus szemszögéből – azt érdemes tudni, hogy

  Célhoz kötött: ez egy nagyon sajátos formája a munkakapcsolatnak. A paciens céljának elérést támogatom, melyet általában a munka kezdetén meg is határozunk. A munka során rendszerint e célhoz illesztem a kérdéseimet. És jól meggondolom, közelebb jutunk-e a célhoz vele vagy sem? Eközben a saját igényeim, személyes elvárásaim és vágyaim nem juttatom érvényre. Ez barátságra tartósan nem jellemző, mert egyfajta szolgálatot hoz a kapcsolatba: tetteimmel a másikat szolgálom. A saját igények háttérbe szorítása igen kimerítő lehet hosszú távon, és közben a pacienstől nem várjuk el, hogy visszatöltsön az aksiba bármit is. Egy barátságban ez sok frusztrációt tud okozni. Ilyenkor a barátunkat leállíthatjuk, jól megmondhatjuk neki, és/vagy magunknak kérhetünk figyelmet, mert érzelmileg szükségünk van rá. Később leírom, hogy az ülésen miért nem csinálok ilyet.

  Időtartamhoz kötött: az üléseknek rendszerint időtartama és rendszeressége van. Pl. ha heti egyszer van ülés, akkor heti 50 perce van a kliensnek beszélni. Ha sokat dumálok, mert nekem jól esik, akkor kevesebb idő jut a kliensre. Ha sok dolog történik a klienssel, válogat a témák között. Már az érdekes kérdés, melyiket tartja elég fontosnak ahhoz, hogy rászánja az időt. Ha pl. túl sok a téma, és a paciens elvész köztük, már az hozzájárulhat az életvezetési vagy társas készségek fejlődéséhez, ha ki kell emelnie valamit, míg valami mást háttérbe szorít, késleltet a következő ülésre. A szelekció, kiemelés, gátlás, halasztás, az érzelmi szabályozásunkkal való, aktív munkát igényli, melyet mindketten közelről figyelünk. Ha egy barátunk csinálja ezt túl sokáig velünk, felmerülhet az igény bennünk, hogy akadjon le rólunk, hagyjon nekünk levegőt, vagy félhetünk, hogy szabályozni akarja az életünket (pl. ne mondjuk meg, mit érezhet és mit nem).

  Módszertanhoz kötött: körülhatárolható elvek mentén veszek részt a beszélgetésben. Sokszor maga a paciens sem érti, mi történik vele, így kell valami kapaszkodó ahhoz, hogy legalább nekem legyen egy ötletem, amit felajánlhatok az ülésen. A célhoz rendelek egy módszert, a módszerhez egy stratégiát, a stratégiához eszközöket (sok esetben ez a négy kb. egy és ugyanaz), amiket adott elvek szerint használok. Mi történne, ha ezt csinálnám a barátságaimban? 1. Nagyon hamar lefáradnék fejben. 2. Megkérnének, ne analizáljam őket. 3. Elkezdeném analizálni az ellenállásukat. 4. Ezek után senki nem hívna meg sehova. Bár az ülés akkor jó, ha a felszínen „csak beszélgetünk”, eközben nekem gondolkodni kell. Ezt olyan szokatlan, hogy amikor segélyvonalaztam, minden hospitálásvezetőm tudta, pszichológiát tanulok, anélkül, hogy mondtam volna. Ha egy barátunk agyal rajtunk ennyit, rendszerint elkezdünk aggódni.

  Keretekhez kötött: ez a fenti három pont együttesen egy szabályrendszert alkot, ami természetellenes – keretek, korlátok közé szorítja a spontán, mindennapi emberi dolgokat, mint figyelem, empátia, együttérzés, stb.. Mire jó ez? Hát arra, hogy mesterséges legyen. Felfüggesztjük vele a mindennapi udvariasság, etikett, szokások és modorosság nagy részét. Én még a szokásaimat is. Emiatt kényelmetlen helyzet, mert nem ismertek a szabályai: mihez fogunk egymással kezdeni így? A mindennapi szokásaink ezt a bizonytalanságot cserélik ki valami előre láthatóra, biztonságot adóra. Pl. ha ott a víz az asztalon, az figyelmességet jelent; legalább tudom, tisztelni fognak. Itt zsebkendő van a helyén. Ha tegeződünk, az fejezhet ki hasonlóságot. Korban, státuszban, tapasztalatban: a szakember hasonlít hozzám és más, hasonló helyzetben megismert emberhez (pl. kollégákhoz).Viselkedem majd, ahogy velük szoktam. Én erre megkérek mindenkit, magázódjunk, mert hiába beszélünk majd intim dolgokról, nekem kell majd a távolság. Zavarba ejtő, bizonytalan, üres helyzet ez. Mire jó ez? Hát arra, hogy üres legyen. Baráti körben ekkor kerül elő a sör, a mozi vagy a társasjáték. Csak csináljunk már valamit!

Ezt az űrt az ülésen máshogyan töltjük ki. Kényelmesebbé, meghittebbé, őszintébbé, stb. kezdjük tenni a helyzetet, lélektanilag. Más, megszokott módszer nem jön szóba. Miután nekem korlátozni kell magam, és a paciens céljai alá rendelem a döntéseimet, mindig a paciens témája az első, az üres teret a kliens kénytelen kitölteni. Mivel más nincs, hát avval, amit hozott magával. Ez lehet minden, társadalmilag megszokott dolog, pl. udvariaskodás. De lehet saját vágy, érzés, gondolat, döntés is, amivel kedvezőbbé alakítja magának a helyzetet. És hozza magával az elakadásait is. Nekem érdemes mindkettőt figyelembe venni. Torzítások a gondolkodásban, elhárítások, ismétlődő minták, játszmák, szorongások fognak hatni a beszélgetésre (pl. a téma kiválasztására), és a keretet elkezdik olyan irányba feszíteni, hogy a paciens biztonságban érezze magát. Aki pl. máskor hallgat és óvatos, itt is az. Aki logikus, analitikus, de kicsit érzelmileg távoli, itt is az. Mert nincs más kapaszkodója, csak a saját belső szabályrendszere, ami megmondja, hogyan kell kapcsolódni. Ha a helyzet nem lenne steril, nehezebb volna megmondanom, most éppen ki vagy mi befolyásolja a beszélgetést.

A másikra, és miként tudom használni e tudásomat itt és most? Pl. hirtelen megijedek, és legszívesebben témát váltanék. Ha valaki megijeszt az ülésen kívül, lehet, elkerülöm az illetőt. Ha pszichológusként kerülném a pacienst, az fura volna. Ahelyett, tehát, hogy azonnal menekülnék, gondolkodni kezdek. Ennél a témánál meg szoktam ijedni? Ha igen, akkor a témaváltással önmagam védelme érdekében korlátoznám a paciens témaválasztását, elkerülve valamit, ami neki most fontos. Ha nem, akkor tovább gondolkodom. Mások megijednek a kliens életében, ha előkerül a téma? Ha igen, de tovább kérdezek, akkor eltérek a paciens tapasztalatától, és bevezetek a beszélgetésbe egy új szabályt: erről a témáról lehet beszélni anélkül, hogy azt élné meg, másokhoz hasonlóan elüldöz engem is. Ha mások nem szoktak ilyenkor megijedni, akkor talán neki ijesztő a téma, de nem merte elmondani? Hát rákérdezek, milyen erről beszélni? Ezzel is bevezetek egy új szabályt: a félelem végre megengedhető érzés, végre foglalkoznak vele. Azzal, hogy a környezettől eltérő módon reagálok ugyanarra az érzelemre, egy új szabályt vezethetünk be abban, ahogyan a paciens egy másik emberre hatással lehet. Miért fontos ez? Mert a barátainknak sok dolgot nem úgy mondunk el, mint a pszichológusnak. Ha pl. a barátunk sértődékeny, lehetünk nagyon óvatosak, és akkor abban a barátságban az a szabály, hogy pl. nem lehet haragudni. Ha a barátunk mindig elhessegeti, hogy valami fáj, és kapjuk össze magunkat, akkor a szabály az, hogy nem lehetünk pl. tanácstalanok. Vagy éppen az, hogy a barátunk fél tanácstalanságtól, akár az övé, akár másé, így inkább „elmenekül”. Ha tudok mondani valamit, ami elviselhetőbbé teszi a tanácstalanságot, akkor megint egy új szabályt vezetek be: az érzés kibírható, és ki lehet belőle jönni. Empátia, megértés, hétköznapi dolgok. De ha olyankor adjuk hitelesen, amikor mások menekülnének, új, korrektív tapasztalat lehet belőle. Az „üres” szabályrendszer új szabályokkal éppúgy kitölthető, mint a megszokottakkal. Ha viszont egy régi, megszokott barátságba vezetünk be túl sok újdonságot, akár tönkre is tehetjük mindazt, ami jó volt benne. A barátaink vakfoltjainak tisztelete és ismerete nélkül nehéz ugyanis egy jó barátságot megőrizni. Tekintve, mennyire értékesek, érdemes hát tisztelettel nyúlni az ilyen kapcsolatokhoz. A közös vakfoltot egy külső szem segíthet észrevenni. Egy ilyen külsős lehet pszichológus is. A barátaink legalábbis szívesebben vehetik, ha olyannak beszélünk róluk, aki titkot tart, támogató szerepben van, mégis semleges fél tud maradni.

A beszélgetésnek az ülésen sok olyan eleme van, amiket a mindennapi kapcsolatainkban is megtalálunk. A különbség inkább az, hogyan és mire használjuk őket. A következő post arról szól, hogyan lehet paciens szemszögből egy ülést használni.