Amikor nincs válasz – a disszociáció

Egykor elég sokat foglalkoztam ezzel a, röviden-tömören, személyiséget védő folyamattal, ami a pszichés önvédelmünk egy már nagyon korán megjelenő formája. Képzeljük el úgy, hogy a terv szerint két esetben igen hasznos. Winnicott szerint (ha jól emlékszem), 1) ha olyan dolog történik az emberrel, aminek nem kéne megtörténnie, vagy 2) olyan dolog nem történik meg vele, aminek meg kéne történnie. Többnyire a gyermekkori és felnőttkori traumák tartoznak ide. 

Elhárító/védekező mechanizmusok

Azok számára, akik pszichodinamikus szemléletben dolgoznak, Gabbard (2009) szerint fontos feladatuk az elhárító mechanizmusok vizsgálata. Ezek olyan folyamatok, melyek védik az én (vagy az önmagunkról alkotott tudás – a self) tudatos részét a tudattalanba száműzött pszichés tartalmaktól. Elháríthat elfogadhatatlan érzést és gondolatot (a tárgy-kapcsolat elmélet szerint akár egész kapcsolati mintát) is, annak érdekében, hogy fenntartsa az önértékelést, a biztonságérzetet, megakadályozza a fontos kapcsolataink elvesztését. Ezek a folyamatok szinte mindig kihatnak a másokkal való kapcsolatainkra, így aztán az ember magával hozza őket a pszichológiai vizsgálatra is (az is egyfajta kapcsolat). A mostani téma szempontjából főleg az a kapcsolódási forma a fontos, amikor az ember a saját fantáziavilágába vonul vissza a szorongató külvilággal szemben. Ezzel párhuzamosan a külső szemlélő távolinak, olykor elérhetetlennek észlel minket. E távolság egy szakadékot, törést vezet be a valóság (belső és külső, enyém és az övé) azon elemei között, melyek ideális esetben kapcsolódni szoktak egymással. A disszociáció során, szélsőséges esetben, az elfogadhatatlan emlék leválik az önmagunkról való tudásról (a self-ről), hogy megadja az érzést: kontrollálunk egy olyan helyzetet, melyben amúgy nagyon kiszolgáltatva éreznénk magunkat. Hátránya viszont, hogy a levált emlék nem hozható vissza olyan könnyen, sőt, akár az emlékezetünk is módosulhat miatta. Legegyszerűbb esetben egy kellemetlen élményre a páciens nem emlékszik, s a maradék emlékeiből olyan képet alkot a helyzetről, mint pl. “nem is volt annyira vészes”. “Kigurultuk”. “Utólag csak a szépre emlékszik az ember.” 

Utóbbit elég sokat hallottam a múltban, főleg olyanoktól, akik olykor embertelen körülmények között álltak helyt. Az ő pszichés védelmükre elég komoly védőhálót is létrehozhatnak, hogy a disszociatív folyamatokat kézben tartsák (Janovics, 2019). Gabbard (2008) a hipnotikus állapotokhoz hasonlítja a folyamat eredményét: a események egy részébe az ember belemerül, más részeit figyelmen kívül hagyja. Ez segít, hogy megőrizzük a kontroll érzését, miközben általunk befolyásolhatatlan események zajlanak velünk, majd késleltesse az így szerzett élmények átérzését addig, amíg biztonságosabbá nem válik a helyzet. Nem csak az események meg nem történtté tétele a lényeges, hanem az is, amit az adott esemény az emberrel csinál: rendszerint olyan reakciót vált ki belőlünk, ami a mindennapi énképünkbe nem illeszkedik (pl. azért, mert nem tudunk vele mit kezdeni). Az esemény emléke mellett így ez az én-rész is letiltásra kerül. Az elfojtástól annyiban különbözik a dolog, hogy elfojtás esetén az adott érzést át tudjuk élni, az emléket elő tudjuk hívni, sőt, cselekedni is tudunk – csak közben utáljuk az egészet, de minimum szorongunk közben. Annyira “nem akarjuk ezt az oldalunkat megmutatni”. Amikor pl. haragosak vagyunk, akkor csak nagyon óvatosan merünk hangot adni a véleményünknek. Van folytonosság a haragos és nem haragos énünk között, csak az egyik nehezebben jön elő. A disszociáció ettől annyiban tér el, hogy a disszociált én-rész “nem mi vagyunk / nem én vagyok”. Ennyire “különbözik” tőlünk. Vagyis az én két részre hasad. Van, aki a hasítás és a disszociáció között nem is nagyon tesz különbséget (pl. Caligor et al., 2007). Feeling-re viszont van különbség: hasításnál az ember fekete-fehér módon gondolkodik, érez, gondol, cselekszik. Egyszer így, aztán egy hirtelen váltás után amúgy. Egyszer nagyon kedves (haragnak nyoma sincs), másszor nagyon dühös (kedvességnek nyoma sincs). Egy minket dühítő helyzetre tehát van válasz, csak nagyon elüt attól, ahogy létezni szeretünk általában. Disszociációnál viszont rendszerint, ahogy eddig láttam, nincsen válasz: lefagyás, megdermedés, feszült csend, totál blokád van. És fogalmunk sincs miért. Jobb esetben el tudjuk képzelni, mit szeretnénk csinálni, talán át is éljük valahol, milyen jó lenne. De csak fantázia szintjén, ha viszont meg is kéne tenni a vágyott dolgot, földbe gyökerezik a lábunk, és nem tudjuk, mi legyen. Ha már visszavonulás, menekülés van, lehet, szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Az egyik eset tehát, hogy valami nincs ott, aminek ott kellene lennie. 

A másik, amikor valami ott van, aminek nem kéne lennie. Ilyet látunk a PTSD valósághű rémálmaiban, flash-back-ekben (felvillanás szerű, realisztikus emlék, amibe szó szerint benne van az ember.

Gabbard (2008) összefoglalója szerint a disszociatív folyamatokkal való munka hosszú és sok türelmet igénylő munka, de szilárd dinamikus ismeretek birtokában sokat lehet segíteni a páciensnek, hogy visszanyerje a folytonosság érzését (megtalálja azt az önmagát, ami eddig hiányzott neki, vagy tudjon olyan helyzetekben is reagálni, ami eddig lefagyással vagy visszavonulással járt). egyik fontos feladat, hogy a páciens átélje, joga van azt érezni, amit érez. Fontos, hogy ilyenkor nem katarzisról vagy az élmény újra életéléséről van szó, azzal csak bántjuk a pácienst. Ehelyett a terapeuták feladata, hogy rámutassanak, hogyan vesznek részt a páciensek akaratuk ellenére újra meg újra ugyanabban az ördögi körben, s az ezzel a felismeréssel járó, kellemetlen élményeket segítsenek elviselhetőbbé tenni. 

További olvasnivaló:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon Könyvek.
  • Gabbard, G., O. (2008). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Negyedik kiadás. Lélekban Otthon Kiadó.
  • Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben – ahogy egy fiatal klinikus látta. In Kapitány-Fövény, M., Koncz, Zs és Varga, S, K (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Pszichológus vagyok.

A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

Ebből következik, hogy más úton végezzük ugyanazt a munkát (ti. a páciens támogatását). A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó.

Mindkét szakember érdeklődik a panaszok és a tünetek felől, de amikor vizsgálnak, a pszichiáter kiegészíti az interjút egy sor biológiai működésre vonatkozó adattal (pl. neurológiai vagy belgyógyászati eredményekkel, korábbi gyógyszeres terápiák), a pszichológus pedig kiegészíti az interjút a mentális folyamatokat vizsgáló tesztek (pl. hosszú kérdőívek, fura pacás táblák) eredményeivel. A vizsgálatot illetően tehát van egy munkamegosztás és egy határhúzás: a pszichiáter nem szól bele abba, milyen pszichológiai tesztek felvétele történjék (elvileg ilyesmit nem tanult kellő mélységben, így erre kompetenciája nincsen), a pszichológus pedig nem szól bele abba, milyen gyógyszerezés és kiegészítő szomatikus vizsgálat lenne indokolt (ő elvileg ilyesmit nem tanult, így a pszichológusnak kompetenciája erre nincsen). A két szakember, így, nem kizárja egymást, hanem éppen ellenkezőleg: kölcsönösen egymásra vannak utalva.

Miért van a pszichológus és a pszichiáter kölcsönösen egymásra utalva?

Mert, szerintem, sok megbillenő lelki folyamatot rövid időn belül, megbízható és biztonságos módon csak szakorvosi beavatkozással (gyógyszerrel osztályos ellátással) lehet ellátni. A pszichológiai beavatkozásoknak időre van szüksége. Sok esetben, pl. pszichotikus tüneteknél, öngyilkossági krízisnél nincsen idő megvárni, amíg a pszichológiai módszerek hatni kezdenek. Van olyan is, hogy határozott külső keretek kellenek ahhoz, hogy a szétfutó pszichés folyamatok és viselkedés rendezhető legyen (pl. személyiségzavarok egyes formái, bipoláris hangulatzavar mániás epizódja, pszichózis). a külső keret betartása mintegy helyettesíti az éppen hiányzó belső kereteket, fékeket. Ehhez jó eszköz az osztályos felvétel és a szakorvosi felügyelet. Máris logikusabb választás orvost is megkeresni, ugye? Viszont, felmerül a kérdés, hogy a külső-belső kontroll (osztályos ellátás, gyógyszer) elmúltával mi lesz az egyensúlyvesztéssel? Megjelenik újra? Ha a tünet a külső kontroll nélkül újra megjelenhet, akkor a problémát megoldottuk vagy nem oldottuk meg? Van olyan zavar, ami erős biológiai meghatározottságú. Oké. De mi van a többivel (pl. a szorongásos zavarok, személyiségzavarok)? Mindegyik érinti a környezethez való alkalmazkodást, így felmerül a kérdés, hogy ha az alkalmazkodás módját (pl. gondolkodási sémákat, emberekhez, világhoz fűződő viszonyt) megváltoztatjuk, számíthatunk-e megint tünetekre? És ha nem, akkor most kell gyógyszer? Az alkalmazkodás tipikusan tanulás útján jön létre, ez egy gyakorlati tudás. amit egy másik emberrel való kapcsolatban lehet legjobban megszerezni. A tanulást jól támogathatja egy gyógyszer (pl. nem félünk annyira), de attól még nem tanultunk semmi újat. Máris szimpatikusabb a pszichológiai ellátás, ugye?

Miután azonban egy mentális zavar az egész életvitelre, kapcsolatainkra és önállátásunkra is kihat, nem elég csak biológiai vagy lélektani oldalról megközelíteni az ellátást. Életvitel, a probléma megoldó képesség, az öngondoskodás, a dolgok és létünk értelmébe vetett hit: mind része egy ember életének, a támogatást minden oldalról el lehet kezdeni. A modern ellátásban a pszichológus és a pszichiáter így olyan szakemberekkel dolgozik együtt (pontosabban mindenki a másik munkáját segíti), mint pl. szociális munkások (ők az életvitelben segítik a pácienseket), mentálhigiénés szakemberek (gyakorlat- és megoldásorientált segítséget nyújtanak ), szakápolók, szakasszisztensek (a páciensek gyógyulással kapcsolatos, alapvető igényeiről gondoskodnak az osztályon, amíg nem tudják ellátni önmagukat), illetve lelkészek (pl. segítenek értelmet adni az értelmetlennek tűnő szenvedésnek). Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Az én esetemben kicsit elmosódottabb lehet az orvos-pszichiáter megkülönböztetés, mert klinikai szakpszichológus vagyok, a mentális zavarok felismerésére és alapszintű ellátására (alap-pszichoterápia) képeztek ki. Ez egy specializáció a sok közül, ami megtartja a pszichológus alap képességét a “beszélgetős” ellátásra, de plusz tudást nyújt arra vonatkozóan, hogyan lehet ezt a tudást mentális zavarban szenvedők esetén is használni.

A két szakterület, pszichiátriai és klinikai szakpszichológia a pszichoterapeuta szakképzettségben ér össze, ahol mindkét szakembert ugyanarra képzik ki: “beszélgetős” úton történő szakellátásra. Pszichoterapeuta így lehet pl. pszichiáter és a klinikai szakpszichológus is. az alap különbségek megmaradnak jogosultságok terén, de e különbségek a konkrét mindennapi munka terén már igencsak elhalványodnak. Pszichoterapeuták esetén pszichológus és pszichiáter között, már ami a pszichoterápiás munkát illeti, sok értelmét nem látom különbséget tenni. Hiszen a cél és a gyógyító módszer is ugyanaz. Jó, annyi extra különbség lehet, hogy a pszichológus továbbra is tesztelhet, a pszichiáter továbbra is gyógyszerezhet. Ennek a különbségnek gyakorlati haszna leginkább akkor van, ha valakinek gyógyszer is kell a pszichoterápiája mellé, vagy elsőre megbízhatóan nehéz azonosítani a lelki problémát, amivel küzd, és ajánlott lehet pszichológiai tesztek felvétele is. Ilyenkor talán a legjobb, ha a páciens mindkét szakembert megkeresi a panaszaival.

Pszichiáter, pszichológus vagy pszichoterapeuta? 

A fejekben a kavart az is okozhatja, hogy elsőre bonyolultnak tűnik a képzési rendszer. Ez ugyanis három osztatú. Erről és a pszichoterápiás képzésről részletesen pl. Szőnyi és Füredi (2006) ír. Én csak zanzásítom a fejezetét:  az egyértelmű tanulmányi előmenetelt, melynek előfeltétele a sztenderdizált számonkérés (vizsgáztatás és tananyag), az akadémiai képzőhelyek (egyetemek) adják (pszichológia és általános orvosi karok). Ezek általános képzések, melyekről specializálódni kell. A pszichológián és az orvosláson belül egy-egy szakterület már olyan szaktudást igényel, melyre egy általános alapképzés nem tud felkészíteni. A pszichológusoknál a klinikai szakpszichológus képződik kimondottan pszichiátriai irányba, az orvosoknál a pszichiáter szakorvos. Az adott szakterület ismeretét ez megadja, de nem tartják elégnek ahhoz, hogy valaki kimondottan pszichoterápiával gyógyítson.

Ahhoz ugyanis egy pszichoterápiás módszert kell töviről-hegyire ismerni, minimum, ami elméleti képzésből, akasztják a hóhért alapú, a módszer saját bőrön való megtapasztalásából (sajátélmény), illetve a módszer begyakorlásából áll. Utóbbit nem lehet bábun begyakorolni, páciens kell hozzá, aki értelemszerűen nem tanítani jön a rendelésre. Így kell egy harmadik fél (a szupervizor), aki kimondottan a leendő terapeuta pácienssel folytatott munkájával foglalkozik, felügyeli a tanulási folyamatot (analógiával: van a fogász jelölt, a beteg, aki elfogadta, hogy jelölt csinálhassa a fogát, részben tanulmányi célból, és a tanár, aki felügyeli a szakorvos jelöltet). Ezt a felállást nevezzük szupervíziónak. Miután elég fura helyzetet teremtene, ha ugyanaz osztályozná a dolgozatokat, aki a szupervíziót, és aki egyben analizálja a terapeuta jelöltet, ez a képzési forma nem alkalmas akadémiai oktatásra. Külön egyesületek foglalkoznak vele. ezek a módszerspecifikus képzések. De miután e képzések elvégzéséhez néhány vezetett terápia is elég (arra mennek rá, milyen minőségben dolgozik valaki egy pácienssel, nem pedig arra, hány pácienssel dolgozik), kell még klinikai tapasztalat is a módszer alkalmazásához. Ezt a klinikai tapasztalatot adja meg a pszichoterapeuta szakképzés.

Azaz (magyar) pszichoterapeuta = akadémiai általános alapképzés + akadémiai klinikai szakképzés + módszerre specializált pszichoterápiás képzés + általános klinikai pszichoterápiás képzés

Ha valaki arra kíváncsi, hogy valaki más (mondjuk egy pszichoterapeuta) alapjáraton pszichológus vagy orvos-e, a legegyszerűbb, ha lecsekkolja a nyilvántartást. Csak be kell gépelni a szakember nevét, és elhúzni a csúszkát. Ha arra kíváncsi, pszichoterapeuta-e az emberünk, javaslok egy szaknévsort. Utóbbi nem biztos, hogy mindig naprakész, kérem, nézze meg (oda van írva a lapra), mikor zárták le. 

További olvasnivaló itt:

Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006).A pszichoterápiás képzés. In. Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.

Nézze meg, van-e még olyan kérdése, amit mások is feltettek már!

Mire jók a pszichológiai elméletek?

A pszichológiai elméletek tulajdonképpen magyarázó modellek (oké, a “keretrendszer” szó szerintem jobban illik rájuk, de most egyszerűbb modellnek neveznem őket):

  1. segítenek a jelenből következtetni arra, hogy 1) mi történt a múltban, 2) az hogyan hatott a jelenre, és 3) mindez alapján a jövőben milyen problémák várhatóak. Ez segít megtervezni egy kezelést (terápiás stratégiát alkotni). E tervezet alapján olyan körülményeket teremthet a szakember (az ún. keret vagy setting), amelyek kedveznek a terápiás hatás (az ún. hatótényezők) megjelenésének. A szakembernek továbbá segítenek annak meghatározásában, hogyan a terápiás hatás kiváltása és fenntartása céljából mikor és milyen eszközöket (technikákat) használjon.
  2. Segítenek annak meghatározásában, hogy mi köze a terapeuta és a páciens között (a terápiás kapcsolatban) zajló eseményeknek ahhoz, ami a páciens és jelenlegi környezete (pl. családja) között történik, és mindez hogyan alakulhatott ki. Feltehető ugyanis, hogy a páciens csak nem kapcsolódik teljesen másként a szakemberhez, mint élete többi szereplőjéhez. Ez abban segít a szakembernek, hogy felmérje, a pácienssel való kapcsolatában kiskiklik-e valami (van-e kompatibilitási probléma a felek között), és ha igen, ez a kisiklás megtörténik-e másutt is a páciens életében? Ha igen, akkor mindez vajon köthető-e múltbeli, rossz tapasztalatokhoz? Vagyis az, ami a szakember és a páciens között történik, vajon az adott szituáció közvetlen következménye-e (reális-e), vagy van-e valami, ami átszínezi a szituációt (ún. áttételi kapcsolat): egy régi, berögzött kapcsolati mintát a páciens tudtán kívül átültet-e a múltból a jelenbe, ezzel részben vagy egészben félreértelmezve a helyzetet?
    1. Na, nehogy azt gondoljuk, hogy ezt ilyen könnyű megmondani. Caligor et al. (2007) külön meg is jegyzi, hogy pl. magas szinten szerveződő személyiség zavarok kezelésében teljesen megszokott, ha akár több ülésen keresztül nem tudjuk pontosan, mi történik a páciens és ellátója között. Fontos ezt kibírni. Más szerzők pedig külön jelzik (ha megtalálom, hol olvastam – mindenfélét összeolvasok, frissítem a post-ot), hogy a terapeuta nem-tudása  elég fontos dolog (pl. nyitottá tesz a páciensre és a terápiás folyamat alakulására). Az ilyen átültetés teljesen automatikus, a páciens nem tehet róla. Ennek a jelentőségéről korábban már volt szó.
  3. Segítenek megérteni a páciens elsőre érthetetlennek tűnő döntéseit, reakcióit: ez a, hát, kompatibilitási probléma (tünet), hogyan kapcsolódik ahhoz, amire a páciens vágyik, és ahhoz, amit éppen csinál.

Ilyen komplex modellekkel, amikben egyesül az elméleti tudás a módszertannal és az önálló képzettséggel (módszerek), hazánkban többnyire a (módszerspecifikus) pszichoterápiák dolgoznak, melyek önmagukban is képesek a kívánt terápiás változás kiváltására. Nézzünk egy konkrét példát egy ilyen összefonódásra.

A dinamikus irányzaton belül (amiben én is poroszkálnék, de egyelőre nem hogy a fényt nem látom az alagút végén, de sokszor az alagutat se), Flaskay (2010) felsorolását kölcsön véve, különösen fontos ilyen, nos, változást előidéző hatás, az ún. belátás és a korrektív tapasztalat. 

A belátás azt jelenti, a páciens tudatára ébred annak, hogy az adott pillanatban mi miért történik vele (vagyis ő maga tulajdonképpen mit miért csinál). Ez az újonnan megszerzett tudás (belátás) kombinációja az érzelmi élménynek és az intellektuális megértésnek, egy olyan feltételrendszerben (setting), amit arra terveztek, hogy e tudás megszerzését megkönnyítsék. A belátáshoz elvezető egyik technika az értelmezés, amikor a szakember rámutat egy összefüggésre a fenti három „háromszög” valamelyikéből. Ez a „rámutatás” összeköt egy vágyat, a vágy elkerülésére tett eseményt (pl. tünet, elhárítás) és azt a folyamatot a két fél közötti kapcsolatban, amit a páciens el akar kerülni (pl. sorozatosan elhallgatja életének kínosabb vágyait, hogy elkerülje a megszégyenülést a terapeuta előtt). Ez a rámutatás egy folyamat része, melyet lassan adagolnak a páciensnek. A folyamat a páciens empatikus meghallgatásával, érzelmeinek tiszteletben tartásával, megértésével, olykor elviselésével indul (konténerezés). Majd a terapeuta igyekszik az adott folyamatot illetően több információhoz jutni (tisztázás), és a megtudott ismereteit összekötögeti (konfrontáció). Ez kényelmetlen lehet a páciensnek, aki a szorongató helyzetéből próbál valahogy kijutni (elhárítás). Ekkor a terapeuta összeilleszti a mozaikot (Caligor et al., 2007), és rámutat a fenti három párhuzam valamelyikére, ezzel olya tudást adva a páciensnek saját magáról, amit felhasználhat az önmagáról vagy másokról kialakult képének átalakítására. Azaz arra, hogy változzon.

Mindez azon túl, hogy intellektuálisan érthetővé tesz egy szituációt a páciens számára, új irányba is terelheti a döntéseit. Az újfajta döntések újfajta érzelmi tapasztalatokat eredményeznek, ami ön-erősítő kört indít be: minél több az új döntés, az új döntésnek hála az új tapasztalatok száma is nő, és jó emlékek „elmentéséhez” vezet a memóriában.  Minél több a jó emlék, annál kevesebb szükség van az elhárításra (pl. a negatív vagy problémás énrészek használatára egy kellemetlen tapasztalat elkerülésére), mert annál inkább valami jót várunk majd a vágyaink megélésétől (és nem csak rosszat, amit eddig el akartunk kerülni). Az elhárítással (pl. hideg visszahúzódás) bár megússzuk a régi rosszt (pl. hogy letoljanak minket), de el is zárjuk magunkat a jobb tapasztalatoktól – ezzel bezárva magunkat egy önrontó körbe, amiben mindig ugyanaz történik (ismétlési kényszer).

Az ön—javító kör alaprajzát a terápiás ülésen készítik el: a páciens újra meg újra hárít, a terapeuta pedig újra meg újra felhívja erre a figyelmét egy olyan közegben, melyben a félt érzelmi/kapcsolati következmény helyett elfogadás és megértés ismétlődik. Ezt hívják korrektív tapasztalatnak (Flaskay, 2010). A kettő együttes ismétlődését (védekező manőver, konténerezés, értelmezés) pedig átdolgozásnak. Ez az átdolgozás az, mely strukturális változást eredményez (Caligor et al., 2007). Struktúra alatt a pszichológiai funkciók stabil, ismétlődően aktivált, tartós mintáját értjük, amik szervezik a személy tapasztalatait, világának értelmezését és szubjektív tapasztalatait. Ezek tartósan fennmaradó emlékekből álló felépítmények (struktúrák), amelyek a másik emberrel való, érzelmileg is fontos kapcsolatainkból származnak, és kerülnek tárolásra a fejlődés során (Kernberg, 1976, idézi Caligor et al., 2007). Az, hogy a terápiás üléseknek speciális szabályai legyenek (keretek), és hogy rendszeresen ismétlődjenek, itt van a jelentősége. A kisikló pszichés működéseket (gyakran apró, de minden nap előforduló) tapasztalat alkotta meg, és így is írhatóak újra. Újfajta tapasztalatokkal.

Ezt az új struktúra teremtést, vagy restrukturálást már ismerhetjük korábbról: ez a gyógyulás pszichoterápiás megfelelője. Emlékezzünk, hogy ezt az átdolgozást lehető tevő feltételrendszert (setting) és terápiás szerződést a szakpszichoterápiák használják. Így talán érthetőbb, miért kell hozzájuk az elméletek mélyebb ismerete és több kiképzés, mint ami a szupportív terápia minimum követelménye.

És talán így kicsit átláthatóbb, mit értünk az alatt, hogy a szakember dolgozik a kapcsolattal (korábban arról is írtam, hogy szupportív terápia is csinál ilyet, bár a hatóköre elég korlátozott): figyeli, miként próbálja a páciens az általa megszokott képre formálni a terápiás kapcsolatot (önrontó kör, ugye) – ebbe a változtatásba azonban a szakember nem (illetve ha igen, azt is feltételek mellett vagy részlegesen) megy bele, továbbra is tartja a kezelési tervben megfogalmazott kereteket (a keretektől való eltérés sok értékes információt nyújt arról, mire van szüksége az adott pillanatban a páciensnek. Casement-et érdemes itt olvasni). Ami frusztráló lehet a páciensnek, s e frusztráció arra sarkallja, hogy számára kényelmesebb feltételeket teremtsen az ülésen. Azaz a helyzetet változtassa meg, ne saját maga változzon. Ez érthető törekvés, ám ha mindig minden ugyanúgy történik a páciens életében, és ebből elege van, akkor e törekvés ismétlődést és végül csalódást eredményezhet a terápiás folyamatban is, változást sajna aligha. A változás elérését, ugye, a terápiás terv szerint felállított keretek betartása segíti.  Ha a keret része pl., hogy a páciens mindent mondjon el, ami eszébe jut, egy idő után nincs mese, a szorongást keltő pszichés tartalmakról (pl. kínos szexuális fantáziák) is beszélni kell. Annak érdekében, hogy a páciens a terápiás célt (pl. jobban működő, intim kapcsolatot a párjával) elérje (a példabeli cél eléréséhez nem árt, ha a pár mindkét tagja meg tudja osztani szexuális vágyait a másikkal), előbb vagy utóbb még azon témáknál is érdemes szabadon beszélnie, melyek számára már nehezebben vállalhatóak (pl. hogy akár a terapeutát is szexuálisan vonzónak tartja). A terapeuta fontos feladata, hogy ehhez megfelelő légkört teremtsen. 

~nem vicc az utolsó példa, fórumokon találkoztam ilyen kérdésekkel: elmondhatom-e a pszichológusomnak, hogy tetszik nekem? Elég nehéz kérdés a páciens számára, de a terapeutának is. Olyannyira, hogy – főleg dinamikus kézikönyvekben – sokszor külön fejezetet szánhatnak e kérdésnek.

Ha a kínos téma frusztráló a páciens számára, és a frusztráció elér egy bizonyos szintet, a terápiás helyzet kényelmetlenné válhat (pl. bekúszik a szorongás a kapcsolatba). Hogy e kényelmetlenséget oldja, a páciens előveszi rég megszokott védelmi rendszerét, és így vagy úgy, de elkezd kitérni a kényelmetlen témák elől. A kitérés módját a terapeuta elkezdi  megérteni, majd egy idő után finoman és megértően visszajelezni, ezzel elviselhetőbbé téve a páciens számára a frusztrációt és a szorongást, egyszer s mint lehetővé téve, hogy a téma kerülgetése nélkül, nyíltan meg lehessen beszélni a felmerülő, először kínosnak hitt témákat. A példánál maradva: ez az intimitás egyik alapja; a páciens úgy tanulja az intimitást, hogy a terápiás kapcsolatban vállalja a kockázatot, és kínos dolgokról is beszélni kezd. Hogy mikor vállalja ezt a kockázatot, az rá van bízva.

~Jó, vannak olyan módszerek (pl. dinamikus rövidterápia), ahol a terapeuta ennél proaktívabb, de ott már rögtön a terápia elején felméri, mit bír el a páciens. Ha nem bírná el a páciens a folyamat gyorsítását, eleve nem is javasolják a módszert.

És itt a döntő pont, ami változásra vezethet: annak a tapasztalata, hogy a kínosnak hitt téma mégsem olyan kínos, mint amitől a páciens félt. Ezért aztán szükségtelen kitérni előle. Nem csak az elől, hogy beszéljenek róla, hanem az elől is, hogy miközben a páciens beszámol az érzéseiről, át is élje őket (oké, átélheti, de nem teheti meg. Ez is sokszor a keretek része). Ezt a tapasztalatot a páciens aztán tovább viheti pl. a párjával való kapcsolatába is: hogy szabad megélni valamit, ami kezdetben félelmetes volt. Na, a párjával azt már meg is teheti (klasszikus példa egy korábban cikinek hitt szexuális fantázia megvalósítása a partnerrel). Hangsúlyozom, a terápiás kapcsolatban megélni, nem megtenni. A megtevés a példában, ugye, a hálószobára és a partnerre tartozik, nem a rendelőre és a terapeutára.

Ez rendkívül nagy megértést és érzelmi támaszt, egyben felszabadító érzést adhat a páciensnek (végre megértik, és nem kell egyfolytában szorongania és menedéket keresnie).

Ugyanakkor mindennek megvan az ára. A folyamat során keletkezett szorongást el kell viselni, amit a terapeuta nem szüntet meg teljesen (erre a szupportív terápia törekszik). Segíti az elviselését, mérséklését, de nem szünteti meg (ha megtenné, azzal kiszolgálná az elhárítást, nem pedig segítené a megértését – persze, a szakemberen és a páciensen múlik, mikor mennyit engednek a felek). A szupportív terápia annak árán oldja ezt a szorongást, hogy kevesebb figyelmet szentel a szorongás mögött lévő, problémás személyiségrésznek, ill. rugalmasan változtatja a munkamódot annak érdekében, hogy e problémás személyiségrészt lehetőleg ne provokálja túl sokat (több tér jut arra, hogy a páciens számára kedvezőbb irányba terelje a játékszabályokat, hiszen a játékszabályok részlegesek). A szakpszichoterápia e helyett igyekszik a szorongást optimális szinten tartani. Elég erősnek ahhoz, hogy megjelenjenek és átdolgozhatóak legyenek az immáron elavult elhárítások, de elég enyhének ahhoz, hogy a páciens számára elviselhető legyen a szorongás, amit az elhárításokkal végzett munka felszabadít. Az egész helyzetet direkt úgy tervezték meg, hogy ez a szorongás és frusztráció optimális legyen: se nem túl erős, se nem túl enyhe. Épp csak annyi, amivel érdemes és lehet is dolgozni. Hogy miként lehet ezt az egyensúlyt fenntartani, a tudást elérni, az elmélet írja le, és az elmélet alapján kialakított módszertan  mondja meg; végül a módszertan szakszerű alkalmazása valósítja meg. Bonyolultnak hangzik? Hát, nem véletlenül kell többlettudás hozzá.

Abban az esetben, ha átmenetileg a páciens ezt az optimális szorongást nem viseli el, még a pszichoterápiákban is fontolóra vehetik a szupportív irányba való elmozdulást. Persze, mindezt olyan formában és határig, amit a módszertan megenged. Hiszen a hárítás engedése, ha túl sokáig tart, ellentmond a fő céloknak. Ha a páciens túl sokat hárít, akkor nehéz számára tudást adni. Pont azt a tudást, amitől tart, és amit emiatt hárít. Ugyanúgy, ahogy a szupportív terápiának, a szakpszichoterápiának is megvannak hát a maga korlátai. Pl. ha művészetterápiában a páciens nem akar alkotni, inkább beszélni szeretne, vagy csoportterápiában a páciens meg sem mukkan, mert fél több ember előtt megnyilatkozni, akkor maga a terápiás módszer sem alkalmazható nála túl jól. Legalábbis, a terapeutának valamit ki kell találnia, ha mást nem, tovább irányítani a pácienst egy hozzá jobban illő módszert ismerő kollégához.

Az egyes terápiás iskolák által oktatott elméletek nem csak a szakpszichoterapeuták számára elérhető, gondolkodást segítő keretrendszerek. Az olyan mezei szakpszichológusok, mint én, akik még nem pszichoterapeuták, is proftálhatnak abból, ha korlátozott mértékben is, de ismerik őket. Ha mást nem, hát használhatóak arra, hogy az ártalmakat elkerüljük (ez a ne árts elve), és továbbirányítsuk a pácienst olyasvalakihez, aki hozzá jobban illó módszert használ.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Kernberg, O., F. (2011). Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus, Animula, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.

A dinamikus szemléletű szupportív terápia analízis-e?

Nem az.

A szemlélet annyit jelent, hogy amikor képet alkotok az Önben lezajló, lelki folyamatokról, és kitalálom, miként tudok e folyamatokkal dolgozni, bizonyos elméleteket használok a lelki folyamatok dekódolására. Arra, hogy értelmet találjak ott, ahol elsőre értelmetlenségek vannak. Szőnyi és Füredi (2008) definíciója itt igen fontos: szakpszichoterápiáról beszélünk, ha meghatározott elmélettel, módszertannal és végzettséggel vezetik a terápiát. Egy jungi pszichoterapeuta egy sor vizsgán bizonyította, hogy kipróbálta a módszert a saját bőrén (ennek kb. fele megvan), tudja az elméletet (ez a vizsga megvan), tudja azt beavatkozásainak megtervezésére és kivitelezésére felhasználni (na, ez a vizsgám még nincs meg), mindezt pszichoterápiás ismeretekkel a birtokában (ez a pszichoterapeuta szakvizsga, ami szintén nincs meg). Szóval, nem vagyok jungi pszichoterapeuta, a jungiánus irányzat elméleteit csak megértésre, nem gyógyító beavatkozások szisztematikus használatára és időzítésére alkalmazom.

A szupportív terápiának ugye feltétele, hogy a szakember megálljon a természetes öngyógyító folyamatok határán (a páciens szorongástűrésének határán), és azt ne lépje át (hiszen a személyiség problémás oldala ott kezdődik). Ehhez azonban meg kell találni ezeket a folyamatokat, ismerni kell a határaikat, érteni, hogy mi provokálja a szorongást, és azt is, hogyan kerülhetőek el azok a csapdák, amiket a személyiség problémás oldala tud vinni az emberi kapcsolatokba, újratermelve ezzel mindig a problémákat (lásd: valóság átszínezése, például). Ezt a tudást maga a szupportív terápia már nem adja meg önmagában, hiszen a mögött külön elmélet nincsen. Szóval, attól még, hogy jungi és tárgy-kapcsolati szemléletben dolgozom, az még szupportív terápia marad, hiszen ugyanúgy a szupportív terápia módszereit használom az ép személyiségrészek erősítésére. Az elmélet/szemlélet nyújtotta megértés a csapdák és határok felismerésére kell. Angolul tudók pl. itt tudhatnak meg többet arról, mi a különbség a jungi orientáltság és a jungi analízis között. 

Ettől még előfordulhatnak olyan eszközök a munkámban, amik egy-egy terápiás irányzatra jellemzőek. Ilyen pl. a gondolatnapló (kognitív terápia), álmok megbeszélése (pszichoanalízis) vagy akár naplózása (jungi analízis), tárgy-kapcsolati minták keresése (analitikusan orientált terápia), esetleg rajzok, festmények megbeszélése (művészetterápia, jungi analízis), álmokkal való munka (jungi analízis, pszichoanalízis). Egyik eszközt sem a hibásan működő, lelki védelmi vonal frissítésére vagy a negatív személyiségrészek feltárása és megmutatására használjuk (főleg nem szisztematikusan), hanem az ép személyiségrészek megtalálására, sikeres vagy reményteli megküzdési módok keresésére és felépítésére. Így (jó, reményeim szerint) nem lépjük át a szupportív és expresszív terápiák határát (ha van köztük egyáltalán egyértelmű határ).

A klinikai szakpszichológusoknak a képzésük végén, vizsga formájában bizonyítaniuk kell, hogy legalább két vagy három szempontból (szemlélet alapján) képesek elemezni a páciens nehézségeinek történetét, a probléma kifejlődésének módját, és ez alapján megtervezni a kezelést (alap-pszichoterápiás beavatkozást, továbbirányítást). Én pl. ezeket használtam: narratív modellek, dialogikus-self elmélet, transzgenerációs és szociális konstruktivista modellek, kognitív pszichológia, jungi analízis (főleg a tárgy-kapcsolat elmélettel kevert, egyesek által londoni iskolának nevezett irányzat) és lacan-i pszichoanalízis. Nah, egy élet is kevés ahhoz, hogy mindegyikből végzettséget szerezzek (nem is lenne célszerű egy terápiában keverni vagy egyszerre használni őket). Arra viszont tudok emberileg vállalkozni, hogy mindegyik nézőpont főbb fogalmai és meglátásai szerint megértsem egy ember nehézségeit.

Egy elmélet csak egyféleképpen írja le a páciens problémáit, és nem feltétlenül illeszthető jól az így szőtt kép a páciens életére. Ezért kell (khm, kéne?) több elméletet is ismernünk. Alapfogalmak szintjén (a klinikai kiképzésben is ez az elvárás). A szakpszichoterapeuták már nem több elméletet tanulnak alapszinten, hanem egyszerre jellemzően csak egyet, de azt töviről-hegyire ismerniük kell. Ha úgy tetszik, a pszichoterapeuta- és módszerspecifkus képzés már azon klinikus specializációja, akinek jobban fekszik egyik vagy másik elmélet, és szeretné azt tisztességgel kitanulni, hogy teljes értékű gyógyító eljárásként használhassa a szemléletét. A szemlélet így egy alap, amire később építeni lehet. Nem maga a felépítmény (pl. az analízis és analitikus képzettség). Az, amit csinálok, alapvető eljárás, amit egy-egy elmélet már elkezdett átszínezni. De még nem tekinthető “teljes értékű gyógyító eljárásnak”. Ezért is neveztem a szakpszichoterápiához képest a szupportív terápiát korábban fapados eljárásnak. 

De még egy fapados ellátásban is hasznos lehet különböző pszichológiai elméletek szerint gondolkodni. 

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  • http://analyticalpsychotherapy.co.uk/home/faq.html
  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Publishing Inc., Washington DC, London.

Milyen szemléletben dolgozom?

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Teszem ezt azért, hogy

  • az, aki először keres pszichológiai segítséget, könnyebben eldönthesse, én vagyok-e az ő embere. Az „én is pont így gondolom!” vagy „pont ezt kerestem!” érzés megléte vagy hiánya sokat segíthet abban, hogy a nekünk megfelelő szakembert válasszuk.
  • az, aki nem először keres pszichológust, esetleg célzottan egyfajta ellátást keres, így talán könnyebben eldöntheti, vajon azt nyújtom-e, ami után kutakodik éppen.
  • akinek kifejezetten ajánlottak egy adott módszert (pl. dinamikus rövid pszichoterápia) vagy végzettséggel rendelkező szakembert (pl. klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichiáter), könnyebben kiigazodjon rajtam.
  • az a kolléga, aki valaki számára keres szakembert, könnyebben fel tudja mérni, vajon érdemes-e engem is a jelöltek listájára jegyeznie.

A szemlélet nem jelent módszert vagy pszichoterápiás munkát. Most arról lesz szó, hogy akkor mégis mit jelent, és melyik hogyan alakítja a pszichéről alkotott elképzeléseimet.

Dióhéjban: mélylélektani szemléletben dolgozom

E szemléletben a lelki tüneteket és problémákat rendszerint olyan, egymással hadilábon álló vágyak, félelmek, belső tiltások okozzák, melyek közül egyesek jóval erősebbek a többieknél, és anélkül nyomják el egymást, hogy arról tudomásunk lenne. Miután fogalmunk sincs arról, hogyan nyomják el egymást a lelki életünk “szereplői”, mi sem értjük, miért nem vagyunk képesek megtenni vagy megélni valamit. Ha egyáltalán tudjuk, mi az, amit szeretnénk tenni vagy megélni. A terapeuta feladata ebben a szemléletben az, hogy segítse a pácienst e belső konfliktusok feloldásában, a konfliktusban álló vágyak kibékítésében, elviselésében, ezáltal lehetővé téve, hogy azok megélhetőek és megvalósíthatóak legyenek a mindennapi életben.

Hogy ezt miként lehet elérni, arról minden, a pszichodinamikus szemléletbe tartozó “iskola” (módszer) mást gondol és mond. Ezek az “iskolák” segítenek tájékozódni ezekben a konfliktusokban, segítenek megérteni őket és dolgozni velük (egyfajta nyelvezetet adnak ahhoz, hogy megértésük, mi történik odabent). Ezen iskolák közül kettő “tanai” alapján tájékozódom a senkiföldjén. Az egyik a (1) jungi analitikus pszichológia, a másik a (2) tárgy-kapcsolat elmélet.

Jungi analitikus pszichológia

Dióhéjban, Jung a legfőbb problémának azt nevezte meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését (illetve annak a potenciálnak a megélését/megvalósítását, ami bennünk szunnyad). Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. Uncsivá, nyugtalanítóvá, kiábrándítóvá, hiányérzetünk van, mindig ugyanaz történik velünk – az egyoldalúságot innen ismerjük fel. A tünetek és pszichés szenvedés akkor üti fel a fejét, amikor erre, nos, belső hívásra, nem hallgatunk. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Ebben az “iskolában” nem is annyira a “lelki élet szereplőivel” van a gond, hanem azzal, hogy “nem engedjük be őket az életünkbe”, vagy éppen nem a nekünk leginkább megfelelő arányban – folyamatos így a konfliktus köztünk (az én, a self) és “köztük” (a tudattalan, a no-self között). A fő feladat a szintézis, a belső világgal való kibékülés. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk, jóllehet olykor alaposan túllő a célon.

Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

http://www.cgjung.hu/content/kikepzo-terapeutaink-elerhetosege

http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

Tárgy-kapcsolat elmélet

Sok esetben előfordult, hogy a páciens belső világához nem hogy a páciens, de én sem fértem hozzá. Ami alaposan megnehezítette a “jungi iskola szerinti” megértést számomra. A páciensek nem csak befelé, de ugyanilyen mértékben kifelé is erős védelemmel rendelkeztek. Ezért szükségem volt egy olyan modellre, ami alapján nem csak az én-tudattalan, de az én-külvilág kapcsolatról is képet alkothatok. A tárgy-kapcsolat elmélet kapóra jött, hiszen azt írja le, hogy az egyes vágyaink vagy félelmeink hogyan kapcsolódnak a külvilág szereplőihez, és hogyan rendeződnek mintázatokba. Röviden az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt tehát a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). Egyszer ezek a minták hasznosak voltak, de már nem írják le pontosan azt, ami a kapcsolatainkban történik. Így a kapcsolataink az emberekkel és a világgal könnyen félremennek. Miután nem tudjuk, milyen minták mentén gondolkodunk másokról, milyen szerepet is tölt be pontosan a másik az életünkben, nem is sejtjük, hol “romlanak el” a dolgok. Talán mindig pont ugyanúgy. E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk.

Ha a fenti leírás szimpatikus, de kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/tajekoztatas-a-szaknevsorhoz/

A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004).

Rendszerszemlélet

A fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). Ennek átgondolása fontos a tekintetben, hogy az egyén mennyire várhatja környezetétől azt a kívánt állapotot, amelyre vágyik. E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ezekből az ütközésekből aztán sok bonyodalom származhat, ami akár kiégésig vagy munkahelyi pszichoterrorig (mobbing) is elmehet. Amennyiben sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Bővebb információ itt található: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

***

Kicsit szájbarágós ugyan, de fontosnak tartom elmondani: a szemlélet önmagában csak egy gondolkodási keret, egy nyelv, ami segít megérteni a mentális folyamatokat, hogy rendszerben láthassam őket. A szemlélet nem azonos a módszerrel, amivel dolgozok. Pl. a szupportív terápiának nincs saját elméleti háttere, ami viszont fontos volna ahhoz, hogy képet alkothassak a lelki folyamatokról. Flaskay (2010) szerint ezért még azok is, akik szupportív terápiával dolgoznak, jól teszik, ha egy-egy elméletben otthonosan mozognak – ez alapján lehet ugyanis megtervezni az ellátást.

A fenti elméleti keretekre külön pszichoterápiás módszerek (hivatalosan kitanulva őket módszerspecifikus képzettséget szerzünk) épülhetnek, amiket a különböző terápiás egyesületek oktatnak, és többnyire (bár vannak kivételek) módszerspecifikus és pszichoterápiás szakképzettség birtokában végezhetők. Jómagam, bár vettem/veszek részt módszerspecifikus képzésben, nem vagyok pszichoterapeuta, így pszichoterápiát nem, csak ún. alap-pszichoterápiát végezhetek. Az alap-pszichoterápiának több formája van, én leginkább szupportív terápiát használok. Ennek eszközeit használom arra a megértésre alapozva, amit a szemléleti keret alapján szereztem az Ön helyzetéről. Ha Ön pszichoterápiát (pl. pszichoanalízist vagy jungi analitikus pszichoterápiát) keres, ajánlom figyelmébe a fenti linkek valamelyikét.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.