Amikor nincs válasz – a disszociáció

Egykor elég sokat foglalkoztam ezzel a, röviden-tömören, személyiséget védő folyamattal, ami a pszichés önvédelmünk egy már nagyon korán megjelenő formája. Képzeljük el úgy, hogy a terv szerint két esetben igen hasznos. Winnicott szerint (ha jól emlékszem), 1) ha olyan dolog történik az emberrel, aminek nem kéne megtörténnie, vagy 2) olyan dolog nem történik meg vele, aminek meg kéne történnie. Többnyire a gyermekkori és felnőttkori traumák tartoznak ide. 

Elhárító/védekező mechanizmusok

Azok számára, akik pszichodinamikus szemléletben dolgoznak, Gabbard (2009) szerint fontos feladatuk az elhárító mechanizmusok vizsgálata. Ezek olyan folyamatok, melyek védik az én (vagy az önmagunkról alkotott tudás – a self) tudatos részét a tudattalanba száműzött pszichés tartalmaktól. Elháríthat elfogadhatatlan érzést és gondolatot (a tárgy-kapcsolat elmélet szerint akár egész kapcsolati mintát) is, annak érdekében, hogy fenntartsa az önértékelést, a biztonságérzetet, megakadályozza a fontos kapcsolataink elvesztését. Ezek a folyamatok szinte mindig kihatnak a másokkal való kapcsolatainkra, így aztán az ember magával hozza őket a pszichológiai vizsgálatra is (az is egyfajta kapcsolat). A mostani téma szempontjából főleg az a kapcsolódási forma a fontos, amikor az ember a saját fantáziavilágába vonul vissza a szorongató külvilággal szemben. Ezzel párhuzamosan a külső szemlélő távolinak, olykor elérhetetlennek észlel minket. E távolság egy szakadékot, törést vezet be a valóság (belső és külső, enyém és az övé) azon elemei között, melyek ideális esetben kapcsolódni szoktak egymással. A disszociáció során, szélsőséges esetben, az elfogadhatatlan emlék leválik az önmagunkról való tudásról (a self-ről), hogy megadja az érzést: kontrollálunk egy olyan helyzetet, melyben amúgy nagyon kiszolgáltatva éreznénk magunkat. Hátránya viszont, hogy a levált emlék nem hozható vissza olyan könnyen, sőt, akár az emlékezetünk is módosulhat miatta. Legegyszerűbb esetben egy kellemetlen élményre a páciens nem emlékszik, s a maradék emlékeiből olyan képet alkot a helyzetről, mint pl. “nem is volt annyira vészes”. “Kigurultuk”. “Utólag csak a szépre emlékszik az ember.” 

Utóbbit elég sokat hallottam a múltban, főleg olyanoktól, akik olykor embertelen körülmények között álltak helyt. Az ő pszichés védelmükre elég komoly védőhálót is létrehozhatnak, hogy a disszociatív folyamatokat kézben tartsák (Janovics, 2019). Gabbard (2008) a hipnotikus állapotokhoz hasonlítja a folyamat eredményét: a események egy részébe az ember belemerül, más részeit figyelmen kívül hagyja. Ez segít, hogy megőrizzük a kontroll érzését, miközben általunk befolyásolhatatlan események zajlanak velünk, majd késleltesse az így szerzett élmények átérzését addig, amíg biztonságosabbá nem válik a helyzet. Nem csak az események meg nem történtté tétele a lényeges, hanem az is, amit az adott esemény az emberrel csinál: rendszerint olyan reakciót vált ki belőlünk, ami a mindennapi énképünkbe nem illeszkedik (pl. azért, mert nem tudunk vele mit kezdeni). Az esemény emléke mellett így ez az én-rész is letiltásra kerül. Az elfojtástól annyiban különbözik a dolog, hogy elfojtás esetén az adott érzést át tudjuk élni, az emléket elő tudjuk hívni, sőt, cselekedni is tudunk – csak közben utáljuk az egészet, de minimum szorongunk közben. Annyira “nem akarjuk ezt az oldalunkat megmutatni”. Amikor pl. haragosak vagyunk, akkor csak nagyon óvatosan merünk hangot adni a véleményünknek. Van folytonosság a haragos és nem haragos énünk között, csak az egyik nehezebben jön elő. A disszociáció ettől annyiban tér el, hogy a disszociált én-rész “nem mi vagyunk / nem én vagyok”. Ennyire “különbözik” tőlünk. Vagyis az én két részre hasad. Van, aki a hasítás és a disszociáció között nem is nagyon tesz különbséget (pl. Caligor et al., 2007). Feeling-re viszont van különbség: hasításnál az ember fekete-fehér módon gondolkodik, érez, gondol, cselekszik. Egyszer így, aztán egy hirtelen váltás után amúgy. Egyszer nagyon kedves (haragnak nyoma sincs), másszor nagyon dühös (kedvességnek nyoma sincs). Egy minket dühítő helyzetre tehát van válasz, csak nagyon elüt attól, ahogy létezni szeretünk általában. Disszociációnál viszont rendszerint, ahogy eddig láttam, nincsen válasz: lefagyás, megdermedés, feszült csend, totál blokád van. És fogalmunk sincs miért. Jobb esetben el tudjuk képzelni, mit szeretnénk csinálni, talán át is éljük valahol, milyen jó lenne. De csak fantázia szintjén, ha viszont meg is kéne tenni a vágyott dolgot, földbe gyökerezik a lábunk, és nem tudjuk, mi legyen. Ha már visszavonulás, menekülés van, lehet, szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Az egyik eset tehát, hogy valami nincs ott, aminek ott kellene lennie. 

A másik, amikor valami ott van, aminek nem kéne lennie. Ilyet látunk a PTSD valósághű rémálmaiban, flash-back-ekben (felvillanás szerű, realisztikus emlék, amibe szó szerint benne van az ember.

Gabbard (2008) összefoglalója szerint a disszociatív folyamatokkal való munka hosszú és sok türelmet igénylő munka, de szilárd dinamikus ismeretek birtokában sokat lehet segíteni a páciensnek, hogy visszanyerje a folytonosság érzését (megtalálja azt az önmagát, ami eddig hiányzott neki, vagy tudjon olyan helyzetekben is reagálni, ami eddig lefagyással vagy visszavonulással járt). egyik fontos feladat, hogy a páciens átélje, joga van azt érezni, amit érez. Fontos, hogy ilyenkor nem katarzisról vagy az élmény újra életéléséről van szó, azzal csak bántjuk a pácienst. Ehelyett a terapeuták feladata, hogy rámutassanak, hogyan vesznek részt a páciensek akaratuk ellenére újra meg újra ugyanabban az ördögi körben, s az ezzel a felismeréssel járó, kellemetlen élményeket segítsenek elviselhetőbbé tenni. 

További olvasnivaló:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon Könyvek.
  • Gabbard, G., O. (2008). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Negyedik kiadás. Lélekban Otthon Kiadó.
  • Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben – ahogy egy fiatal klinikus látta. In Kapitány-Fövény, M., Koncz, Zs és Varga, S, K (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Pszichológus vagyok, aki mentális zavarok ellátására és mentálhigiénés feladatok ellátására szakosodott.

A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

Ebből következik, hogy más úton végezzük ugyanazt a munkát (ti. a páciens támogatását). A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó.

Mindkét szakember érdeklődik a panaszok és a tünetek felől, de amikor vizsgálnak, a pszichiáter kiegészíti az interjút egy sor biológiai működésre vonatkozó adattal (pl. neurológiai vagy belgyógyászati eredményekkel, korábbi gyógyszeres terápiák), a pszichológus pedig kiegészíti az interjút a mentális folyamatokat vizsgáló tesztek (pl. hosszú kérdőívek, fura pacás táblák) eredményeivel. A vizsgálatot illetően tehát van egy munkamegosztás és egy határhúzás: a pszichiáter nem szól bele abba, milyen pszichológiai tesztek felvétele történjék (elvileg ilyesmit nem tanult kellő mélységben, így erre kompetenciája nincsen), a pszichológus pedig nem szól bele abba, milyen gyógyszerezés és kiegészítő szomatikus vizsgálat lenne indokolt (ő elvileg ilyesmit nem tanult, így a pszichológusnak kompetenciája erre nincsen). A két szakember, így, nem kizárja egymást, hanem éppen ellenkezőleg: kölcsönösen egymásra vannak utalva.

Miért van a pszichológus és a pszichiáter kölcsönösen egymásra utalva?

Mert, szerintem, sok megbillenő lelki folyamatot rövid időn belül, megbízható és biztonságos módon csak szakorvosi beavatkozással (gyógyszerrel osztályos ellátással) lehet ellátni. A pszichológiai beavatkozásoknak időre van szüksége. Sok esetben, pl. pszichotikus tüneteknél, öngyilkossági krízisnél nincsen idő megvárni, amíg a pszichológiai módszerek hatni kezdenek. Van olyan is, hogy határozott külső keretek kellenek ahhoz, hogy a szétfutó pszichés folyamatok és viselkedés rendezhető legyen (pl. személyiségzavarok egyes formái, bipoláris hangulatzavar mániás epizódja, pszichózis). a külső keret betartása mintegy helyettesíti az éppen hiányzó belső kereteket, fékeket. Ehhez jó eszköz az osztályos felvétel és a szakorvosi felügyelet. Máris logikusabb választás orvost is megkeresni, ugye? Viszont, felmerül a kérdés, hogy a külső-belső kontroll (osztályos ellátás, gyógyszer) elmúltával mi lesz az egyensúlyvesztéssel? Megjelenik újra? Ha a tünet a külső kontroll nélkül újra megjelenhet, akkor a problémát megoldottuk vagy nem oldottuk meg? Van olyan zavar, ami erős biológiai meghatározottságú. Oké. De mi van a többivel (pl. a szorongásos zavarok, személyiségzavarok)? Mindegyik érinti a környezethez való alkalmazkodást, így felmerül a kérdés, hogy ha az alkalmazkodás módját (pl. gondolkodási sémákat, emberekhez, világhoz fűződő viszonyt) megváltoztatjuk, számíthatunk-e megint tünetekre? És ha nem, akkor most kell gyógyszer? Az alkalmazkodás tipikusan tanulás útján jön létre, ez egy gyakorlati tudás. amit egy másik emberrel való kapcsolatban lehet legjobban megszerezni. A tanulást jól támogathatja egy gyógyszer (pl. nem félünk annyira), de attól még nem tanultunk semmi újat. Máris szimpatikusabb a pszichológiai ellátás, ugye?

Miután azonban egy mentális zavar az egész életvitelre, kapcsolatainkra és önállátásunkra is kihat, nem elég csak biológiai vagy lélektani oldalról megközelíteni az ellátást. Életvitel, a probléma megoldó képesség, az öngondoskodás, a dolgok és létünk értelmébe vetett hit: mind része egy ember életének, a támogatást minden oldalról el lehet kezdeni. A modern ellátásban a pszichológus és a pszichiáter így olyan szakemberekkel dolgozik együtt (pontosabban mindenki a másik munkáját segíti), mint pl. szociális munkások (ők az életvitelben segítik a pácienseket), mentálhigiénés szakemberek (gyakorlat- és megoldásorientált segítséget nyújtanak ), szakápolók, szakasszisztensek (a páciensek gyógyulással kapcsolatos, alapvető igényeiről gondoskodnak az osztályon, amíg nem tudják ellátni önmagukat), illetve lelkészek (pl. segítenek értelmet adni az értelmetlennek tűnő szenvedésnek). Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Az én esetemben kicsit elmosódottabb lehet az orvos-pszichiáter megkülönböztetés, mert klinikai szakpszichológus vagyok, a mentális zavarok felismerésére és alapszintű ellátására (alap-pszichoterápia) képeztek ki. Ez egy specializáció a sok közül, ami megtartja a pszichológus alap képességét a “beszélgetős” ellátásra, de plusz tudást nyújt arra vonatkozóan, hogyan lehet ezt a tudást mentális zavarban szenvedők esetén is használni.

A két szakterület, pszichiátriai és klinikai szakpszichológia a pszichoterapeuta szakképzettségben ér össze, ahol mindkét szakembert ugyanarra képzik ki: “beszélgetős” úton történő szakellátásra. Pszichoterapeuta így lehet pl. pszichiáter és a klinikai szakpszichológus is. az alap különbségek megmaradnak jogosultságok terén, de e különbségek a konkrét mindennapi munka terén már igencsak elhalványodnak. Pszichoterapeuták esetén pszichológus és pszichiáter között, már ami a pszichoterápiás munkát illeti, sok értelmét nem látom különbséget tenni. Hiszen a cél és a gyógyító módszer is ugyanaz. Jó, annyi extra különbség lehet, hogy a pszichológus továbbra is tesztelhet, a pszichiáter továbbra is gyógyszerezhet. Ennek a különbségnek gyakorlati haszna leginkább akkor van, ha valakinek gyógyszer is kell a pszichoterápiája mellé, vagy elsőre megbízhatóan nehéz azonosítani a lelki problémát, amivel küzd, és ajánlott lehet pszichológiai tesztek felvétele is. Ilyenkor talán a legjobb, ha a páciens mindkét szakembert megkeresi a panaszaival.

Pszichiáter, pszichológus vagy pszichoterapeuta? 

A fejekben a kavart az is okozhatja, hogy elsőre bonyolultnak tűnik a képzési rendszer. Ez ugyanis három osztatú. Erről és a pszichoterápiás képzésről részletesen pl. Szőnyi és Füredi (2006) ír. Én csak zanzásítom a fejezetét:  az egyértelmű tanulmányi előmenetelt, melynek előfeltétele a sztenderdizált számonkérés (vizsgáztatás és tananyag), az akadémiai képzőhelyek (egyetemek) adják (pszichológia és általános orvosi karok). Ezek általános képzések, melyekről specializálódni kell. A pszichológián és az orvosláson belül egy-egy szakterület már olyan szaktudást igényel, melyre egy általános alapképzés nem tud felkészíteni. A pszichológusoknál a klinikai szakpszichológus képződik kimondottan pszichiátriai irányba, az orvosoknál a pszichiáter szakorvos. Az adott szakterület ismeretét ez megadja, de nem tartják elégnek ahhoz, hogy valaki kimondottan pszichoterápiával gyógyítson.

Ahhoz ugyanis egy pszichoterápiás módszert kell töviről-hegyire ismerni, minimum, ami elméleti képzésből, akasztják a hóhért alapú, a módszer saját bőrön való megtapasztalásából (sajátélmény), illetve a módszer begyakorlásából áll. Utóbbit nem lehet bábun begyakorolni, páciens kell hozzá, aki értelemszerűen nem tanítani jön a rendelésre. Így kell egy harmadik fél (a szupervizor), aki kimondottan a leendő terapeuta pácienssel folytatott munkájával foglalkozik, felügyeli a tanulási folyamatot (analógiával: van a fogász jelölt, a beteg, aki elfogadta, hogy jelölt csinálhassa a fogát, részben tanulmányi célból, és a tanár, aki felügyeli a szakorvos jelöltet). Ezt a felállást nevezzük szupervíziónak. Miután elég fura helyzetet teremtene, ha ugyanaz osztályozná a dolgozatokat, aki a szupervíziót, és aki egyben analizálja a terapeuta jelöltet, ez a képzési forma nem alkalmas akadémiai oktatásra. Külön egyesületek foglalkoznak vele. ezek a módszerspecifikus képzések. De miután e képzések elvégzéséhez néhány vezetett terápia is elég (arra mennek rá, milyen minőségben dolgozik valaki egy pácienssel, nem pedig arra, hány pácienssel dolgozik), kell még klinikai tapasztalat is a módszer alkalmazásához. Ezt a klinikai tapasztalatot adja meg a pszichoterapeuta szakképzés.

Azaz (magyar) pszichoterapeuta = akadémiai általános alapképzés + akadémiai klinikai szakképzés + módszerre specializált pszichoterápiás képzés + általános klinikai pszichoterápiás képzés

Ha valaki arra kíváncsi, hogy valaki más (mondjuk egy pszichoterapeuta) alapjáraton pszichológus vagy orvos-e, a legegyszerűbb, ha lecsekkolja a nyilvántartást. Csak be kell gépelni a szakember nevét, és elhúzni a csúszkát. Ha arra kíváncsi, pszichoterapeuta-e az emberünk, javaslok egy szaknévsort. Utóbbi nem biztos, hogy mindig naprakész, kérem, nézze meg (oda van írva a lapra), mikor zárták le. 

További olvasnivaló itt:

Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006).A pszichoterápiás képzés. In. Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.

Mire jók a pszichológiai elméletek?

A pszichológiai elméletek tulajdonképpen magyarázó modellek (oké, a “keretrendszer” szó szerintem jobban illik rájuk, de most egyszerűbb modellnek neveznem őket):

  1. segítenek a jelenből következtetni arra, hogy 1) mi történt a múltban, 2) az hogyan hatott a jelenre, és 3) mindez alapján a jövőben milyen problémák várhatóak. Ez segít megtervezni egy kezelést (terápiás stratégiát alkotni). E tervezet alapján olyan körülményeket teremthet a szakember (az ún. keret vagy setting), amelyek kedveznek a terápiás hatás (az ún. hatótényezők) megjelenésének. A szakembernek továbbá segítenek annak meghatározásában, hogyan a terápiás hatás kiváltása és fenntartása céljából mikor és milyen eszközöket (technikákat) használjon.
  2. Segítenek annak meghatározásában, hogy mi köze a terapeuta és a páciens között (a terápiás kapcsolatban) zajló eseményeknek ahhoz, ami a páciens és jelenlegi környezete (pl. családja) között történik, és mindez hogyan alakulhatott ki. Feltehető ugyanis, hogy a páciens csak nem kapcsolódik teljesen másként a szakemberhez, mint élete többi szereplőjéhez. Ez abban segít a szakembernek, hogy felmérje, a pácienssel való kapcsolatában kiskiklik-e valami (van-e kompatibilitási probléma a felek között), és ha igen, ez a kisiklás megtörténik-e másutt is a páciens életében? Ha igen, akkor mindez vajon köthető-e múltbeli, rossz tapasztalatokhoz? Vagyis az, ami a szakember és a páciens között történik, vajon az adott szituáció közvetlen következménye-e (reális-e), vagy van-e valami, ami átszínezi a szituációt (ún. áttételi kapcsolat): egy régi, berögzött kapcsolati mintát a páciens tudtán kívül átültet-e a múltból a jelenbe, ezzel részben vagy egészben félreértelmezve a helyzetet?
    1. Na, nehogy azt gondoljuk, hogy ezt ilyen könnyű megmondani. Caligor et al. (2007) külön meg is jegyzi, hogy pl. magas szinten szerveződő személyiség zavarok kezelésében teljesen megszokott, ha akár több ülésen keresztül nem tudjuk pontosan, mi történik a páciens és ellátója között. Fontos ezt kibírni. Más szerzők pedig külön jelzik (ha megtalálom, hol olvastam – mindenfélét összeolvasok, frissítem a post-ot), hogy a terapeuta nem-tudása  elég fontos dolog (pl. nyitottá tesz a páciensre és a terápiás folyamat alakulására). Az ilyen átültetés teljesen automatikus, a páciens nem tehet róla. Ennek a jelentőségéről korábban már volt szó.
  3. Segítenek megérteni a páciens elsőre érthetetlennek tűnő döntéseit, reakcióit: ez a, hát, kompatibilitási probléma (tünet), hogyan kapcsolódik ahhoz, amire a páciens vágyik, és ahhoz, amit éppen csinál.

Ilyen komplex modellekkel, amikben egyesül az elméleti tudás a módszertannal és az önálló képzettséggel (módszerek), hazánkban a (módszerspecifikus) szakpszichoterápiák dolgoznak, melyek önmagukban is képesek a kívánt terápiás változás kiváltására. 

Számomra, szupportív terápiában főleg ahhoz kellenek, hogy jobban rálássak, éppen milyen lelki tényezők befolyásolják a munkakapcsolatot köztem és a páciens között, illetve éppen milyen folyamatok játszódhatnak le az ülésen. Ez a többlet tudás megkönnyíti nekem, hogy olyan légkört tarthassak fenn az ülésen, ami megtartó és elfogadó. Továbbá, segít megelőzni vagy gyorsan kezelni azokat a lelki folyamatokat, melyek a munkakapcsolatot negatívba fordítanák.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Kernberg, O., F. (2011). Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus, Animula, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.

Milyen szemléletben dolgozom?

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Teszem ezt azért, hogy

  • az, aki először keres pszichológiai segítséget, könnyebben eldönthesse, én vagyok-e az ő embere. Az „én is pont így gondolom!” vagy „pont ezt kerestem!” érzés megléte vagy hiánya sokat segíthet abban, hogy a nekünk megfelelő szakembert válasszuk.
  • az, aki nem először keres pszichológust, esetleg célzottan egyfajta ellátást keres, így talán könnyebben eldöntheti, vajon azt nyújtom-e, ami után kutakodik éppen.
  • akinek kifejezetten ajánlottak egy adott módszert (pl. dinamikus rövid pszichoterápia) vagy végzettséggel rendelkező szakembert (pl. klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichiáter), a kompetenciáimról tájékozódhasson.
  • az a kolléga, aki valaki számára keres szakembert, könnyebben fel tudja mérni, vajon érdemes-e engem is a jelöltek listájára jegyeznie.

A szemlélet nem jelent módszert vagy szakpszichoterápiás munkát. Ez fontos. Önnek azért, hogy tudja, mire vállalkozik nálam. A kollégáknak azért, hogy tudják, kihez küldik  a pácienst. 

A szemlélet egy szemüveg, de nem eszköz a kezemben. Arra használom, hogy pontosabban megértsem az Ön helyzetét, pontosabban lássam, milyen pszichológiai folyamatok zajlanak éppen Önben, így könnyebb fenntartanom a támogató légkört az üléseken, és pontosabban tudom használni a szupportív terápia eszköztárát is. Ha eszköz szinten használják a szemléletet, az már jó eséllyel szakpszichoterápia. Ha szakpszichoterápiát vagy adott típusú szakpszichoterápiás módszerben jártas szakembert keres, alant talál majd egy szaknévsorra mutató linket, ami segíthet elindulni a keresésben.

Dióhéjban: mélylélektani szemléletben dolgozom

E szemléletben a lelki tüneteket és problémákat rendszerint olyan, egymással hadilábon álló vágyak, félelmek, belső tiltások okozzák, melyek közül egyesek jóval erősebbek a többieknél, és anélkül nyomják el egymást, hogy arról tudomásunk lenne. Miután fogalmunk sincs arról, hogyan nyomják el egymást a lelki életünk “szereplői”, mi sem értjük, miért nem vagyunk képesek megtenni vagy megélni valamit. Ha egyáltalán tudjuk, mi az, amit szeretnénk tenni vagy megélni. A terapeuta feladata ebben a szemléletben az, hogy segítse a pácienst e belső konfliktusok feloldásában, a konfliktusban álló vágyak kibékítésében, elviselésében, ezáltal lehetővé téve, hogy azok megélhetőek és megvalósíthatóak legyenek a mindennapi életben.

Hogy ezt miként lehet elérni, arról minden, a pszichodinamikus szemléletbe tartozó “iskola” (módszer) mást gondol és mond. Ezek az “iskolák” segítenek tájékozódni ezekben a konfliktusokban, segítenek megérteni őket és dolgozni velük (egyfajta nyelvezetet adnak ahhoz, hogy megértésük, mi történik odabent). Ezen iskolák közül kettő “tanai” alapján tájékozódom a senkiföldjén. Az egyik a (1) jungi analitikus pszichológia, a másik a (2) tárgy-kapcsolat elmélet.

Jungi analitikus pszichológia

Dióhéjban, Jung a legfőbb problémának azt nevezte meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését (illetve annak a potenciálnak a megélését/megvalósítását, ami bennünk szunnyad). Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. Uncsivá, nyugtalanítóvá, kiábrándítóvá, hiányérzetünk van, mindig ugyanaz történik velünk – az egyoldalúságot innen ismerjük fel. A tünetek és pszichés szenvedés akkor üti fel a fejét, amikor erre, nos, belső hívásra, nem hallgatunk. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Ebben az “iskolában” nem is annyira a “lelki élet szereplőivel” van a gond, hanem azzal, hogy “nem engedjük be őket az életünkbe”, vagy éppen nem a nekünk leginkább megfelelő arányban – folyamatos így a konfliktus köztünk (az én, a self) és “köztük” (a tudattalan, a no-self között). A fő feladat a szintézis, a belső világgal való kibékülés. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk, jóllehet olykor alaposan túllő a célon. Ennek fényében a lelki jelenségekről és tünetekről úgy gondolkodom, hogy inkább tanítanak valamit, terelgetnek valamerre, és nem feltétlenül megszabadulni kell tőlük. 

Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

http://www.cgjung.hu/content/kikepzo-terapeutaink-elerhetosege

http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

Tárgy-kapcsolat elmélet

Sok esetben előfordult, hogy a páciens belső világához nem hogy a páciens, de én sem fértem hozzá. Ami alaposan megnehezítette a “jungi iskola szerinti” megértést számomra. A páciensek nem csak befelé, de ugyanilyen mértékben kifelé is erős védelemmel rendelkeztek. Ezért szükségem volt egy olyan modellre, ami alapján nem csak az én-tudattalan, de az én-külvilág kapcsolatról is képet alkothatok. A tárgy-kapcsolat elmélet kapóra jött, hiszen azt írja le, hogy az egyes vágyaink vagy félelmeink hogyan kapcsolódnak a külvilág szereplőihez, és hogyan rendeződnek mintázatokba. Röviden az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt tehát a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). Egyszer ezek a minták hasznosak voltak, de már nem írják le pontosan azt, ami a kapcsolatainkban történik. Így a kapcsolataink az emberekkel és a világgal könnyen félremennek. Miután nem tudjuk, milyen minták mentén gondolkodunk másokról, milyen szerepet is tölt be pontosan a másik az életünkben, nem is sejtjük, hol “romlanak el” a dolgok. Talán mindig pont ugyanúgy. E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk. 

Ha a fenti leírás szimpatikus, de kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/tajekoztatas-a-szaknevsorhoz/

A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004).

Rendszerszemlélet

A fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). Ennek átgondolása fontos a tekintetben, hogy az egyén mennyire várhatja környezetétől azt a kívánt állapotot, amelyre vágyik. E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ezekből az ütközésekből aztán sok bonyodalom származhat, ami akár kiégésig vagy munkahelyi pszichoterrorig (mobbing) is elmehet. Amennyiben sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. Valamennyi rendszerszemlélet mindegyik kollégánál felbukkanhat. A pszichoterapeuták közül leginkább a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Előfordulhat, hogy az előbb említett szakemberek egyikét keresi. Ha pár- és családpszichoterápiát keres, erre fáradjon: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

***

Kicsit szájbarágós ugyan, de fontosnak tartom elmondani: a szemlélet önmagában csak egy gondolkodási keret, egy nyelv, ami segít megérteni a mentális folyamatokat, hogy rendszerben láthassam őket. A szemlélet nem azonos a módszerrel, amivel dolgozok. Pl. a szupportív terápiának nincs saját elméleti háttere, ami viszont fontos volna ahhoz, hogy képet alkothassak a lelki folyamatokról. Flaskay (2010) szerint ezért még azok is, akik szupportív terápiával dolgoznak, jól teszik, ha egy-egy elméletben otthonosan mozognak – ez alapján lehet ugyanis megtervezni az ellátást.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.