Mire jók a pszichológiai elméletek?

A pszichológiai elméletek tulajdonképpen magyarázó modellek (oké, a “keretrendszer” szó szerintem jobban illik rájuk, de most egyszerűbb modellnek neveznem őket):

  1. segítenek a jelenből következtetni arra, hogy 1) mi történt a múltban, 2) az hogyan hatott a jelenre, és 3) mindez alapján a jövőben milyen problémák várhatóak. Ez segít megtervezni egy kezelést (terápiás stratégiát alkotni). E tervezet alapján olyan körülményeket teremthet a szakember (az ún. keret vagy setting), amelyek kedveznek a terápiás hatás (az ún. hatótényezők) megjelenésének. A szakembernek továbbá segítenek annak meghatározásában, hogyan a terápiás hatás kiváltása és fenntartása céljából mikor és milyen eszközöket (technikákat) használjon.
  2. Segítenek annak meghatározásában, hogy mi köze a terapeuta és a páciens között (a terápiás kapcsolatban) zajló eseményeknek ahhoz, ami a páciens és jelenlegi környezete (pl. családja) között történik, és mindez hogyan alakulhatott ki. Feltehető ugyanis, hogy a páciens csak nem kapcsolódik teljesen másként a szakemberhez, mint élete többi szereplőjéhez. Ez abban segít a szakembernek, hogy felmérje, a pácienssel való kapcsolatában kiskiklik-e valami (van-e kompatibilitási probléma a felek között), és ha igen, ez a kisiklás megtörténik-e másutt is a páciens életében? Ha igen, akkor mindez vajon köthető-e múltbeli, rossz tapasztalatokhoz? Vagyis az, ami a szakember és a páciens között történik, vajon az adott szituáció közvetlen következménye-e (reális-e), vagy van-e valami, ami átszínezi a szituációt (ún. áttételi kapcsolat): egy régi, berögzött kapcsolati mintát a páciens tudtán kívül átültet-e a múltból a jelenbe, ezzel részben vagy egészben félreértelmezve a helyzetet?
    1. Na, nehogy azt gondoljuk, hogy ezt ilyen könnyű megmondani. Caligor et al. (2007) külön meg is jegyzi, hogy pl. magas szinten szerveződő személyiség zavarok kezelésében teljesen megszokott, ha akár több ülésen keresztül nem tudjuk pontosan, mi történik a páciens és ellátója között. Fontos ezt kibírni. Más szerzők pedig külön jelzik (ha megtalálom, hol olvastam – mindenfélét összeolvasok, frissítem a post-ot), hogy a terapeuta nem-tudása  elég fontos dolog (pl. nyitottá tesz a páciensre és a terápiás folyamat alakulására). Az ilyen átültetés teljesen automatikus, a páciens nem tehet róla. Ennek a jelentőségéről korábban már volt szó.
  3. Segítenek megérteni a páciens elsőre érthetetlennek tűnő döntéseit, reakcióit: ez a, hát, kompatibilitási probléma (tünet), hogyan kapcsolódik ahhoz, amire a páciens vágyik, és ahhoz, amit éppen csinál.

Ilyen komplex modellekkel, amikben egyesül az elméleti tudás a módszertannal és az önálló képzettséggel (módszerek), hazánkban többnyire a (módszerspecifikus) pszichoterápiák dolgoznak, melyek önmagukban is képesek a kívánt terápiás változás kiváltására. Nézzünk egy konkrét példát egy ilyen összefonódásra.

A dinamikus irányzaton belül (amiben én is poroszkálnék, de egyelőre nem hogy a fényt nem látom az alagút végén, de sokszor az alagutat se), Flaskay (2010) felsorolását kölcsön véve, különösen fontos ilyen, nos, változást előidéző hatás, az ún. belátás és a korrektív tapasztalat. 

A belátás azt jelenti, a páciens tudatára ébred annak, hogy az adott pillanatban mi miért történik vele (vagyis ő maga tulajdonképpen mit miért csinál). Ez az újonnan megszerzett tudás (belátás) kombinációja az érzelmi élménynek és az intellektuális megértésnek, egy olyan feltételrendszerben (setting), amit arra terveztek, hogy e tudás megszerzését megkönnyítsék. A belátáshoz elvezető egyik technika az értelmezés, amikor a szakember rámutat egy összefüggésre a fenti három „háromszög” valamelyikéből. Ez a „rámutatás” összeköt egy vágyat, a vágy elkerülésére tett eseményt (pl. tünet, elhárítás) és azt a folyamatot a két fél közötti kapcsolatban, amit a páciens el akar kerülni (pl. sorozatosan elhallgatja életének kínosabb vágyait, hogy elkerülje a megszégyenülést a terapeuta előtt). Ez a rámutatás egy folyamat része, melyet lassan adagolnak a páciensnek. A folyamat a páciens empatikus meghallgatásával, érzelmeinek tiszteletben tartásával, megértésével, olykor elviselésével indul (konténerezés). Majd a terapeuta igyekszik az adott folyamatot illetően több információhoz jutni (tisztázás), és a megtudott ismereteit összekötögeti (konfrontáció). Ez kényelmetlen lehet a páciensnek, aki a szorongató helyzetéből próbál valahogy kijutni (elhárítás). Ekkor a terapeuta összeilleszti a mozaikot (Caligor et al., 2007), és rámutat a fenti három párhuzam valamelyikére, ezzel olya tudást adva a páciensnek saját magáról, amit felhasználhat az önmagáról vagy másokról kialakult képének átalakítására. Azaz arra, hogy változzon.

Mindez azon túl, hogy intellektuálisan érthetővé tesz egy szituációt a páciens számára, új irányba is terelheti a döntéseit. Az újfajta döntések újfajta érzelmi tapasztalatokat eredményeznek, ami ön-erősítő kört indít be: minél több az új döntés, az új döntésnek hála az új tapasztalatok száma is nő, és jó emlékek „elmentéséhez” vezet a memóriában.  Minél több a jó emlék, annál kevesebb szükség van az elhárításra (pl. a negatív vagy problémás énrészek használatára egy kellemetlen tapasztalat elkerülésére), mert annál inkább valami jót várunk majd a vágyaink megélésétől (és nem csak rosszat, amit eddig el akartunk kerülni). Az elhárítással (pl. hideg visszahúzódás) bár megússzuk a régi rosszt (pl. hogy letoljanak minket), de el is zárjuk magunkat a jobb tapasztalatoktól – ezzel bezárva magunkat egy önrontó körbe, amiben mindig ugyanaz történik (ismétlési kényszer).

Az ön—javító kör alaprajzát a terápiás ülésen készítik el: a páciens újra meg újra hárít, a terapeuta pedig újra meg újra felhívja erre a figyelmét egy olyan közegben, melyben a félt érzelmi/kapcsolati következmény helyett elfogadás és megértés ismétlődik. Ezt hívják korrektív tapasztalatnak (Flaskay, 2010). A kettő együttes ismétlődését (védekező manőver, konténerezés, értelmezés) pedig átdolgozásnak. Ez az átdolgozás az, mely strukturális változást eredményez (Caligor et al., 2007). Struktúra alatt a pszichológiai funkciók stabil, ismétlődően aktivált, tartós mintáját értjük, amik szervezik a személy tapasztalatait, világának értelmezését és szubjektív tapasztalatait. Ezek tartósan fennmaradó emlékekből álló felépítmények (struktúrák), amelyek a másik emberrel való, érzelmileg is fontos kapcsolatainkból származnak, és kerülnek tárolásra a fejlődés során (Kernberg, 1976, idézi Caligor et al., 2007). Az, hogy a terápiás üléseknek speciális szabályai legyenek (keretek), és hogy rendszeresen ismétlődjenek, itt van a jelentősége. A kisikló pszichés működéseket (gyakran apró, de minden nap előforduló) tapasztalat alkotta meg, és így is írhatóak újra. Újfajta tapasztalatokkal.

Ezt az új struktúra teremtést, vagy restrukturálást már ismerhetjük korábbról: ez a gyógyulás pszichoterápiás megfelelője. Emlékezzünk, hogy ezt az átdolgozást lehető tevő feltételrendszert (setting) és terápiás szerződést a szakpszichoterápiák használják. Így talán érthetőbb, miért kell hozzájuk az elméletek mélyebb ismerete és több kiképzés, mint ami a szupportív terápia minimum követelménye.

És talán így kicsit átláthatóbb, mit értünk az alatt, hogy a szakember dolgozik a kapcsolattal (korábban arról is írtam, hogy szupportív terápia is csinál ilyet, bár a hatóköre elég korlátozott): figyeli, miként próbálja a páciens az általa megszokott képre formálni a terápiás kapcsolatot (önrontó kör, ugye) – ebbe a változtatásba azonban a szakember nem (illetve ha igen, azt is feltételek mellett vagy részlegesen) megy bele, továbbra is tartja a kezelési tervben megfogalmazott kereteket (a keretektől való eltérés sok értékes információt nyújt arról, mire van szüksége az adott pillanatban a páciensnek. Casement-et érdemes itt olvasni). Ami frusztráló lehet a páciensnek, s e frusztráció arra sarkallja, hogy számára kényelmesebb feltételeket teremtsen az ülésen. Azaz a helyzetet változtassa meg, ne saját maga változzon. Ez érthető törekvés, ám ha mindig minden ugyanúgy történik a páciens életében, és ebből elege van, akkor e törekvés ismétlődést és végül csalódást eredményezhet a terápiás folyamatban is, változást sajna aligha. A változás elérését, ugye, a terápiás terv szerint felállított keretek betartása segíti.  Ha a keret része pl., hogy a páciens mindent mondjon el, ami eszébe jut, egy idő után nincs mese, a szorongást keltő pszichés tartalmakról (pl. kínos szexuális fantáziák) is beszélni kell. Annak érdekében, hogy a páciens a terápiás célt (pl. jobban működő, intim kapcsolatot a párjával) elérje (a példabeli cél eléréséhez nem árt, ha a pár mindkét tagja meg tudja osztani szexuális vágyait a másikkal), előbb vagy utóbb még azon témáknál is érdemes szabadon beszélnie, melyek számára már nehezebben vállalhatóak (pl. hogy akár a terapeutát is szexuálisan vonzónak tartja). A terapeuta fontos feladata, hogy ehhez megfelelő légkört teremtsen. 

~nem vicc az utolsó példa, fórumokon találkoztam ilyen kérdésekkel: elmondhatom-e a pszichológusomnak, hogy tetszik nekem? Elég nehéz kérdés a páciens számára, de a terapeutának is. Olyannyira, hogy – főleg dinamikus kézikönyvekben – sokszor külön fejezetet szánhatnak e kérdésnek.

Ha a kínos téma frusztráló a páciens számára, és a frusztráció elér egy bizonyos szintet, a terápiás helyzet kényelmetlenné válhat (pl. bekúszik a szorongás a kapcsolatba). Hogy e kényelmetlenséget oldja, a páciens előveszi rég megszokott védelmi rendszerét, és így vagy úgy, de elkezd kitérni a kényelmetlen témák elől. A kitérés módját a terapeuta elkezdi  megérteni, majd egy idő után finoman és megértően visszajelezni, ezzel elviselhetőbbé téve a páciens számára a frusztrációt és a szorongást, egyszer s mint lehetővé téve, hogy a téma kerülgetése nélkül, nyíltan meg lehessen beszélni a felmerülő, először kínosnak hitt témákat. A példánál maradva: ez az intimitás egyik alapja; a páciens úgy tanulja az intimitást, hogy a terápiás kapcsolatban vállalja a kockázatot, és kínos dolgokról is beszélni kezd. Hogy mikor vállalja ezt a kockázatot, az rá van bízva.

~Jó, vannak olyan módszerek (pl. dinamikus rövidterápia), ahol a terapeuta ennél proaktívabb, de ott már rögtön a terápia elején felméri, mit bír el a páciens. Ha nem bírná el a páciens a folyamat gyorsítását, eleve nem is javasolják a módszert.

És itt a döntő pont, ami változásra vezethet: annak a tapasztalata, hogy a kínosnak hitt téma mégsem olyan kínos, mint amitől a páciens félt. Ezért aztán szükségtelen kitérni előle. Nem csak az elől, hogy beszéljenek róla, hanem az elől is, hogy miközben a páciens beszámol az érzéseiről, át is élje őket (oké, átélheti, de nem teheti meg. Ez is sokszor a keretek része). Ezt a tapasztalatot a páciens aztán tovább viheti pl. a párjával való kapcsolatába is: hogy szabad megélni valamit, ami kezdetben félelmetes volt. Na, a párjával azt már meg is teheti (klasszikus példa egy korábban cikinek hitt szexuális fantázia megvalósítása a partnerrel). Hangsúlyozom, a terápiás kapcsolatban megélni, nem megtenni. A megtevés a példában, ugye, a hálószobára és a partnerre tartozik, nem a rendelőre és a terapeutára.

Ez rendkívül nagy megértést és érzelmi támaszt, egyben felszabadító érzést adhat a páciensnek (végre megértik, és nem kell egyfolytában szorongania és menedéket keresnie).

Ugyanakkor mindennek megvan az ára. A folyamat során keletkezett szorongást el kell viselni, amit a terapeuta nem szüntet meg teljesen (erre a szupportív terápia törekszik). Segíti az elviselését, mérséklését, de nem szünteti meg (ha megtenné, azzal kiszolgálná az elhárítást, nem pedig segítené a megértését – persze, a szakemberen és a páciensen múlik, mikor mennyit engednek a felek). A szupportív terápia annak árán oldja ezt a szorongást, hogy kevesebb figyelmet szentel a szorongás mögött lévő, problémás személyiségrésznek, ill. rugalmasan változtatja a munkamódot annak érdekében, hogy e problémás személyiségrészt lehetőleg ne provokálja túl sokat (több tér jut arra, hogy a páciens számára kedvezőbb irányba terelje a játékszabályokat, hiszen a játékszabályok részlegesek). A szakpszichoterápia e helyett igyekszik a szorongást optimális szinten tartani. Elég erősnek ahhoz, hogy megjelenjenek és átdolgozhatóak legyenek az immáron elavult elhárítások, de elég enyhének ahhoz, hogy a páciens számára elviselhető legyen a szorongás, amit az elhárításokkal végzett munka felszabadít. Az egész helyzetet direkt úgy tervezték meg, hogy ez a szorongás és frusztráció optimális legyen: se nem túl erős, se nem túl enyhe. Épp csak annyi, amivel érdemes és lehet is dolgozni. Hogy miként lehet ezt az egyensúlyt fenntartani, a tudást elérni, az elmélet írja le, és az elmélet alapján kialakított módszertan  mondja meg; végül a módszertan szakszerű alkalmazása valósítja meg. Bonyolultnak hangzik? Hát, nem véletlenül kell többlettudás hozzá.

Abban az esetben, ha átmenetileg a páciens ezt az optimális szorongást nem viseli el, még a pszichoterápiákban is fontolóra vehetik a szupportív irányba való elmozdulást. Persze, mindezt olyan formában és határig, amit a módszertan megenged. Hiszen a hárítás engedése, ha túl sokáig tart, ellentmond a fő céloknak. Ha a páciens túl sokat hárít, akkor nehéz számára tudást adni. Pont azt a tudást, amitől tart, és amit emiatt hárít. Ugyanúgy, ahogy a szupportív terápiának, a szakpszichoterápiának is megvannak hát a maga korlátai. Pl. ha művészetterápiában a páciens nem akar alkotni, inkább beszélni szeretne, vagy csoportterápiában a páciens meg sem mukkan, mert fél több ember előtt megnyilatkozni, akkor maga a terápiás módszer sem alkalmazható nála túl jól. Legalábbis, a terapeutának valamit ki kell találnia, ha mást nem, tovább irányítani a pácienst egy hozzá jobban illő módszert ismerő kollégához.

Az egyes terápiás iskolák által oktatott elméletek nem csak a szakpszichoterapeuták számára elérhető, gondolkodást segítő keretrendszerek. Az olyan mezei szakpszichológusok, mint én, akik még nem pszichoterapeuták, is proftálhatnak abból, ha korlátozott mértékben is, de ismerik őket. Ha mást nem, hát használhatóak arra, hogy az ártalmakat elkerüljük (ez a ne árts elve), és továbbirányítsuk a pácienst olyasvalakihez, aki hozzá jobban illó módszert használ.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Kernberg, O., F. (2011). Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus, Animula, Budapest.
  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.

Milyen szemléletben dolgozom?

Ezen a lapon további információt nyújtok arról, hogyan látom a pszichológiai folyamatokat és azt, mit lehet velük kezdeni. Teszem ezt azért, hogy

  • az, aki először keres pszichológiai segítséget, könnyebben eldönthesse, én vagyok-e az ő embere. Az „én is pont így gondolom!” vagy „pont ezt kerestem!” érzés megléte vagy hiánya sokat segíthet abban, hogy a nekünk megfelelő szakembert válasszuk.
  • az, aki nem először keres pszichológust, esetleg célzottan egyfajta ellátást keres, így talán könnyebben eldöntheti, vajon azt nyújtom-e, ami után kutakodik éppen.
  • akinek kifejezetten ajánlottak egy adott módszert (pl. dinamikus rövid pszichoterápia) vagy végzettséggel rendelkező szakembert (pl. klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichiáter), könnyebben kiigazodjon rajtam.
  • az a kolléga, aki valaki számára keres szakembert, könnyebben fel tudja mérni, vajon érdemes-e engem is a jelöltek listájára jegyeznie.

A szemlélet nem jelent módszert vagy pszichoterápiás munkát. Most arról lesz szó, hogy akkor mégis mit jelent, és melyik hogyan alakítja a pszichéről alkotott elképzeléseimet.

Dióhéjban: mélylélektani szemléletben dolgozom

E szemléletben a lelki tüneteket és problémákat rendszerint olyan, egymással hadilábon álló vágyak, félelmek, belső tiltások okozzák, melyek közül egyesek jóval erősebbek a többieknél, és anélkül nyomják el egymást, hogy arról tudomásunk lenne. Miután fogalmunk sincs arról, hogyan nyomják el egymást a lelki életünk “szereplői”, mi sem értjük, miért nem vagyunk képesek megtenni vagy megélni valamit. Ha egyáltalán tudjuk, mi az, amit szeretnénk tenni vagy megélni. A terapeuta feladata ebben a szemléletben az, hogy segítse a pácienst e belső konfliktusok feloldásában, a konfliktusban álló vágyak kibékítésében, elviselésében, ezáltal lehetővé téve, hogy azok megélhetőek és megvalósíthatóak legyenek a mindennapi életben.

Hogy ezt miként lehet elérni, arról minden, a pszichodinamikus szemléletbe tartozó “iskola” (módszer) mást gondol és mond. Ezek az “iskolák” segítenek tájékozódni ezekben a konfliktusokban, segítenek megérteni őket és dolgozni velük (egyfajta nyelvezetet adnak ahhoz, hogy megértésük, mi történik odabent). Ezen iskolák közül kettő “tanai” alapján tájékozódom a senkiföldjén. Az egyik a (1) jungi analitikus pszichológia, a másik a (2) tárgy-kapcsolat elmélet.

Jungi analitikus pszichológia

Dióhéjban, Jung a legfőbb problémának azt nevezte meg, hogy elvesztettük a kapcsolatot a saját belső lelki életünkkel és valóságunkkal, ami akadályozza a teljesebb élet megélését (illetve annak a potenciálnak a megélését/megvalósítását, ami bennünk szunnyad). Az életünk (beleértve önmagunkat is), egyoldalúvá vált. Uncsivá, nyugtalanítóvá, kiábrándítóvá, hiányérzetünk van, mindig ugyanaz történik velünk – az egyoldalúságot innen ismerjük fel. A tünetek és pszichés szenvedés akkor üti fel a fejét, amikor erre, nos, belső hívásra, nem hallgatunk. A fő feladat, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a külső és belső világ között, és segítsük megélni az eddig nem megélhetőt. Ebben az “iskolában” nem is annyira a “lelki élet szereplőivel” van a gond, hanem azzal, hogy “nem engedjük be őket az életünkbe”, vagy éppen nem a nekünk leginkább megfelelő arányban – folyamatos így a konfliktus köztünk (az én, a self) és “köztük” (a tudattalan, a no-self között). A fő feladat a szintézis, a belső világgal való kibékülés. Ideális esetben a páciens a tudattalannal kvázi együttműködik. A tudattalanra egyfajta szövetségesként gondolhatunk, jóllehet olykor alaposan túllő a célon.

Hazai képzésének egy részében magam is részesültem, de a kiképzésem befejezetlen. Így jungi analitikus pszichoterápiát sem végzek. Amennyiben Ön kifejezetten jungi analitikus pszichoterápiába szeretne járni, úgy javaslom, első körben e névsorokról tájékozódjon:

http://www.cgjung.hu/content/kikepzo-terapeutaink-elerhetosege

http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

Tárgy-kapcsolat elmélet

Sok esetben előfordult, hogy a páciens belső világához nem hogy a páciens, de én sem fértem hozzá. Ami alaposan megnehezítette a “jungi iskola szerinti” megértést számomra. A páciensek nem csak befelé, de ugyanilyen mértékben kifelé is erős védelemmel rendelkeztek. Ezért szükségem volt egy olyan modellre, ami alapján nem csak az én-tudattalan, de az én-külvilág kapcsolatról is képet alkothatok. A tárgy-kapcsolat elmélet kapóra jött, hiszen azt írja le, hogy az egyes vágyaink vagy félelmeink hogyan kapcsolódnak a külvilág szereplőihez, és hogyan rendeződnek mintázatokba. Röviden az elmélet szerint sok szenvedést okoz, hogy gyakran olyan minták alapján reagálunk a külvilágra, amik elavultak. Itt tehát a pszichés jelenségek nem önmagukban állnak, mindig tartozik/tartozott hozzájuk valami/valaki a külvilágból is. Ha az egyikkel dolgunk van (pl. egy barátságtalan szerető), dolgunk van a másikkal is (van ott pl. egy félelem odabent, amit eddig nem vettünk észre). Egyszer ezek a minták hasznosak voltak, de már nem írják le pontosan azt, ami a kapcsolatainkban történik. Így a kapcsolataink az emberekkel és a világgal könnyen félremennek. Miután nem tudjuk, milyen minták mentén gondolkodunk másokról, milyen szerepet is tölt be pontosan a másik az életünkben, nem is sejtjük, hol “romlanak el” a dolgok. Talán mindig pont ugyanúgy. E szemlélet alapján a feladat, hogy az elavult kapcsolati mintákat frissítsük, pontosabbá tegyük. Ez esélyt adhat arra, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, amit hitelesnek, valóságosnak, kiszámíthatónak és biztonságosnak találunk.

Ha a fenti leírás szimpatikus, de kifejezetten pszichodinamikus iskolában (pl. pszichoanalízis, analitikusan orientált pszichoterápia) képzett pszichoterapeutát keres, érdemes lehet innen elindulni: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/tajekoztatas-a-szaknevsorhoz/

A jungi és tárgy-kapcsolati szemlélet együtt is létezik. A három post-jungiánus irányzat közül a londoni iskola (developmental school) vegyíti a kettőt (Cambray és Carter, 2004).

Rendszerszemlélet

A fenti kettőt, ha szükséges, kiegészítem rendszerszemlélettel, mely azt a kölcsönhatást írja le, ami az ember és környezete, különösen társas közege (legyen az család, baráti kör vagy intézmény) írja le. Sok esetben ugyanis az indokolatlanul erős lelki szenvedéshez az a környezet is hozzájárul, amin változtatni nem, vagy csak nagyon keveset tudunk (pl. hivatal). Ennek átgondolása fontos a tekintetben, hogy az egyén mennyire várhatja környezetétől azt a kívánt állapotot, amelyre vágyik. E szemlélet leginkább a hivatásos állományúakkal, nagy, állami intézményeknél, versenyszférában az „élvonalban küzdő” munkavállalók segítésében volt hasznomra. A szervezet értékrendje, sajátosságai, elvárásai, a kollégák és munkahelyi vezetők személye, mind-mind ütközhet azzal, ahogyan a munkát megéljük, meg szeretnénk élni. Ezekből az ütközésekből aztán sok bonyodalom származhat, ami akár kiégésig vagy munkahelyi pszichoterrorig (mobbing) is elmehet. Amennyiben sok gondunk akad a munkahelyünkkel, közösségünkkel, a rendszerszemlélet segít átláthatóbbá tenni, mi történik itt.

Munkahelyi gondok esetén krízis szakirányra szakosodott tanácsadó szakpszichológusok, munkahelyi készségek fejlesztésével foglalkozó munka- és szervezetlélektani szakpszichológusok, coach-ok, családi és párkapcsolati nehézségek esetén pár- és családterapeuták/tanácsadók is foglalkoznak támogatás nyújtásával. A pszichoterapeuták közül leginkább a csoport-, ill. pár- és család pszichoterapeuták alkalmazzák ezt a szemléletet. Bővebb információ itt található: http://www.mentalport.hu/pszichoterapias-szaknevsor/szaknevsor-2015/

***

Kicsit szájbarágós ugyan, de fontosnak tartom elmondani: a szemlélet önmagában csak egy gondolkodási keret, egy nyelv, ami segít megérteni a mentális folyamatokat, hogy rendszerben láthassam őket. A szemlélet nem azonos a módszerrel, amivel dolgozok. Pl. a szupportív terápiának nincs saját elméleti háttere, ami viszont fontos volna ahhoz, hogy képet alkothassak a lelki folyamatokról. Flaskay (2010) szerint ezért még azok is, akik szupportív terápiával dolgoznak, jól teszik, ha egy-egy elméletben otthonosan mozognak – ez alapján lehet ugyanis megtervezni az ellátást.

A fenti elméleti keretekre külön pszichoterápiás módszerek (hivatalosan kitanulva őket módszerspecifikus képzettséget szerzünk) épülhetnek, amiket a különböző terápiás egyesületek oktatnak, és többnyire (bár vannak kivételek) módszerspecifikus és pszichoterápiás szakképzettség birtokában végezhetők. Jómagam, bár vettem/veszek részt módszerspecifikus képzésben, nem vagyok pszichoterapeuta, így pszichoterápiát nem, csak ún. alap-pszichoterápiát végezhetek. Az alap-pszichoterápiának több formája van, én leginkább szupportív terápiát használok. Ennek eszközeit használom arra a megértésre alapozva, amit a szemléleti keret alapján szereztem az Ön helyzetéről. Ha Ön pszichoterápiát (pl. pszichoanalízist vagy jungi analitikus pszichoterápiát) keres, ajánlom figyelmébe a fenti linkek valamelyikét.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  2. Cambray, J. and Carter, L. (Eds.)(2004). Analytical Psychology. Contemporary Perspectives in Jungian Analysis. Brunner-Routledge, Hova and New York.
  3. Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.