Szinkronicitás

Schnell (2017) a szinkronicitás fogalmat úgy foglalja össze, mint ami „a négydimenziós tér-idő kontinuumhoz képest transzcendens”, „pre-egzisztenciális, apriorisztikus létezésre utal”, és „működésmódja nem azonos a természettudomány kauzalitás elvével” (263.o.). Igen tömény megfogalmazás, érdemes kibontani.

Jung (2014) jelentőségteljes (meaningful) egybeesésnek hívja, kettő vagy több olyan esemény között, melyek máskor kis eséllyel fordulnának elő együtt. Így a megjelenése véletlennek tűnik, mely elsőre értelmetlen a számunkra. Nem vagyok szakfordító, így a „meaning” fordításával bajban is voltam. Magyarban az „értelmetlen” sokszor egyfajta szubjektív fontosság, jelentőségteljesség hiányára utal: az összefüggés számunkra nem mond semmit, ti. nincs jelentése, s így jelentősége sincs – nem fontos. Amikor meaning-ről beszél, többre gondol Jung, mint jelentőségről vagy fontosságról: az összefüggés ilyenkor „jelent” is valamit számunkra. Mackey (2015) kerek-perec le is írja, hogy csak számunkra kell jelentést hordoznia. Ebben eleve benne van az esemény személyes fontossága is. Mackey (2015) és Jung (2014) is kiemeli, hogy a véletlenek sorozatos előfordulása egy idő után kizárja számunkra a véletlen lehetőségét. Paradox, nem?

Amikor az ilyen véletlen események elkezdenek halmozódni, már kevésbé tűnik egy összefüggés véletlennek. Gyanús, mintha törvény lenne mögötte. Jóllehet, ez a törvény elgondolhatatlan, Jung szerint legalábbis. Itt majd fontos lesz Mackey (2015) figyelmeztetése, hogy szükséges lehet elkülöníteni a szinkronicitást, mint a misztikus élmények egy formáját, a mentális zavartól, különösen a pszichotikus állapotoktól. De erről majd kicsit később. Vissza Junghoz (2014). Szinkronicitásról akkor van szó, amikor a két esemény közti összefüggés meg sem ismerhető (nem szerezhető róla tudás, a kapcsolat emberi logikával nem elgondolható). Jung szerint három csoportba sorolhatjuk az ilyen egybeeséseket:

  1. a megfigyelő szubjektív állapota egyszerre van jelen egy olyan objektív, külső eseménnyel, mely a pszichés állapottal egybeesik.
  2. ugyanez az egybeesés a megfigyelőtől távol (akár időben, akár térben), annak észlelésére elvileg a megfigyelő nem képes
  3. a pszichikus állapot egybeesése egy még nem létező, jövőbeli eseménnyel, mely a megfigyelést követően csak jóval később következik be, és utólag igazolja a megfigyelés tényét

E jelenség a második és harmadik kategória miatt kapta a szinkronicitás elnevezést, mert az esemény a megfigyelő észlelési lehetőségein kívül megy végbe: az összefüggés a két jelenség között nincs időhöz, térhez vagy éppen mechanikus oksághoz kötve. Ha magyarázó elvként tekintünk rá, kiegészíti ezért a tér-idő-okság triót, negyedik magyarázó tényezőként lép fel. Schnell (2017) szerint az oksággal éppenséggel a Bohr-féle komplementaritás elve alapján viszonyulnak egymáshoz.

Ha kizárjuk a kauzalitást, és azt a regresszív lehetőséget is, hogy a pszichének mágikus képességet tulajdonítsunk, akkor marad egy olyan feltételezés, mely szerint a pszichés és pszichén kívüli jelenségeknek hasonló az elrendezése. A szimultaneitás ugyanis arra utal, hogy a külső-belső ilyenkor ugyanazt az elrendezést mutatják: ugyanazt jelentik. A tudományos gondolkodásunk, Jung szerint, nem szokott ehhez hozzá: feltételezzük, hogy jelentést a psziché tulajdonít a dolgoknak, és nincs olyan tudományos eljárásunk, mely egy, az ego-tól (szubjektumtól) független, objektív jelentés létezését bizonyítani tudná. A szinkronicitás során az eseményeket tehát a szimultaneitás és a jelentés köti össze, nem pedig az ok és a hatás. Jung feltette, hogy az okságon kívül van hát egy másik tényező is a természetben, mely az események egy adott elrendezésében mutatkozik meg, s amit mi jelentésként értelmezzük. Az értelmezés szó fontos itt: a jelentés már azelőtt ott van, hogy megfigyelhetnénk. Nem mi gondoljuk ki kognitív folyamatokkal, hanem tőlünk függetlenül a jelentés már ott van. Sőt, éppenséggel már azelőtt ott is volt, hogy ok-okozati elven az egyes események együttálláshoz vezettek volna. Ebben az értelemben bármi is ez a közös jelentés, priorisztikus, eleve létező. Elvileg. Azonban nem tudjuk megfigyelni. A kínai gondolkodás Tao-ként hivatkozik rá (Mackey hozza még a dharma, a daimon, ill. az isteni elrendeltetés lehetőségét is, mint párhuzamot), melyet Richard Wilhelm „jelentésnek” fordít. A Tao, idézi Jung, érzékszerveink által nem megfigyelhető valami, a fizikai realitást szervezi ugyan, de nem uralja azt. Ebben a szervező rendszerben az ellentétek (mint a test és lélek, külső és belső, stb.) nem oltják ki egymást, határaik elmosódnak. Látható, hallható, kiterjedése (formája) is van, de e minőségek egymástól nem elkülöníthetőek, így ez egyértelműen nem is megragadható. Vagyis külön modalitásokra nem szedhető szét ez a valami, így az érzékszerveink számára nem észlelhető közvetlenül, azonosítani sem tudjuk. Csak introspekció, befelé fordulás útján ismerhető meg, ami alapvetően szubjektív élmény. (Ezért a modern természettudományos gondolkodás nem is kedveli: valóságosnak ugyanis azt tekinti, mely mások számára is megfigyelhető.) Mackey (2015) ezt a kérdést gyorsan lezárja: a szinkronicitásban a fontos a személyes, szubjektív jelentés, így mindegy, mások látják vagy értik-e, avagy sem. A valóságosságához nem kell mások megerősítése.

Jung ilyen minőségeket (elmosódó fogalmi határok, egymást fedő kategóriák, egymásba mosódó modalitás, differenciálatlan jelentések) a kollektív tudattalannak tulajdonított. Az afféle elő-tudás, mely már a tudat előtt is jelen van, és archetípusok formájában érhető tetten. Az archetípus egy, az emberi fajra jellemző tudás-halmaz, mely a faj minden tagjában, születése pillanatában elérhető, és az is marad. Se nem pszichés, se nem fizikai, és egy adott irányba szervezi a klasszikus értelemben vett ösztönös folyamatokat. Ebben az értelemben egy eleve adott ösztön-kategória, vagy kép (gondoljunk pl. arra az archetípusra, hogy „a Nagy Anya”, tutira beugrik egy „kép” róla), mely úgy szervezi az ösztönös folyamatokat, hogy azok egy adott célt kövessenek – ez a cél értelmezhető jelentésként is. Ezek az archetípusok keverednek egymással, de nem kaotikus a működésük. A Selbst, a személyiség magja szervezi őket egy irányba. Ez a pszichés megfelelője nála, ha jól értem, a fenti, általános szervező elvnek. Kisarkítva a Tao lecsapódása a pszichében (elvégre mindenben ott van, ugye, a psziché miért lenne kivétel?). Az archetípus időtlen, amennyiben az elődeinkben is jelen lehetett, mégis, a jelenben aktív, és a maga módján kihat a jövőre. Sőt, miután az emberi faj ismétlődő tapasztalataiból kivonatolt tudásról van szó, semmi nem zárja ki, hogy a múltból olyan tudást hoz magával, ami egy tipikus, emberi fajra jellemző esemény megtörténtekor szervezi a pszichés folyamatot. Még akkor is, ha emberünk ezzel az egyébként (másoknál) teljesen általános szituációval most találkozik talán életében először. Vagyis összemossa az olyan fogalmakat, mint „itt” és „ott”, „akkor” és „ott”. A szinkronicitás alatt az is elképzelhető, Jung szerint, hogy a fenti utolsó két kategória ennek köszönhetően létezhet. Egymásba csúszik pl. az itt és az ott, vagy éppen az idő térként viselkedik, és az ember úgy érez rá jövőbeli eseményre, mintha „ott” állna a „jövőben”. Jóllehet, „itt” áll a „jelenben”. A tér és idő fogalmainak ilyen elmosódása a mindennapjainkra nem jellemző tapasztalat.

Nem csak ösztön-kategória, ezért, de esemény-kategória is. Lásd pl. az apa archetípusát, mely egyszerre tartalmaz egy apa-szerephez való, személyes viszonyt (magunk felé, befelé) és tényleges emberekhez való viszonyt is, akik apa-szerepben lépnek fel velünk szemben (mások felé, kifelé). Összeköti a belső és külső realitást, és irányba állítja az ösztönöket, amik aztán a megszokott oksági módon elkezdenek működni. Az archetípus így egy lehetséges szervező elv, mely „csak úgy” jelen van, a külső realitástól vagy akarattól függetlenül. Mégis, ha „véletlenül” úgy adódik, aktiválódik, és mederbe tereli a lélektani folyamatokat. Jung ebben az értelemben a kreativitás forrásának tekinti, mely nem törvényszerűen (mint a mechanikus okság), hanem esély-jelleggel (probabilisztikus módon) lép működésbe. A külső egy neki megfelelő belsőt aktivál, de az aktiváció nem hatás-alapú. Szimultán lép fel.

Az eseményeknek nem kell időben és térben egybeesniük. Lehet pl., hogy az egyik eseményt (az első véletlen) követően megmarad egyfajta tudattalan készenlét egy adott téma iránt, melyet aztán egy másik, jövőben bekövetkező (még be nem következett), másik esemény (a második véletlen) felszínre is hoz. Ilyenkor az előre adott készenlét és az aktuális esemény, pontosabban két pszichikus állapot esik egybe. Az egyik az, amit teljesen átlagos módon vált ki az aktuális esemény. Ez beszámolható, tudatosan megismerhető folyamat. A másik pszichés állapot eleve aktív, oksági kapcsolata nincs az aktuális eseménnyel, az őt aktiváló szitu már rég lezajlott, de annak nem volt oksági kapcsolata a jelenlegivel. Ez az archetípus, ami nem beszámolható, nem megragadható, de egy adott téma iránt növeli a nyitottságot. A más irányba mutató, tudatos tartalmakat háttérbe szorítja, és olyan tudattalan tartalmat hoz a felszín közelébe, melyre máskülönben a tudat nem tehetne szert. A második véletlen ezt a tartalmat felszínre hozza ugyan, rávilágít, de nem okozza a tartalom jelenlétét. A két esemény és a két pszichés állapot ugyanabba a kategóriába esnek, de nem okozták egymást. Ez a párhuzamosság úgy lehetséges, Jung szerint, hogy a pszichés és a fizikai realitás ugyanazon rendszer két megjelenési formája, így a közös gyökereik miatt nem különülnek el. Egymással párhuzamosan működnek, ugyanazon elvek szerint, és ha úgy hozza az élet, egyszerre mutatják meg magukat. Mackey (2015) ezt félig tréfásan isteni időzítésnek nevezi. Ezt sokkal érthetőbben és rövidebben fogalmazza is meg: ha az univerzumban minden a Nagy Bummal jött létre, akkor minden kapcsolódik is egymáshoz, nem? Ha elindulunk ezen a vonalon, akkor sarkítva mondhatjuk akár azt is, hogy ilyenkor felfogunk valamit (Jung szerint az intuíció és az érzékelés funkcióival) a világot működtető elvekből. Így talán érthetőbb, miért sorolja Mackey az ilyen élményeket a misztikus élmények közé.

Az, hogy ezzel az ember mihez kezd, nagyban függ attól, mennyire lesz nyitott egy megszokottól eltérő logikára. Jung kiemeli, hogy az archetípus előszeretettel jelenik meg pszichés elakadásoknál, és Mackey is úgy látja, hogy a szinkronicitás segíti a kreatív megoldásokat. Hogy miként, arról majd később.

További olvasnivaló:

  • Jung, C., G. (2014). Collected Works of C.G. Jung, Volume 8: Structure & Dynamics of the Psyche 2nd ed. Edition, Kindle Edition
  • Mackey, C. (2015). Synchronicity: Empower Your Life with the Gift of Coincidence. Watkins Publishing.
  • Schnell, E. (2017). Szinkronicitás. In Deák, Zs. (Szerk.)(2017). Jung nálunk I. – Magyar szerzők jungi analitikus írásai. Ursus Libris.