Ha mentális zavar diagnózisom van, akkor beteg vagyok?

Hát, ez is egy gyakori kérdés. Sőt, sokan vannak, akik azért nem jönnek pszichológushoz, mert nem akarnak betegnek vagy bolondnak… lenni. Elavult egy nézet, kérem, szokjon le az ilyesféle gondolkodásról. A modern elképzelés, hogy zavar áll fenn, nem betegség. A kettő között, ha a nálam okosabbaknak igaza van, vannak fontos különbségek. És ezzel el is kezdem a nagy összezavarást. A normalitás fogalmának most az egyéni, társadalmi, statisztikai jelentésével játszogatok most el. 

A betegség, mint a normától való eltérés

A betegség biológiai elemeket is tartalmazó társadalmi jelenség, melynek tartalma koronként és kultúránként is változhat. (Kezdődik, hick!) Különösen az, miként viszonyulunk a betegekhez és hogyan bánunk velük. A betegségnek saját kultúrája van, melyet már gyermekkorban elsajátítunk. A testi betegségekkel szemben azonban a lelki zavaroknak nincsen kultúrája. Így (egyrészt) gyakran fejeződnek ki testi tünetekben. (Másrészt gondban leszünk annak kapcsán, hogy viszonyuljunk hozzájuk – a “hogy bírod ezeket a hülyéket?” kérdés is egyfajta viszonyulás, amire frappáns válaszok adhatóak.)

A mentális betegség zavarja az ember egész életvitelét, míg a súlyosabb formák az élet kívánatos rendjét teszik tönkre. Megrendíti az ember egész valóját, megkérdőjelezi az élet különböző szerepeire való alkalmasságunkat, megváltoztatja az emberi kapcsolatokat, az életperspektívát megtöri. Azzal a veszéllyel járhat, hogy a személyiség változik meg, az ember elveszti az ítélőképességét. A testi betegséggel szemben többnyire én-azonos (a tünet úgy viselkedik, ahogy ember szokott és ahogy általában szeret) a tünetek, korai észlelésük ezért nehéz. Az ember hajlik arra, hogy racionalizálja (ésszerű indokot keressen rá, ezzel nyugtatva saját magát, kevésbé súlyosnak állítva be…) a tüneteit, miközben a problémás életterületet egy nagy adag szorongással árasztja el, mely túlhevíti vagy éppen a passzivitásig csökkenti az aktivitást. A kezdeti racionalizálás során hajlamosak vagyunk externalizálni, kihelyezni a pszichés zavart a környezetre (á, másokkal van a baj, mások okozzák). Az első alkalommal megélt lelki zavar felismerése így körülményes, annál is inkább, mert a testi betegségekkel szemben ezek nem hirtelen vagy váratlanul kezdődnek. Inkább beépülnek az ember életébe, emiatt nehéz az indulásukat azonosítani (ellenben könnyű bebeszélni magunknak, hogy gyengék, hisztisek, bénák, érzékenyek vagy hülyék vagyunk). A megváltozott élménymód szavakban történő kifejezése nehéz, gyakori az impulzusok megcselekvése, az acting-out, ami a környezetnek előbb-utóbb szemet fog szúrni (értsd: mitől vagy ennyire érzékeny?! Megőrültél?!). A felismerés fiziológiai módszerekkel nem lehetséges (pl. a vérnyomásmérő nem segít ebben, bár, ha azt mérgünkben valaki felé hajítjuk éppen, az azért elgondolkodtató lehet egy idő után). Az induló zavar a lelki funkciók megváltozásával jár, amire legfeljebb a viselkedés megfigyelésével lehet következtetni (az én-azonosság miatt a bajba jutottnak nem is tűnhet fel elsőre, hogy baj van  kívülről nehezen látunk rá magunkra). Nehezíti a dolgot a korai felismerés során, hogy még a diagnosztikus apparátus sem objektív, a minősítés bonyolult, nem feltétlenül precíz vagy megbízható (ha fel is csapjuk a neten a DSM-et vagy a BNO-t, könnyen összezavarhat minket, pl.).

  • Szóval, nehéz megmondani, mikor kezdünk eltérni attól a normától, főleg, hogy ha van valaki vagy valami, akire vagy amire rá tudjuk fogni az egyre szokatlanabb viselkedésünket. Ami teljesen normális dolog, mert a maga valóságában mindenki számára sokszor sokáig természetes, ami vele történik. Ezzel kapunk is háromféle valóságot és háromféle normát, amik az egyes valóságokban meghatározzák, hogy… mi is a normális O.o Az egyik valóság a sajátunk, a másik a környezetünké, a harmadik statisztikai szinten létezik, táblázatok és sztenderdek formájában.

A beteggé minősítés három lépcsőben zajlik. Az elsőben a  személy maga ismeri fel a bajt, a másodikban a környezete, a harmadikban már az orvos. A felismerés nem feltétlenül könnyű, mert az ember a saját kultúráján, illetve szubkultúráján keresztül látja a világot, így amibe beleszokik, számára az az objektív valóság. Így aztán önmagában mindenki a saját objektív valóságát látja, tehát egyedül senki nem lehet bolond – mindenki a maga valóságában él, fel sem merül benne, hogy bármi gond volna. Ha már ketten vannak, az fog győzni a valóság megállapítása terén, aki nagyobb karizmával bír, és magával tudja ragadni a másik ítéletét. A betegség, mint fogalom, akkor jelenik meg, amikor megjelenik a harmadik személy, és létrejöhet egy megállapodás a tekintetben, hogy ki a normális. Ez a megállapodás a norma. Ehhez viszonyítunk, viszonyulunk, ez adja a minősítés alapját. A normát. Olyan konvenció vagy megállapítás alapját, mely a tágabb közösségek alapvető értékeit, tiltásait, a viselkedés és együttélés szabályait jelöli ki. Embercsoportok norma nélkül nem léteznek, s ha több ember verődik össze egy helyen, a normaképzés automatikusan elindul.

A normák kodifikáció (erm, lepapírozás) nélkül, közvetlenül az együttélés során működnek, be nem tartásuk kiközösítéssel jár. Miután önmagában hordják a szankciókat, szóbeli formát sem öltenek. A normaképzésben mindenki részt vesz, de vannak egyéni normák is. Az egyéni normától való eltérés jelezheti a személy számára a lelki egyensúlybillenést. A statisztikai norma a többségi magatartást határolja körül, az átlagostól való eltérést rögzíti devianciaként. Ez a norma szolgál a pszichológiai tesztek alapjául. A pszichiátriai betegség minden esetben normaszegés, de nagyon nem mindegy, ki végzi a minősítést, és milyen körülmények között teszi azt.

  1. A probléma nevén nevezése az, amivel a beteggé válás folyamata lényegében elindulhat. A minősítés azzal indul, hogy a személy érzékeli a személyközi viszonyainak változásait. Amit elfojt, letagad, esetleg kívülre helyez, de megpróbálhatja elemezni is. Hogy melyiket választja, a neveltetésétől függ. Aki önmagát tudja betegnek minősíteni, az magánügyként tudja kezelni pszichés zavarát, saját kompetenciájában tartja azt, döntőképességét megőrzi, és korai fázisban kaphat adekvát segítséget.
  2. A megváltozott magatartással indul a minősítés második fázisa, amikor a környezet kezdi észlelni a gondot. A reflexiójuk neveltetés függő. Aki maga nem ismeri fel a bajt, azt a környezete nevezi majd betegnek, így a betegség nem marad a magánügye. Ebben az esetben viszont kiszolgáltatottá válik az őt minősítő környezetnek – hogy miként bánnak vele, attól függ, milyen társadalmi normák kapcsolódnak a betegség fogalmához.
  3. A harmadik lépcsőben a szakember minősít, és ebben tudományosan körülírt kritériumok vannak a segítségére. Okoz némi gondot a disszimuláció, az együttműködés hiánya, esetleg a betegségbelátás hiánya, ami veszélyeztető állapottal együtt már bírósági eljárást is jelenthet: ha veszélyeztető állapotban tiltakozik a beteg a kezelésbe vétel ellen, akkor a kezelő értesítheti a bíróságot is. Ekkor történhet meg a személyi szabadság korlátozása és a kötelező kezelésbe vétel.

A minősítés mindig társas térben, társadalmilag szabályozott folyamat. Különösen szabályozott folyamat a pszichiáteré. Nem teheti meg pl., hogy a tüneteket a személyiségtől vagy a beteg személyétől függetlenül kezelje, és az orvosi gondolkodás fő szabályai sem segítik a munkáját. Azok a nozológiai (kategorizáló) rendszerek (mint a BNO) ugyanis, amik a szomatikus orvoslásban jól működnek, nem alkalmazhatóak a pszichiátriai zavarokra. Ugyanis nem tudják megragadni a mögöttes etiológiát (a betegséget létrehozó okot). A tünetek és szindrómák, azok időbeli alakulása és hosszú távú lefolyása csak körül írható (szemben pl. egy szuvas foggal vagy kalici fertőzéssel, melyek oka, s így kezelési módja egyértelműbb). A pszichiátriai betegségek (úgy, ahogy az a BNO-ban áll) így a közvetlen tapasztalat spekulatív rendezésével alakultak ki (mára a helyzet változik a modernebb kutatásmódszertannak, bár még sok azért a kérdés). Emiatt lehetséges, hogy a BNO-10-ben csak az V. fejezetben van glosszárium. Míg a testi betegségek lefolyása az európai szemléletű orvosok számára mindig azonos (elvileg senki nem veszik össze egy törött kézen azon, hogy törést lát-e, és abból, hogy mi lehet később belőle), s így nem szükséges a tünetek leírása (diagnosztikai kritériumok felsorolása) a nozológiában, csak a kódokat kell felsorolni, addig a pszichiátriai zavarokkal ezt nem lehet megtenni. Miután az etiológia nem pontosított, több különböző szakember többféleképpen magyarázhatja ugyanazt a szindrómát, így a BNO-ban a kilencedik kiadásban sem sikerült olyan klasszifikációt kialakítani, ami az etiológiára építve minden szakember megelégedettségét hozta volna magával. Nem sikerült olyan konszenzusra jutni, amiben minden betegséget egységes rendszerbe tudtak volna illeszteni. Így a tizedik revízió elhagyta az oki megközelítést, és a fenomenológiára koncentrált. Így vált lehetővé, hogy a diagnosztikus kategóriák a különböző szemléletű szakemberek számára hasonló értelmet nyerjenek (Pável, 2008).

  • Magyarul a klasszikus betegség felfogással szemben, a pszichiátriai megbetegedéseknek csak a jeleit övezi egyetértés. A kialakulásuk magyarázata annyiféle, ahány elmélet van róluk a bolygón. Emiatt annak meghatározása, hogy valaki beteg-e, nagyon sokáig az orvosra és a társadalomra volt bízva. Nem pedig arra, hogy tényleg betegséggel (pl. malária) küzd-e valaki, vagy sem. Magyarul: az volt beteg, akire azt mondják. Ha orvosra bízzuk a döntést, az szerencsésebb a “beteg” számára. De az orvosok is simán összeveszhetnek egymással azon, hogy betegséget látnak-e? És ha egyet is értenek abban, betegséget látnak-e, egykor nem feltétlenül magyarázták ugyanúgy a kialakulását, sőt, nem feltétlenül ugyanazt a betegséget látták (más volt a címke, amit a látható tünetekre aggadtak). Ezt az áldatlan helyzetet oldották meg a közösen elfogadott kategória-rendszerekkel (nozológia, pl. DSM vagy BNO). Így már jó esetben ugyanarra a problémára gondol két orvos két különböző országban, ha ránéz a diagnózisra. Az viszont, hogy nincs teljes egyetértés a kórfolyamatot, kórokot és lefolyást illetően, nagyon nehézzé teheti annak eldöntését, hogy végső soron mit is jelent a “betegség”. Mi van a diagnosztikus címke mögött. Azzal tehát, hogy “betegnek” nevezünk valakit, annyit elmondhatunk róla, hogy viselkedése alapján illik rá egy vagy több címke, de ennyi. Na und? Itt jön képbe a tanáraim által is hangoztatott vélemény, hogy a diagnózisnak hasznosnak kell lennie. De ha maradunk a tünetszintű leírásnál, vagyis annál, hogy a konszenzus szerint ki beteg és ki nem, abból mi haszna a “betegnek”? Mihez kezdjen a “betegségével”? A maláriánál ismerjük a kórokozót és a kórfolyamatot, ismert a gyógykezelés módja is (mert tudjuk pl. mit csíp a kórokozó és mit nem). Így elég azt mondani, malária, máris tudjuk, mit tegyünk. De mi van pl. a depresszióval? Ma már a konszenzusnak köszönhetően könnyebb tesztelni a gyógyszereket és a pszichoterápiákat, mert amikor azt mondjuk, “depressziós páciensen tesztelve”, akkor mindenki nagyjából biztos lehet abban, hogy a hatékonyságvizsgálatot végző szakember is ugyanazt értette depresszió alatt, mint mi. Vagyis a mi depressziós pácienseinkre használható lehet az ő depressziós páciensein tesztelt gyógyító eljárás. 
  • Egy kérdés maradt nyitva. Ha tüneti leírásokat használunk, ami alapján minden pszichológus hallgató legalább háromféle zavart azonosító saját magán, mert illik rájuk a leírás, mikor tudjuk majd, hogy betegségről van szó, vagyis érdemes elkezdeni a kezelést? Abból, hogy a környezet azt mondja? Hogy az orvos azt mondja? mikor hasznos a kezelést elkezdeni? Ez az a pont, ahol nincs hasznunkra se a társadalmi norma, se a statisztikai norma. A diagnózisnak a páciens számára is hasznosnak kell lennie.  

Betegség vs. zavar

A DSM-IV-et leváltó DSM-5 később szakított is a mentális betegség definíciójával, és saját definíciót hozott létre a mentális zavarokra. Eszerint az olyan szindróma, amelyre a személy kogníciójának, érzelemszabályozásának, viselkedésének klinikai jelentős zavara jellemző, mely a mentális működések hátterében álló, biológiai vagy fejődési folyamatok diszfunkcióját tükrözi. A szociálisan elfogadott deviáns viselkedés ( O.o ), illetve az egyén és a társadalom közötti konfliktus nem tartozik a zavarok közé, hacsak nem mentális zavar áll a dolog hátterében. A definíció nem írja le, mit ért pontosan „károsodás” és a „jelentős” alatt, azt a beteggel együtt kell meghatároznia az orvosnak (azaz nincs olyan teljesen objektívnek tűnő oka a betegségnek, mint mondjuk a vírusos agyhártyagyulladást okozó gyulladás és vírus jelenléte a betegben). Vagyis a károsodás mértékét és a jelentős mértékű diszfunkciót teljes egészében a beteghez mérjük. Ehhez használható a premorbid (tünetképzés előtti) időszakkal való összevetés a páciens segítségével, heteroanamnézis (megkérdezünk mást is) vagy valamilyen becslő eljárás (pl. pszichológiai teszt, ami statisztikai norma alapján mér) alkalmazása.

A definíció kizár minden olyan diszfunkciót, amire számítani lehet. Pl. a kiszámítható a környezeti tényezők miatt (pl. háborús trauma), de lehet azért is, mert a folyamat lefutása kulturálisan elfogadott (pl. serdülőkor). Bár, hogy mégis mi elfogadott, azt nem határozzák meg külön. A diagnózisnak továbbá hasznosnak is lennie: ha már betegnek nyilvánítunk valakit, akkor ezt a minősítést használnunk is kell valamire. Azaz öncélúan, ítélkezés céljából diagnózisokkal dobálózni nincsen rendjén. A betegség meghatározását akár a kezelés megtervezése céljából, akár a prognózis felállítása miatt kell végezni. A diagnózis nem megfelelő, ha a fentiekkel kapcsolatban nem nyújt hasznos információt, hiába felel meg a személy a kritériumoknak (Nussbaum, 2013).

  • Vagyis kevés értelme van önmagában azon gondolkodni, beteg-e valaki vagy sem, ha csak pl. önmagunk igazolására használnánk. Pl. mindig tudtam, hogy Murphy szerencsejáték-függő! Ez ítélkezés, és csak arra jó, hogy elkönyveljem magamnak, hogy én normális vagyok (arról, hogyan válhat a deviancia normatívvá, majd később ejtek szót), Murphy nem az, vagyis pl. jogosan hagyom figyelmen kívül a mondandóját. 
  • A zavar annyiban különbözik a betegségtől, hogy nem teszünk különbséget ember és ember között: ő beteg és én nem vagyok az. Ez valahol jobban is tükrözi a betegségek kialakulásáról szóló, gyarapodó eredményeket is, miszerint még ha most egy adott viselkedés (pl. a normák rendszeres figyelmen kívül hagyása) zavarja is az életvitelt, egykor (pl. amikor még valaki a gettóban élt) még lehetett túlélési értéke. Erre jó példa a háborús eredetű PTSD modern felfogása. Az, ami (pl. hirtelen zajra fedezékbe ugrás a parkolóban) őrült dolognak tűnik, a páciens életében egykor életmentő lehetett (pl. az “őrültünk” egyébként több tűzharcban részt vett veterán, aki számára odakint természetes volt fedezéket keresni, ha valami hangosat hallott. Mert az a valami hangos odakint rendszerint gépkarabély volt, amivel rá céloztak). A mentális zavar tehát olyan alkalmazkodási forma is lehet, ami egykor jól jött, most viszont zavarja az életet és szenvedést okoz. Az viszont, hogy most és egykor mi volt a helyzet, és hogy most és egykor az mennyire volt zavaró, nagyban a pácienstől függ, és nem mástól a környezetében. Ez elég nagy különbség a betegség-felfogáshoz képest. Illetve nem is az, mert mindez attól függ, a betegséget magát hogyan fogjuk fel.

Most viszont kérdés, hogy akkor a zavar normális-e vagy sem? Mondtam, hogy össze fogok mindenkit zavarni. 

 További olvasnivaló:

  • Pável, M (2008). Életesemények lelki zavarai I. Párbeszéd Alapítvány. 
  • Nussbaum, A. (2013) A DSM-5 diagnosztikai vizsgálat zsebkönyve. Oriold és társai, Budapest.

Normális vagyok?

Ez a leggyakoribb kérdés, amivel találkoztam eddig. Jó, eddig leginkább olyan emberekkel dolgoztam, akik elég sok sikert értek el az életben, és keményen, hatékonyan dolgoztak, ill. az élet egy vagy több területén elismerést vívtak ki  a környezetükben. Ennek ellenére mégis aggódtak, mit fognak szólni az emberek, ha kiderül: pszichológushoz járnak. Szerintem ez azért nem annyira vérciki, persze, hazabeszélek. Mert minden pszichológusnak van két másik pszichológusa. Ugye. Általában azért is lehet vérciki a téma, mert van egy elég, hát, egyszerű elképzelésünk a normalitásról. Bár én állítólag szeretek mindent túlbonyolítani. 

Sokféle “normális” létezik, azaz sokféle norma, melyhez viszonyítjuk a “normalitást”. A pszichiátriai gyakorlatban a normák valamennyi meghatározása lehet fontos. Ezek a norma-típusok rendre:

  • norma mint társadalmi konvenció (a devianciát határozza meg)
  • kulturális norma: szintén konvenció, azonban nem egyértelmű, mi van akkor, ha egy deviáns viselkedés válik általánosan elterjedté az adott kultúrában. A pszichiátriai kórképek tünettana minden esetre az adott kultúra sajátosságait is viseli.
  • statisztikai norma: minél nagyobb az eltérés az átlagostól, annál súlyosabbnak tekintjük a zavart. Azonban vannak korlátai is ennek a fogalomnak. Így pl. több olyan tünet is van, melyeknek nincs átlagnormája, mégis kórosak, miközben több olyan, akár nagy társadalmi vezető figura is akad, akik az átlaghoz viszonyítva kórosnak nevezhetnénk.
  • egyéni norma: az egyén saját, megszokott viselkedése.
  • ideálnorma: rendszerint egy közösségi konvenció eredménye, az adott közösség értékítéletét is magába foglalja. Az egyéni változata az önkép része, az énideál.
  • szenvedés: rendkívül fontos elem, különösen akkor, ha a zavar forrása érthetetlen. A szenvedés ebben az értelembe szűk, csak az énstruktúrából eredő szenvedésre korlátozódik, amikor a szenvedés forrása maga az egyén. A forrás lehet internalizált és externalizált, csak az utóbbi esetben gerjeszt a személy maga körül konfliktusokat. Önmaga feszültségét úgy éli meg, mintha az az általa gerjesztett konfliktus eredménye volna.

A kórosság minősítése során rendszerint a konvencionális normát és a szenvedést alkalmazzuk. Előbbit akkor, leginkább, amikor a beteg nem önszántából érkezik, utóbbit akkor, ha saját indítékai hozták terápiába. A kiegészítő pszichológiai vizsgálatok során alkalmazzuk a statisztikai normát is (Tringer, 2010). Hogy mikor melyikre van szükség a “meg fogok őrülni?” kérdés megválaszolásában, leginkább folyamat részeként ragadhatjuk meg.

A “kórosodás” folyamata

A kórosság, a lélektani folyamat szintjén, akkor bukkan fel, amikor a szorongás elkezd tünetekbe fordulni. Optimális esetben mindenki él meg szorongást. Az jelzi, hogy az énünknek hol vannak a határai. A lelki szerkezet több, egymással párhuzamosan futó lélektani folyamatból áll, melyek elég gyakran konfliktusban állnak egymással. Az egyik kielégítése háttérbe kell, hogy állítsa a másik kielégülését. Így az ember vágyai folyamatos feszültségében él, mely akkor változik konfliktusok forrásává, ha a képletbe beemeljük a külvilág követeléseit is. Nem tehetünk meg mindent,amire vágyunk, ugye. E feszültségek lecsapódása a szorongás. A szorongásnak így külön oka nincsen, az a lelki szerkezet felépítéséből magától értetődően következik: ha vannak egymásnak feszülő vágyak és egy a kielégítésüknek határt szabó külvilág, akkor van szorongás is.

Az én (itt főleg a freud-i ego fogalomról van szó, de miután ez nem szakcikk, így nem kell tűpontos definíciókat használnom, most nyugodtan sorolhatjuk ide a self fogalmát is) épségét a szorongás veszélyezteti leginkább, így annak elhárítása rendkívül fontos a  lelki egyensúly szempontjából. A szorongás elhárítására szolgálnak az elhárító mechanizmusok, amik az elsődleges folyamatok (pl. vágyak, fantáziák, ösztönök, impulzusok, stb.) világában őrzik az én épségét. Az elsődleges folyamatok rendszerint tudattalanok, és a külvilág jelentette korlátok szerint jelenhetnek csak meg: meg is jelenő formáik a másodlagos folyamatok, melyek már tudatba emelhetőek. Tudatba kell, hogy emelhetőek legyenek, mert akarattal csak így lehet befolyásolni őket. A másodlagos folyamatokra az éber gondolkodás, érvelés, logika, ítéletalkotás, belátás, ellenőrzött és racionálisan megtervezett cselekvés jellemző. Ezek kapcsolódnak majd az elsődleges folyamatokhoz, miáltal a vágyak további kognitív lehetőségekkel egészülnek ki. A másodlagos folyamat így az elsődleges módosulása. E folyamatokat a gyermekkor és az anya-gyerek-apa triásza állítja robotpilótára, és általában nincsen szükségünk arra, hogy tudjunk róluk. Vagyis nem kell elmélyülés, befelé fordulás a lélek irányába. Ilyesmire akkor van szükség, ha valami konfliktus kibillent minket a megszokott működésmódból, kinőjük életünk pillanatnyi határait. Az ilyen egyensúly billenéseket nevezzük konfliktushelyzeteknek, illetve ha azokat megoldani nem lehet külső segítség nélkül, krízisnek.

Ha az elhárítások bírják a konfliktussal járó plusz munkát, ami a fokozódó szorongás elhárításához kell, semmi nem történik. Optimális esetben azért, mert az én elhárító rendszere elég rugalmas, azaz sokféle elhárító mechanizmust tud mozgósítani sokféle helyzetben. Ehhez az kell, hogy az én differenciált legyen, vagyis sok különböző helyzetben sok oldalát tudja felhasználni, azaz sokoldalú legyen. Nem árt továbbá, ha erős a frusztrációs toleranciája. Konfliktushelyzetben a szorongás eláraszthatja ugyan az ént, de hatása nem tartós. Ha tartóssá válik, és szabadon kezd lebegni, tekinthető csak kórosnak. Minél inkább lekötik az ént a problémát okozó, belső folyamatok, az annál inkább befelé, feléjük fordul. Emiatt elfordul a valóságtól, így romlik az alkalmazkodásunk. A gondolkodás elveszíti önállóságát a vágyakkal szemben, a másodlagos folyamatok ereje csökken, visszaszorulnak, a túlhajtott elsődleges folyamatokkal szemben nem tudják képviselni a realitást. Végül a belső képeink, amiket a valóságkontroll igazít állandóan a külső realitáshoz, elkezdenek csökkenni, és szubjektív elemekkel társulnak, a tárgyilagosságuk (ami a külső, tárgyi világhoz köti őket, ezáltal képviselik a  külső valóságot az elmében) elvész. Ezt a folyamatot nevezzük regressziónak.

Az elsődleges folyamatok közül elsőként a támaszkereső megoldásmódok lépnek életbe, és olyan formát öltenek, ami megfelel a személy neveltetésének és a korai fontos kapcsolatainak. Ha a személy így sem kap segítséget, akkor jelenik meg a tünet. A túlműködő elhárításoknak megfelelő formában, a szabadon lebegő szorongásból formálódik meg. Így az én bizonyos funkciói megsérülnek ugyan, de az én felépítése még érintetlen, a tünetek általánosak (koncentrációs zavar, befelé fordulás, stb). Ekkor beszélünk krízisről.

Pszichiátriai betegség akkor alakul ki, amikor az én szerkezetét a szorongás megbontja. A tüneteknek a szorongás hatása szerint két fajtája van. (1) a hárítatlan szorongásból a meghatározó elhárító mechanizmusok mentén formálódó tünetek (pl. projekció mentén paraniod állapotok), illetve (2) a regresszió mélysége szerint szétzilálódó én-szerkezetet jelző tünetek, mint a töredezettség, szétesettség és zavartság.

A regresszió megállhat egy fejlődési szinten (az ember fejlődéséve egyidőben a világról és önmagunkról alkotott képünk is egyre összetettebb, részletesebb), amikor a világ még elkülöníthető rossz és jó részekre. A világ egyszerre jó és ugyanakkor rossz dolgokat is tartalmaz. Ekkor jön létre az ún. neurotikus, vagy szorongásos betegség. A valóság érzékelés rendben van, hatékonysága azonban a tünetek mentén, egy-egy problémásabb élethelyzetben, a szorongás erősödése mellett csökkenhet. Ha a regresszió mélyebbre fut, és azelőtt áll meg hogy a világ és az én egyáltalán szétválna rossz és jó oldalra, jön létre a border-line szintű regresszió. Ide tartoznak a hangulatzavarok, az evészavarok, a szenvedélybetegségek és a border-line szindróma. A valóság észlelése érzelmileg megterhelő helyzetekben ilyenkor nem működik jól, és valamelyest torzul a külső világról és önmagunkról alkotott képünk. Ha a regresszió ott áll meg, mielőtt még az én és a külvilág elkülönülhetne egymástól, kapjuk a pszichotikus mélységű regressziót. A regresszió mélysége viszont nem jelent súlyosságot is. Tehát maga a tünet lehet kóros, de attól még nem feltétlenül súlyos az állapot. Azonban, ha a regresszióra jellemző magatartásbéli jegyek a tünetek megszűnésével is fennmaradnak, a személyiség nem szerzi vissza a korábban jellemző szerkezetét. Azaz amikor a regresszió tartós marad, jön létre a krónikus megbetegedés (Pável, 2008).

A regresszióról érdemes tudni (egyszer talán posztolok ide erről, ha lesz rá érkezésem), hogy nem feltétlenül rossz dolog, egyesek szerint szükséges is. Tekinthetjük egyfajta kommunikációs formának, amit, ha a terapeuta képes lekövetni, megnyílik egy út a változás felé. Szóval, attól még, hogy kóros a folyamat, még nem feltétlenül “normálatlan”, már amennyiben egy betegséget sem kell feltétlenül nem-normálisnak tekinteni. 

További olvasnivaló:

  • Tringer, L (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.
  • Pável, M (2008), Életesemények lelki zavarai I. Párbeszéd Alapítvány. 

Ön pszichológus vagy pszichiáter?

Pszichológus vagyok.

A pszichológus és a pszichiáter közti egyik különbség, hogy az érem különböző oldalaival dolgoznak. A céljuk ugyanaz, de más úton érik el (jó, ez majd bonyolódik kicsit később):

  • A pszichiáter alapvégzettsége szerint orvos (általános orvos), a psziché biológiai alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az idegrendszer (agyi régiók, idegpályák, neurotranszmitterek, receptorok, stb.), a hormonrendszer, belgyógyászati és neurológiai problémák, a genetika tartozik. A hardware.
  • A pszichológus alapvégzettsége szerint (rendszerint, de nem mindenhol) bölcsész (okleveles pszichológus), a psziché lélektani/szociális alapjai felől közelíti meg a pszichés folyamatokat. Ide többek között az egyénben végbemenő lelki jelenségek (érzékelés, észlelés, emlékezés, gondolkodás, érzés), az egyén és környezete (párja, családja, barátai, közössége és társadalom) közötti kölcsönhatások, illetve a saját testéhez való viszonya tartozik. Ez a software.

Ebből következik, hogy más úton végezzük ugyanazt a munkát (ti. a páciens támogatását). A pszichiáter (sztereotípia szerint) gyógyszeresen kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy a lelki jelenségek mögött milyen biológiai folyamatok mehetnek végbe, és e folyamatok hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén (az egyes biológiai rendszerek kölcsönhatásain) változtatni volna jó. A pszichológus “beszélget”, azaz társas (szociális) érintkezés (interakció) útján kezel, mert a legtöbb tudása arról van, hogy az emberek közötti (interperszonális) és emberek elméjén belüli (intrapszichés) kölcsönhatások (interakciók) hogyan alkotnak olyan rendszert, melynek működésén változtatni volna jó.

Mindkét szakember érdeklődik a panaszok és a tünetek felől, de amikor vizsgálnak, a pszichiáter kiegészíti az interjút egy sor biológiai működésre vonatkozó adattal (pl. neurológiai vagy belgyógyászati eredményekkel, korábbi gyógyszeres terápiák), a pszichológus pedig kiegészíti az interjút a mentális folyamatokat vizsgáló tesztek (pl. hosszú kérdőívek, fura pacás táblák) eredményeivel. A vizsgálatot illetően tehát van egy munkamegosztás és egy határhúzás: a pszichiáter nem szól bele abba, milyen pszichológiai tesztek felvétele történjék (elvileg ilyesmit nem tanult kellő mélységben, így erre kompetenciája nincsen), a pszichológus pedig nem szól bele abba, milyen gyógyszerezés és kiegészítő szomatikus vizsgálat lenne indokolt (ő elvileg ilyesmit nem tanult, így a pszichológusnak kompetenciája erre nincsen). A két szakember, így, nem kizárja egymást, hanem éppen ellenkezőleg: kölcsönösen egymásra vannak utalva.

Miért van a pszichológus és a pszichiáter kölcsönösen egymásra utalva?

Mert, szerintem, sok megbillenő lelki folyamatot rövid időn belül, megbízható és biztonságos módon csak szakorvosi beavatkozással (gyógyszerrel osztályos ellátással) lehet ellátni. A pszichológiai beavatkozásoknak időre van szüksége. Sok esetben, pl. pszichotikus tüneteknél, öngyilkossági krízisnél nincsen idő megvárni, amíg a pszichológiai módszerek hatni kezdenek. Van olyan is, hogy határozott külső keretek kellenek ahhoz, hogy a szétfutó pszichés folyamatok és viselkedés rendezhető legyen (pl. személyiségzavarok egyes formái, bipoláris hangulatzavar mániás epizódja, pszichózis). a külső keret betartása mintegy helyettesíti az éppen hiányzó belső kereteket, fékeket. Ehhez jó eszköz az osztályos felvétel és a szakorvosi felügyelet. Máris logikusabb választás orvost is megkeresni, ugye? Viszont, felmerül a kérdés, hogy a külső-belső kontroll (osztályos ellátás, gyógyszer) elmúltával mi lesz az egyensúlyvesztéssel? Megjelenik újra? Ha a tünet a külső kontroll nélkül újra megjelenhet, akkor a problémát megoldottuk vagy nem oldottuk meg? Van olyan zavar, ami erős biológiai meghatározottságú. Oké. De mi van a többivel (pl. a szorongásos zavarok, személyiségzavarok)? Mindegyik érinti a környezethez való alkalmazkodást, így felmerül a kérdés, hogy ha az alkalmazkodás módját (pl. gondolkodási sémákat, emberekhez, világhoz fűződő viszonyt) megváltoztatjuk, számíthatunk-e megint tünetekre? És ha nem, akkor most kell gyógyszer? Az alkalmazkodás tipikusan tanulás útján jön létre, ez egy gyakorlati tudás. amit egy másik emberrel való kapcsolatban lehet legjobban megszerezni. A tanulást jól támogathatja egy gyógyszer (pl. nem félünk annyira), de attól még nem tanultunk semmi újat. Máris szimpatikusabb a pszichológiai ellátás, ugye?

Miután azonban egy mentális zavar az egész életvitelre, kapcsolatainkra és önállátásunkra is kihat, nem elég csak biológiai vagy lélektani oldalról megközelíteni az ellátást. Életvitel, a probléma megoldó képesség, az öngondoskodás, a dolgok és létünk értelmébe vetett hit: mind része egy ember életének, a támogatást minden oldalról el lehet kezdeni. A modern ellátásban a pszichológus és a pszichiáter így olyan szakemberekkel dolgozik együtt (pontosabban mindenki a másik munkáját segíti), mint pl. szociális munkások (ők az életvitelben segítik a pácienseket), mentálhigiénés szakemberek (gyakorlat- és megoldásorientált segítséget nyújtanak ), szakápolók, szakasszisztensek (a páciensek gyógyulással kapcsolatos, alapvető igényeiről gondoskodnak az osztályon, amíg nem tudják ellátni önmagukat), illetve lelkészek (pl. segítenek értelmet adni az értelmetlennek tűnő szenvedésnek). Ilyen együttműködési formák a klinikai pszichológia legtöbb területén előfordulnak.

Az én esetemben kicsit elmosódottabb lehet az orvos-pszichiáter megkülönböztetés, mert klinikai szakpszichológus vagyok, a mentális zavarok felismerésére és alapszintű ellátására (alap-pszichoterápia) képeztek ki. Ez egy specializáció a sok közül, ami megtartja a pszichológus alap képességét a “beszélgetős” ellátásra, de plusz tudást nyújt arra vonatkozóan, hogyan lehet ezt a tudást mentális zavarban szenvedők esetén is használni.

A két szakterület, pszichiátriai és klinikai szakpszichológia a pszichoterapeuta szakképzettségben ér össze, ahol mindkét szakembert ugyanarra képzik ki: “beszélgetős” úton történő szakellátásra. Pszichoterapeuta így lehet pl. pszichiáter és a klinikai szakpszichológus is. az alap különbségek megmaradnak jogosultságok terén, de e különbségek a konkrét mindennapi munka terén már igencsak elhalványodnak. Pszichoterapeuták esetén pszichológus és pszichiáter között, már ami a pszichoterápiás munkát illeti, sok értelmét nem látom különbséget tenni. Hiszen a cél és a gyógyító módszer is ugyanaz. Jó, annyi extra különbség lehet, hogy a pszichológus továbbra is tesztelhet, a pszichiáter továbbra is gyógyszerezhet. Ennek a különbségnek gyakorlati haszna leginkább akkor van, ha valakinek gyógyszer is kell a pszichoterápiája mellé, vagy elsőre megbízhatóan nehéz azonosítani a lelki problémát, amivel küzd, és ajánlott lehet pszichológiai tesztek felvétele is. Ilyenkor talán a legjobb, ha a páciens mindkét szakembert megkeresi a panaszaival.

Pszichiáter, pszichológus vagy pszichoterapeuta? 

A fejekben a kavart az is okozhatja, hogy elsőre bonyolultnak tűnik a képzési rendszer. Ez ugyanis három osztatú. Erről és a pszichoterápiás képzésről részletesen pl. Szőnyi és Füredi (2006) ír. Én csak zanzásítom a fejezetét:  az egyértelmű tanulmányi előmenetelt, melynek előfeltétele a sztenderdizált számonkérés (vizsgáztatás és tananyag), az akadémiai képzőhelyek (egyetemek) adják (pszichológia és általános orvosi karok). Ezek általános képzések, melyekről specializálódni kell. A pszichológián és az orvosláson belül egy-egy szakterület már olyan szaktudást igényel, melyre egy általános alapképzés nem tud felkészíteni. A pszichológusoknál a klinikai szakpszichológus képződik kimondottan pszichiátriai irányba, az orvosoknál a pszichiáter szakorvos. Az adott szakterület ismeretét ez megadja, de nem tartják elégnek ahhoz, hogy valaki kimondottan pszichoterápiával gyógyítson.

Ahhoz ugyanis egy pszichoterápiás módszert kell töviről-hegyire ismerni, minimum, ami elméleti képzésből, akasztják a hóhért alapú, a módszer saját bőrön való megtapasztalásából (sajátélmény), illetve a módszer begyakorlásából áll. Utóbbit nem lehet bábun begyakorolni, páciens kell hozzá, aki értelemszerűen nem tanítani jön a rendelésre. Így kell egy harmadik fél (a szupervizor), aki kimondottan a leendő terapeuta pácienssel folytatott munkájával foglalkozik, felügyeli a tanulási folyamatot (analógiával: van a fogász jelölt, a beteg, aki elfogadta, hogy jelölt csinálhassa a fogát, részben tanulmányi célból, és a tanár, aki felügyeli a szakorvos jelöltet). Ezt a felállást nevezzük szupervíziónak. Miután elég fura helyzetet teremtene, ha ugyanaz osztályozná a dolgozatokat, aki a szupervíziót, és aki egyben analizálja a terapeuta jelöltet, ez a képzési forma nem alkalmas akadémiai oktatásra. Külön egyesületek foglalkoznak vele. ezek a módszerspecifikus képzések. De miután e képzések elvégzéséhez néhány vezetett terápia is elég (arra mennek rá, milyen minőségben dolgozik valaki egy pácienssel, nem pedig arra, hány pácienssel dolgozik), kell még klinikai tapasztalat is a módszer alkalmazásához. Ezt a klinikai tapasztalatot adja meg a pszichoterapeuta szakképzés.

Azaz (magyar) pszichoterapeuta = akadémiai általános alapképzés + akadémiai klinikai szakképzés + módszerre specializált pszichoterápiás képzés + általános klinikai pszichoterápiás képzés

Ha valaki arra kíváncsi, hogy valaki más (mondjuk egy pszichoterapeuta) alapjáraton pszichológus vagy orvos-e, a legegyszerűbb, ha lecsekkolja a nyilvántartást. Csak be kell gépelni a szakember nevét, és elhúzni a csúszkát. Ha arra kíváncsi, pszichoterapeuta-e az emberünk, javaslok egy szaknévsort. Utóbbi nem biztos, hogy mindig naprakész, kérem, nézze meg (oda van írva a lapra), mikor zárták le. 

További olvasnivaló itt:

Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006).A pszichoterápiás képzés. In. Szőnyi, G. és Füredi, J. (2006). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.

Nézze meg, van-e még olyan kérdése, amit mások is feltettek már!

Miért lehet ijesztő az első alkalom a pszichológusnál?

Az egyik leggyakoribb félsz a pszichológiai vizsgálattal kapcsolatban, amivel az első találkozás során eddig találkoztam, hogy a páciens attól tart, kiderül: bolond. Ennek két fő alfaja van, ahogy látom.

  1. A tünetek vagy nyugtalanító pszichés/testi reakciók teljesen váratlanul jelentek meg. Annyira elütnek a “normál” viselkedésünktől, hogy számunkra és környezetünk számára rémisztőek és meghökkentőek, egyben érthetetlenek is. Nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit a mindennapokban alkotunk önmagunkról, ill. mások alkotnak rólunk (sok esetben e kettő szorosabban kötődik egymáshoz, mint hinnénk).
  2. A nyugtalanító reakciók a saját, rég megszokott viselkedésünk, gondolkodásunk felerősödött formái, így sokáig nem okoznak különösebb ijedelmet. Esetleg már régóta sejtjük, hogy valami nincs rendjén, de egészen addig, amíg tényleg nincs más választásunk, halogatjuk a szakemberhez fordulást. Amire a legkevésbé szükségünk van, miközben a saját reakcióink szép lassan kicsúsznak a kontrollunk alól, az az, hogy bolondnak, betegnek vagy őrültnek nézzenek minket, illetve nézzük saját magunkat.

Mindkét típusú félelemben közös, hogy nem akarjuk önmagunkat bolondnak vagy mentális betegnek elkönyvelni. Amikor kicsit mélyebben belekérdezek ebbe a félszbe, rendszerint egy másik félelem jön elő. Mint amikor a világot tartó teknősről kiderül, hogy az is egy teknősön áll:

  1. A félelem attól, hogy már nem vagyok képes élni a megszokott életem, és talán soha nem is leszek az. Amiből baj lesz, mert sok mindent elveszthetek, ami számomra eddig értékes volt.
  2. A félelem, esetleg attól, hogy mások vagy önmagam előtt szégyenülök meg. Amiből baj lesz, mert ha mások kifiguráznak, elutasítanak, vagy én hidegülök el másoktól, nagyon hamar magamra maradhatok, elveszthetek valakit, aki számomra fontos.
  3. A félelem attól, hogy már nem kapom vissza a régi énem értékes oldalát, amit most valamiért nem tudok előcsalogatni önmagamból, mert ez a nyavalyás érzés vagy ember vagy helyzet akadályoz benne.
  4. Esetleg a félelem attól, ha eddig sem éreztem túl jól magam a bőrömben, ezzel a fura reakcióval végképp elvesztem az esélyem a boldogságra.

Persze, bármikor szembejöhet velem egy olyan félelem, amit eddig még nem láttam. Vagy, a régi ismerős aggály kerül elém új, csak a páciensre jellemző köntösben. De így vagy úgy, sokszor talán nem is önmagában a “megbolondulás” okozza a legtöbb rémületet, hanem az a bizonyos veszteség, amit magával hoz.

Amikor változik a szélirány

A megbolondulás vagy megőrülés, esetleg megbetegedés helyett én jobb szeretem e félelmeket abból az irányból megközelíteni, hogy ami első látásra betegségnek vagy zavarnak tűnik, az könnyen lehet, hogy elavult alkalmazkodás egy olyan helyzethez, amilyennel eddig még nem találkoztunk. Változnak az idők. Új szelek fújnak, de a hajó csak nem akar elfordulni. Az a hajó ebben az esetben a páciens.

Sok esetben nem is az a kérdés hát, hogy emberünk viselkedése vagy reakciója most mennyire patológiás-e. Őrület-e, vagy hülyeség. Az, hogy patológiás-e, többnyire nekem nyújt fontos információt a tekintetben, hogy milyen ellátást javasoljak neki. A diagnózis, ha egyáltalán adható, nekem ad hasznos információt a tekintetben, hogy elvállalhatom-e a pácienst, vagy biztonságosabb ellátásra (orvosi felügyelet, fekvőbeteg osztály, stb.) volna-e szükség. Esetleg a páciensnek esélyt ad, hogy megnevezze az állapotot, ami kínozza, és utánakeressen a neten megoldási lehetőségek után kutatva (hogy utána elsőre többnyire halálra rémüljön attól, amit talál). De hogy pontosan mit tegyen annak érdekében, hogy megóvjon vagy megszerezzen valami számára fontosat, semmi hasznosat nem árul el a diagnózis sem nekem, sem a páciensnek (nah, jó, most igazat adok bár tanáromnak, gah). Nekem főleg azért nem, mert ha fel is vázolok egy sor kezelési lehetőséget a kutatási eredmények alapján, a páciens sokszor megmarad nálam (hacsak nem mondom egyértelműen, hogy nem értek ahhoz, ami neki a legjobb lenne, vagy nem vállalhatom el, mert magánban nem volna elég biztonságos a dolog). Faramuci módon, amennyire fél valaki attól, hogy betegnek nyilvánítom, az én tapasztalatom alapján annyira csekély haszonnal bír, ha végül találok nála bármit is. Bár, volt, akit megnyugtatott a dolog.

Sokszor ijesztő, ha a félelmem, hogy talán beteg vagyok, egyszer csak visszapislant rám egy pszichológiai javaslatról, iránydiagnózis formájában. Még rosszabb lehet, ha a páciens tőlem hallja, hogy akkor most irány a szakorvos. Ebben a pillanatban ugyanis a kezdeti félsz véresen valóságossá válik, a gyanú beigazolódik, és látszólag nincs már menekvés vagy remény. Jó, van aki megnyugszik, mert már sejtette, hogy ez a baj, és tudja, hogy kezelhető. De itt sem a betegség címke maga, ami a galibát okozza: hanem az, hogy a páciensnek innentől kezdve nincs ötlete a “hogyan továbbra”. Ha csak betegség-egészség megkülönböztetésre utaznék, nekem se nagyon lenne.

A “betegség” “zavar”, a “zavar” “elavult alkalmazkodási kísérlet”

A “hogyan továbbra” mindkettőnk számára inkább az a kérdés adott választ eddig, hogy ezek a fura reakciók mégis milyen logika mentén működnek.

Igen, nem elírás: logika mentén. Ezt a logikát pl. Jung a célra irányulásban, a finalitás elvében (is) (ami a kauzalitás ellentéte) ragadta meg:

A fejlődési elmélettel kevésre jutnánk a finális nézőpont nélkül. Még Darwin is, ahogy arra Wundt rámutatott, dolgozott olyan finális elképzelésekkel, mint az adaptáció. A differenciáció és fejlődés kézenfekvő ténye soha nem magyarázható kimerítően az okság fogalmával; szükséges hozzá a finális nézőpont is, amit az ember ugyanúgy a pszichés evolúciója során hozott létre, mint az okság fogalmát. 

A finalitás elve szerint, az okokat egy cél eléréséhez szükséges eszközökként foghatjuk fel. Egy egyszerű példa erre a regresszió. Okát tekintve, a regressziót okozhatja az anyához való fixáció. De a finális álláspontból értelmezve a libido az anya-imago-hoz regrediál annak érdekében, hogy olyan asszociációkat találjon az emléknyomok között, melyek segítségével a további fejlődés lehetségessé válik, például egy szexuális rendszerből egy intellektuális vagy spirituális rendszer irányába. (Jung, 1975, 23.o., Loc 534, [42][43])

Vagyis, mondjuk, egy krízisállapotra jellemző, tapadékony, ráutalt, magatehetetlen és követelődző viselkedést mutató embernél nem elég, hogy az állapotromlást és a viselkedés éretlenségét az anyához való, túlzott ragaszkodással magyarázzuk. Feltehetjük azt is, hogy krízis során a pszichés energia arra megy el, hogy a páciens az emlékei között élő anya-képhez, anyai gondoskodás emlékeihez tapadó többi emlék között kutat, olyan rég elfeledett megoldási lehetőségeket keresve, mellyel képessé válna, mondjuk, egy durva veszteség élményből megerősödve kijönni. Jóllehet, Jung itt az ember(iség) fejlődésére utal ösztönlényből értelmes, majd spirituális lényekké.

Ha feltételezzük azt, hogy az evolúció során megjelent nagyfokú változatosság azt a célt szolgálja, hogy az élet a legtöbb helyen életképes maradjon (ami cél és nem ok), akkor feltehetjük azt is, hogy a pszichés folyamatoknak (tekintve, hogy a természet részei, és hogy az embergyermek valahol végigjárja az evolúciós fejlődés lépcsőfokait is) sem csupán oka, de célja is van.

E “milyen logika mentén működnek”cucc megértése nagyon hasonlít ahhoz a hozzáálláshoz, amit másutt Jung az álmok értelmezéséről ír. Szerinte azért mondjuk, hogy az álomkép, amit látunk, a felszínen persze, nem igazi (hamis), mert nem értjük. Jobban tennénk, szerinte, ha inkább egy olyan szövegnek tekintenénk, ami értelmetlen, de nem azért, mert az értelme el van fedve (és amit az álomkép mögé látva egyértelműen megtalálnánk, ha az álom hamis képe el nem fedné azt), hanem mert mi nem vagyunk képesek elolvasni. Nem mögéjük kell látnunk, első körben, hanem meg kell tanulnunk elolvasni. Az álmok értelmezése így azzal indul, hogy megvizsgáljuk az álom kontextusát (Jung, 2005). Nincs ez máshogy a páciens “fura dolgaival” sem. jó sok idő megy el arra, hogy megtanuljuk olvasni őket.

Sokszor megérthetjük e logikát és célszerűséget aszerint, hogy milyen szerepet tölt be a jelenség az ember életében, mi a funkciója. Ebben az értelmezésben a tudattalan tartalom (pl. tünet) célra irányul (Jacobi, 2009). Például egy eddig nem ismert, de az ember életét megkeserítő pszichés folyamat egy szerep felvételére kényszeríti az embert a fontos emberi kapcsolataiban, amit kiolvashatunk abból, hogyan viselkedik másokkal és a terapeutával (Caligor, Kernberg és Clarkin, 2007). Ebben az értelemben a viselkedés (tünet), akár az álomkép, egy szimbólum, amit visszafejteni, dekódolni lehet, ha megtanuljuk olvasni. A kódról vagy parancssorról a páciens elsőre  ritkán tud; ha tudna róla, nem cselekedne úgy, ahogy. Ennek rendszerint az az oka, hogy ez a parancssor (logika vagy cél) egy nem tudott tudásként, implicit emlékként működik. Teljesen automatizált a cucc, amit talán már akkor programozott belénk a környezetünk, amikor még azt sem tudtuk kimondani, hogy “ma-ma”.

A mentális zavar így elképzelhető egy stratégiaként vagy eszközként, ami az eredeti környezetéből kiszakítva már nem működik jól. Új környezetbe kerülve viselkedik régi módon a páciens, így viselkedése természetes módon tűnik érthetlennek, értelmetlennek, céltalannak, vagyis értelem nélkülinek, azaz bolondságnak vagy hülyeségnek. Pedig értelmezhető úgy is, mind egy másik világ nyelvezete. Ebben az értelemben a “betegség” inkább egy egykor hasznos vagy épp természetes funkció zavara, ami attól válik zavarrá, hogy zavarja az új helyzethez való alkalmazkodást. Vagyis a zavar egy elavult stratégia is lehet.

Innentől kezdve pedig már nem is az a kérdés a pszichológusnál, hogy betegség-e a dolog, amivel szemben állunk. Sokkal inkább az, hogyan működik ez a stratégia, hogyan működik rosszul, és hogyan működhetne jobban? Az első interjúnak, nálam legalábbis, pont az a célja, hogy kiderítsük: a Mátrix melyik parancssora szorul frissítésre, és hogyan frissítsük azt. 

Hülye pszichológus

Nem normális gondolat? Hát, nem az. Olyannyira nem, hogy amikor nem-páciens kérdez meg engem arról, hogy szerintem az ő életében mi miért alakul így, vagy hogy egy álom miért zargatja, a válaszom rendszerint elüt attól, amit “józan ésszel” elvárna. A róla vagy a helyzetről vázolt képem annyira nem egyezik azzal, amit addig gondolt magáról, hogy engem néz inkább hülyének: hát, ő nem így gondolja. Persze, hogy nem. Ezért kérdi tőlem magánemberként, és ezért nem keresett még szakembert magának a tisztelt kérdező. Már azelőtt el volt vetve a kényelmetlen nézőpont, hogy a kérdés megszületett volna, szerintem leginkább azért, mert a helyzet vagy az álom nagyobb szenvedést nem okoz. Ha okozna, már nem lehetne azt a másik nézőpontot olyan könnyen vagy olcsón letagadni, mert az eddig “nem úgy van az szerintem” alapon szerveződő logika még működik. Ha elég komoly a szenvedés és az ijedelem (esetleg bölcs előrelátás hozza a pácienst, aminek mindig lehet örülni), az azért is van, mert a “nem úgy van az” alapon szerveződő megoldási kísérletek már nem működnek. Az ember immáron rákényszerül (vagy önszántából válik nyitottá), hogy nyisson egy új nézőpontra. amíg a saját világunk kényelmes, addig a kényelmetlen világot nem szívesen engedjük be. Komfortzóna, ugye. Ebből a szemszögből nézve, a páciens nem azért jön hozzám, mert bolond, hanem azért, mert nem akar azzá válni. Pontosabban, azért jön, mert nem szenvedésen megy keresztül (okság), de ebből a szenvedésből ki szeretne jutni (finalitás). Ez az első pszichológiai vizsgálat finális nézőpontja. És nem azért jön, mert bolond, hanem épp ellenkezőleg: azért jön, mert nincs más ötlete, vagy éppen ez a legjobb, ami eszébe jutott. Eszközt keres arra, hogy dűlőre jusson a pszichéjével. A pszichológia pont ilyen eszköz. Butaság használni?

Ebben az értelemben, mondhatnánk azt is, hogy az a dőre, aki bár szóban kíváncsi arra, mi miért történik vele, mégsem veszi fontolóra a szakember válaszát. (Jó, nem nevezünk senkit dőrének. Ez is egy megoldás, hogy maradunk a saját válaszunknál. Ilyenkor mindig mindenkinek azt mondom, hogy ha nem okoz szenvedést, felejtse el.) Bezzeg a beteg ember! Ő még fizet is érte. De ciki!

-.-‘

Egyre inkább kételkedem abban, hogy a beteg-egészséges elkülönítésnek pszichiátriai ellátáson kívül van-e használható vonatkozása. A “mentálisan beteg” ember inkább hasonlít számomra egyfajta “child of ill omen“-re. Ezzel a hasonlattal informálisabb közegben rémisztgetem a népet. Az evolúciós fejlődési nézőpontból, fejlődés pszichopatológiai nézőpontból olyasvalakiről van szó, akinek peche volt: sok mindenbe nem lehetett / lehet beleszólása. A “hülyék” így leginkább annyiban különböznek a “nem hülyéktől”, hogy a “nem hülyék” bemákolták az életüket. Oké, Jung (1999) figyelmeztet, hogy nincs véletlen, csak olyan eseménysor, amit nem érünk fel ésszel. 

Ha jól ismerem a diagnosztika logikáját, akkor a diagnosztika során sem az a végső kérdés, hogy melyik betegségről van szó? A végső kérdés az, hogy mit tegyünk. A diagnosztika, betegségek megállapítása ennek csak az első lépése. Nem kéne itt leragadni. Az e válasz felé vezető úton a diagnózis (melyhez elvileg – bár a pszichiátria valahol pont kivétel – egy kórok és kórfolyamat is tartozik) csak egy lépcső. A logika szerint ha tudjuk a kórt, akkor tudjuk a kórokot és a kórfolyamatot is. Van azonban egy ok, amiért könnyen le lehet itt ragadni. Az első lépcsőnél. Az, hogy kevesen tudják, mi legyen utána. A páciens számára sokszor a legijesztőbb, hogy az ő tudása annál a pontnál, hogy “zavar”, véget ér. Azé is, aki ezért talán megbélyegzi, mert onnantól, hogy “beteg”, azt is mondjuk: “nem az én dolgom, ebben a világban nem vagyok otthon, és nincs is rá szükségem, hogy otthon legyek”.  A nem-tudott dolog, a nem-tudás az ijesztő mindkét fél számára. A szakember tudása, aki gyógyításra adja a fejét, itt kezdődik. És ideális esetben a szakember ezt a tudását átadja a páciensnek, így a páciens szorongásai is oldódhatnak menet közben.

További olvasmányok:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
  • Jung, C., G. (1975). Structure and Dynamics of the Psyche. The collected works of C. G. Jung. Complete Digital Edition. Vol. 8. 2nd Ed. Bollingen series XX, Princeton University Press. 
  • Jung, C., G. (1989). Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó.
  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2005). Modern Man in Search of a Soul. Routledge Classics, London and New York.