Mi az az alap-pszichoterápiás eljárás?

Klinikai szakpszichológusként ezen a senkiföldjén ún. alap-pszichoterápiás ellátás formájában segítem kiigazodni a hozzám fordulókat. Mindegyik módszer (melyeket a Szolgáltatások menüpont alatt talál) célja pontosan ugyanaz, mint amiért másutt is dolgozhat. Nincs sok újdonság. Coach-nál vagy tanácsadó szakpszichológusnál is megtalálhatja e célok egy részét. De az ő végzettségük neve legalább kevésbé ijesztő. Klinikai… Grr… Nem vagyok én beteg! – mondhatná.

Hogy is mondjam, a belső világ, amivel én dolgozom, szokatlanabb és sokszor valóban ijesztőbb is, mint amivel a kollégák összefutnak. Sokszor annyira eltérhet ez a belső világ a külsőtől, hogy a kettő nem illeszthető már jól egymáshoz, és ez a rossz illeszkedés kisebb-nagyobb zavarokat okoz a mindennapi életvitelben. 

A klinikai szakpszichológusok munkája talán annyiban különbözhet a coaching-tól vagy a tanácsadó szakpszichológus munkájától, hogy kiképeznek minket a fenti átmeneti világnak a feltérképezésére. Azaz nem feltétlenül azt látjuk az üléseken, amit mutatnak nekünk (vagyis amiről maga a páciens vagy éppen a környezet tud, és amiről képes beszámolni). Erre a szemléletmódra akkor van szükség, ha már sem a kliens, sem a körülötte lévő emberek nem tudják pontosan, milyen módon lehetne a kliensnek segíteni.

Ahogy a fenti példákban szereplő emberek sem csupán beszélgettek velem, de igen aktívan alakították úgy a beszélgetéseket a belső motivációiknak (legyen az vágy vagy félelem) megfelelővé, úgy az egyén is képes saját képére formálni a körülötte lévő világot (pusztán annyival, hogy miről beszél és miről nem) anélkül, hogy akár észrevenné. Jobb esetben, erről az alakító szerepéről a páciens tud. Ilyenkor érdemes lehet klinikus helyett coach-ot vagy tanácsadó szakpszichológust felkeresni. Rosszabb esetben nem tudja, miért alakulnak úgy a dolgok körülötte, ahogy. Ilyenkor még érdemes lehet tanácsadó szakpszichológussal konzultálni. Kevésbé szerencsés esetben a dolgok ilyetén alakulása már szenvedést is okoz, akadályozza az életünket. Rám rendszerint (de nem kizárólag) ekkor van szükség. 

Ha rejtett motivációk dolgoznak a háttérben, amikhez nincs hozzáférésünk, kívülről csak annyit látni, hogy a módszereink már nem működnek. Még ha megfeszülünk, akkor se. Bár a szolgáltatásaim célkitűzése csaknem azonos a coaching vagy a tanácsadó pszichológiai tevékenység céljaival, a fő különbség a megközelítésmódban van: az én megközelítésemben a külvilágbeli célok elérését aktívan befolyásolják a belvilágbeli rejtett motivációk is. Ha a külvilágban nem férünk hozzá egy áhított eredményhez, akkor befelé érdemes fordítani a figyelmet. A külső, jól megfogható nehézségek felől elindulunk a belső, nehezen megfogható nehézségek irányába. A belső senkiföldje, ugye. Két dolgot szeretek ilyenkor megtalálni:

  1. azt a belső helyzetet (rendszerint egy motivációt, érzést, emléket – ezeket, összefoglaló néven, nevezzük most valódi szelf-nek), amelyhez a páciens nem fér hozzá. És ha nem fér hozza, nem is tud vele mit kezdeni.
  2. azt a folyamatot (elhárítást), ami akadályozza a hozzáférést. Ha éppen a páciens nem tudja, mi akadályozza őt belülről, nehezen tehet ellene bármit is.

A hozzám forduló tehát önmagáról való tudást szerezhet ezen a senkiföldjén. E tudás természete attól függ, hogy az elhárítás mennyire tolerálja a valódi-szelfet (ami elsőre gyakran gyengének, elesettnek, gyerekesnek, önzőnek vagy agresszívnak tűnik). Ha némi rásegítéssel képes azt (Jung után nevezzük csak árnyéknak, de ha Bakó szóhasználata jobban tetszik, akkor énkének) elfogadni, hát, akkor kerül sor a valódi-szelf támogatására (alap-pszichoterápiás ellátásra): megerősítésére úgy, hogy az egyre hozzáférhetőbbé váljon a páciens számára. Itt már nem is annyira a konkrét szituáció kezelésén, egy skill-en, kompetencia fejlesztésén van a hangsúly, mint mondjuk a coaching-nál. A hangsúly azon van, hogy az adott szituációban a páciens hogyan férhet hozzá saját belső erőforrásaihoz (leküzdve a félelmeit, megzabolázva haragját, stb.). Az efféle megerősítésnek, azaz az alap-pszichoterápiának több formája lehet. Szőnyi és Füredi (2008) felsorolásában:

  1. pszichoterápiás betegvezetés: a pszichológiai munka ilyenkor kiegészítője az orvosi ellátásnak. A beszélgetések a páciens helyzetére, betegségére, kezelésére és ekörül szerveződő konfliktusaira koncentrálnak. Nem a beteg gyógyulását várjuk tőle, hanem a kezeléssel kapcsolatos lelki nehézségeken könnyítünk. Krónikus betegségeknél fordul pl. elő ilyen ellátási forma, amikor lehet pszichológiai oldala is betegségnek.
  2. (pszichoterápiás szemléletű) konzultáció: a betegség-egészség határon mozgunk, amikor a helyzet súlyos terhet jelent a páciensre nézve, s e teher alatt pszichés egyensúlya megbillen. Ha a billenést így hagyjuk, zavarrá fejlődhet. A konzultáció az adott élethelyzetben a páciens belső folyamataira koncentrál, és igyekszik e folyamatokba annyi belátást engedni számára, hogy e tudásra alapozva ő maga oldja meg a helyzetet. Jellemzően jól jön ilyen konzultáció, ha
    1. beteg hozzátartozó kapcsán keresnek fel,
    1. nem tartja magát betegnek az ember, de valaki mégis terápiára akarja küldeni,
    1. az ember egy adott szerepében elbizonytalanodott,
    1. életkorából vagy helyzetéből eredően bizonytalanodott el önmagában.
  3. krízisintervenció: célja a szenvedést enyhíteni, a beszűkült állapotot oldani, lehetőleg sürgősen. Az időpontot mihamarabb megadják, az ülések hossza és gyakorisága a problémától függ, és gyakran be kell vonni a segítésbe másokat is. Ha a krízis oldódik, ill. a krízis előtti egyensúlyhelyzet visszaállt, az intervenció befejeződik. Gyakran teamek végzik.
  4. szupportív terápia: erről másutt részletesen írtam.

Vannak viszont esetek, amikor az elhárítás keményvonalas, és nem engedi, hogy megkerüljék. Akárhogy is próbálkozunk, nem jutunk el a megerősítendő én-részekig, vagy ha meg is erősítjük őket, az elhárító rendszer hamar vissza is csinálja az egészet. Ha az elhárítás, a rásegítés ellenére, nem tolerálja az énkét (és engem sem, mert hát mégis az énke oldalán állok), akkor teszek javaslatot olyan ellátási formára, mely már nem csak a valódi szelffel, de az elhárítással is aktívan dolgozik. Ilyen eljárások a szakpszichoterápiás ellátások. Ha szakpszichoterápiára lehet szükség, akkor ajánlok egy helyet a páciensnek, ahol ezt az ellátást igénybe tudja venni. Előfordulhat, hogy ilyen ellátásra ilyen-olyan okoknál fogva a páciens nem nyitott vagy nem áll készen. Ilyenkor a szolgáltatásaim szolgálhatják a szakpszichoterápia előkészítését is.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.

Senki – földje

A Senki Földjén való ingázás egyfajta küldetésem, ha úgy tetszik. Szerintem, aztán majd kiderül, hogy az élet is így gondolta-e. 

 Ez a terület szakmailag a hely, ahol megvetem a lábam. Másoknak ez a kardiológia, az onkológia, a pszichiátriai osztályos munka. Szexuálpszichológia. Nekem ilyen szakterületem anno nem volt. Ha azt mondjuk, katonapszichológus vagy rendvédelmi pszichológus voltam (mert egykor voltam ez is, az is), akkor egyben azt is mondjuk, hogy pszicho-mindenes voltam. Hosszú vagy rövid egyéni esetvezetés, csoportos vagy egyéni utó-követések és állapotfelmérés, kis és nagycsoportok. Ha kell, krízisintervenció, ha kell, tréning, esetleg oktatás, hivatali teendők, alkalmasság-vizsgálat. Egy olyan helyen, ahol bárhol bármikor bármire kérhetik pszichológus segítségét, ez a sokféle tudás igencsak rugalmas ellátóvá tesz bárkit. Professzionális szinten űztem Murphy egyik háborús törvényét: ami elsőre hülyeségnek tűnik, de működik, talán nem is akkora hülyeség. A gyakorlatban ez azt jelenti, mind a mai napig, hogy a kezem ügyébe eső, minden eszközt, amivel segíteni lehet a páciensnek, bármennyire is tűnjék elsőre fura ötletnek, hajlamos vagyok fontolóra venni. Legyen akár a páciens egyik megküzdési módja, szokása, a személyiségének egy része, vagy körülötte valaki, aki segíteni tud.

Ugyanakkor, aki sokat markol, keveset fog.

Szakmai hovatartozás (identitás) szerint elég macerás így az önbesorolás. Hon- és rendvédelmi pszichológus? Hmmm. Mit is tud egy ilyen ember? Felszínen sok mindent, de mélységében, hát… Miféle specializáció ez a „mindenes” szerep? Pedig próbáltam megválaszolni a kérdést, tényleg. Amikor közalkalmazott voltam, az állomány azt kérdezte, mióta vagyok a rendszerben? Amikor megtudták a választ, legyintettek: ah, akkor neked is értened kell! Amit mondtak – így hát nem voltam „igazi civil”. Bezzeg, amikor felszereltem, és egy igen kocka bandát megkérdeztem, hogy mégis mit várnak egy pszichológustól, azt felelték: nem azt várják, hogy harcászkodjak velük, hanem azt, hogy megmondjam, ha hülyék. Jah, jó. Amikor a szakképzésem végeztem, a kollégák közül senki nem értette igazán, mit csinálok. Jó, kb. senki. Mint egy két lábon járó kuriózum, aki egy másik világból csöppent oda. Bezzeg, amikor elmondtam, senki nem értette, miért kellett erre ennyi idő szánni? Hisz egyértelmű… Volt olyan tanár, aki jelezte, nem elég súlyos esetekkel dolgozom (ahhoz, hogy a klinikumot kitanuljam). Az állomány meg összerezzent, amikor kicsit komolyabban vettem a dolgom: ők nem betegek, nehogy már! Cöh… Amikor jungiánus szerettem volna lenni (Nem. Vagyok. Az.), figyelmeztettek, ehhez talán kevés a klinikai tapasztalatom. Amikor a klinikai záróvizsgámra készültem, a többiek viszont azzal hecceltek, hogy ha a vizsgán az lesz a sztenderd, amit előadok, akkor ők megbuktak. De most komolyan, ne már… Amikor leszereltem, örültem, hogy civil lehetek. Jah, ktv., akkor mégsem… És amikor leruccantam a határszolgálatosokhoz egyszer, mit kérdeztek tőlem? „Azt hallottuk, jön majd egy katona is. Ezek szerint te vagy az?” Gah…

Civil-katona, pszichológus-fegyveres, harcos-gyógyító, klinikus-nem klinikus, egyértelmű kategóriák, melyek mentén elmondhatnám, mi vagyok. De egyikbe sem illek. A föld, ahol állok, a kategóriák közötti határvonal, a metszéspont. Ez is az is, de lényegében egyik sem. Két kategória között ez egy harmadik.

De miféle is ez a „harmadik”?

Gondolkozhatunk róla úgy is, mint amikor országok közötti határokról vagy befolyási övezetekről gondolkodunk. Az országhatárok között az ilyen “se ezé, se azé” területeket nevezik demarkációs vonalnak, line of control-nak vagy frontier-nek. Ha két ország nem egyezett még ki egymással, pontosan hol legyen a határ, és ki mennyi területet uraljon a zónából, hát, akkor alakul ki. Van azonban benne valami ijesztő: egy olyan hely, ahová nem szívesen lépnek be a két oldalán sasoló felek. Ez az angol no man’s land. Illetve, lehet védelmi jellege is, mint az egykori magyar gyepűelvének is. A lélektanban, szerintem, a tudatos és a tudattalan közötti határvonal.

A pszichológus munkája gyakran abból áll, hogy határokat jelöl ki tudatos és tudattalan, az én és nem-én, én és mások között. Azok a fogalmak, hogy „kint”, „bent”, „irányítás” vagy „uralom” ebben a pszichében (az intrapszichés térben) és az emberi kapcsolatokban (az interperszonális térben) ugyanúgy működnek, mint a fizikai térben. Amikor a tudatos hatol be a tudattalanba, annak egy része felett megszerzi az irányítást. Ilyenkor azt mondjuk, feltártuk és integráltuk a tudattalan tartalmat. Amikor segélyvonalaztam, és a hospitálóknak (laikus önkéntesek, akik tanulták éppen a telefonos lelkisegélyt) és a hívóknak is gyakran mondtam azt, hogy kimondani és megnevezni egy érzést olyan, mint varázsigét használni. Ha kimondod (formába öntöd) az érzést, akkor tudsz róla gondolkodni, és ha tudsz róla gondolkodni, uralni is tudod.

Ha fordítva történik, akkor, jungi kifejezéssel élve, a tudattalan tartalom (nem-én) megszállja a tudatot (én). Amikor felszámoljuk ezt a megszállást, azt mondjuk, különbséget teszünk (differenciálunk) tudatos és tudattalan között: távolságot teremtünk a kettő között; határt szabunk, mondjuk, egy vágyunknak. Ha én és nem-én között húzok határt, az a kérdés, mennyire vagyok ura saját magamnak? Ennek majd a pszichoterápiák működési elvében lesz kiemelt jelentősége. -> 1. fejezet / 4. bekezdés

Szóval ez a „harmadik” egy átmeneti tér, ami az én esetemben, szakmai hovatartozás szerint, elég konkrét volt. De minden gyógyító pszichológus ebben az átmeneti térben dolgozik. A rendelőt, az ülést ugyanis átmeneti térnek is hívják, szóval az én pozícióm valójában teljesen átlagos hely. Csak ez a „hely”, ahogy a gyógyítók használják, nem konkrét hely. Egy olyan, mesterséges helyzet, ahol keveredik a tudatos és a tudattalan, az akkor és most, egyfajta „mintha” térről van szó, mely vegytiszta formájában a pszichoanalitikus üléseken jelenhet talán meg. Ahol semmi nem  az, ami elsőre annak látszik. Nem csak a díványon van ám ilyen hely. Egy laktanyában is simán megtaláltam.

Ahol semmi sem az, aminek elsőre tűnik

Ha emberek között történik a fent említett határhúzás, az mindig egyfajta befolyási övezet kijelölését is jelenti: ki mennyit ural a másik életéből. Valahogy mindegyik határhúzásban megjelenik az uralkodás, a befolyás, hatalom vagy birtok valamely vonatkozása. Kézben tartani az érzelmeim, uralni a helyzetet, uralkodni önmagamon. Jó sok olyan emberrel dolgoztam a múltban, akiknek egyenesen ez volt a feladatuk: uralni az olyan helyzeteket (vagy legalábbis kézben tartani azokat), amikből mások már menekülnének. A velük való munka sajátos nézőpontot adott nekem arról, mi is történhet a pszichológus és a páciense között egy ülésen. Nekem leginkább küzdelemből jutott ki sok. Tekintve, hogy olyan hivatásosokkal dolgoztam, akik sokat küzdenek, ez egyáltalán nem meglepő. A harc, a küzdelem és az opponálás (a nemet mondás) is a kapcsolat egy formája – ez a legfontosabb, amit megtanultam. Mindenkiről sokat mesél, hogyan „uralkodik”, miként szerez befolyást (harcol vagy tárgyal), és mi vagy mi nem a „birtoka”. A gyakorlatban ez egészen konkrét, gyakorlati kérdés volt. A pácienseimet illetően, olykor a mai napig központi témája a segítésnek.

Különösen azokon foglalkozásokon volt fontos kérdés, melyek kötelezőek voltak. Ki is uralja a foglalkozást? Azaz ki mennyire nyilvánulhat meg (kinek „van” szava, kinek „nincs”), ki mennyit mutathat meg magából (ki van „ott” és ki „nincs”), és kinek az akarata mennyire érvényesül (ki „befolyásolja” a foglalkozás menetét és hogyan „teszi” azt). Ki hitte volna, elsőre, hogy egy olyan egyszerű dolognak, mint a beszélgetés, ilyen „tényleges” vonatkozási formája is van? Nem egyedülálló a dolog, gondoljon csak egy értekezletre! Érdekes kérdés ez egy olyan helyen, mint a laktanya vagy egy vám-igazgatóság, ahol senkinek sem adhatok parancsot, és senki nem parancsol nekem. Az uralkodás vagy befolyás, gondolnánk, teljesen lényegtelen kérdés. Hisz pszichológus vagyok. Mégis, le kellett sokszor meccselni, ki a Jani. Az, hogy azt a pár órát most kinek az akarata uralja, sokszor fontosabb kérdés volt, mint a foglalkozás témája maga. Azért, mert még egy ilyen beszélgetésben, legyen az kétszemélyes vagy csoportos, benne van a kapcsolataink szabályozása: mit engedek, mit nem, mikor engedem, mikor nem; hogy a másik mondjon valamit. Ha nekem kellemetlen a téma? Ugyan, szót se róla! És megvan annak a módja, mindenkinél másként, hogyan „ne kelljen” valamivel foglalkozni. Akár egy szóbeli beszélgetésben is. Hogyan „ne” vagy hogyan „jelenjen”, „jelenjek” meg a beszélgetésben, azaz a másikkal formálódó, aktuális kapcsolatomban. És az egyenruhás nagyon makacs társaság tud lenni.

A rendfokozat itt nem sokat ért. Az, hogy mennyire tiszteltek, azon múlt, mennyire hagytam teret a résztvevők leghepciásabb oldalának anélkül, hogy akár a leghangosabb ember véleményét kizártam volna, vagy én vonultam volna teljesen vissza (ki mennyi teret ural, ugye). A legoptimálisabb stratégia, ami mellett még azok is megszólaltak, akik előre eltervezték, hogy makacsul hallgatnak majd: úgy irányítottam a foglalkozást, hogy nem uraltam semmit. Önmagamon „kívül” (vagyis nem másokat uraltam, hanem csak magamat). Nagyon gyakran ugyanis, bár nem vesszük észre, szeretjük úgy alakítani a beszélgetést, hogy az nekünk jó legyen. Nekünk jó téma merüljön fel. Ezzel pedig elnyomjuk a kellemetlen témát, ami felhozza önmagunk kellemetlen oldalát (belső nem-én). Mi sem egyszerűbb, mint elkerülni az egész témát a beszélgetésben, rávéve a másikat, hogy inkább hallgasson (külső nem-én). Ha uralom a külsőt, uralom a belsőt is. Hehe, jól összemosódik a külső-belső, mi? Bonyolultnak hangzik, pedig teljesen átlagos dologról van szó! Engedni a másikat kicsit hepciásnak lenni, és közben elviselni a saját hepciás oldalam zúgolódását (annak lenyomása nélkül), vagyis uralni a belsőt, hogy megértsem a külsőt. Lám-lám, a határoknak, uralkodásnak, befolyásnak, sőt, a harcnak milyen gyakorlati jelentősége van. Mert a beszélgetés már nem csak szóváltás (hanem cselekvés), de még nem is cselekvés (mert hát, „csak beszélgetünk”). Már egyetlen szóváltás is egy átmeneti világgá válik, külső és belső, köztem és a másik között.  

Badarság? Hát hogyan néz ki az uralomért folytatott harc? Gondoljunk egy judo meccsre. Vagy én, vagy ő. Aki lenyomja (korlátozza a mozgásterét) a másikat, az nyer. Hogy néz ki egy vita? Aki hallatja a hangját, az „létezik”. Vagyis annak van szava, szó szerint: a rendelkezésre álló időben az dumál többet. A leghangosabbak sokszor „csak” „létezni” akarnak (azaz véleményüket megjelentetni) – mintha az én „jelenlétem” (az, hogy nekem is van szavam, igazam) eltörölné őket (az ő szavukat, igazukat). Mintha az én igazam megsemmisíthetné a másik igazát, vagyis az én jelenlétem a beszélgetésben eltörölné a másikét (a harc fogalma, ugye). Ha nincs olyan nagyszájú ismerősünk, aki elsőre beugrana e sorok láttán, hát, íme egy konkrét példa: ha kiküldök egy engedetlen embert a teremből vagy leteremtem (mire elhallgat, azaz eltűnik), hát, őt is és a véleményét is „eltávolítom”, csak az én igazam marad (a teremben, kint és bent, ugye). Akkor lettem hirtelen emberszámba véve, ha erős voltam, és akkor voltam erős, ha teret adtam a másiknak – anélkül, hogy az én teremből bármit is elvesztettem volna.

Nos, hasonló meccset játszik odabent tudatos és tudattalan. Szerencsésebb esetben, nem egymás rovására. Ahogy van távolság köztem és a másik ember között, ahogy távol tartom magam bizonyos eseményektől vagy élményektől, esetleg helyektől, úgy van távolság köztem és a mentális tartalom között (mely e személyekhez, eseményekhez vagy élményekhez kötődik). Gyakran ahogy bánunk az egyikkel, úgy bánunk a másikkal is. Ez a távolság hol túl nagy, hol túl kevés, és a kezelések során szinte mindig felmerül, előbb vagy utóbb, ennek a távolságnak a kérdése. Ez a bizonyos távolság (mindegy, mik között), ez a senkiföldje. Az átmenet, a „se ez, se az”.

Ha pszichológust keres, valószínűleg elérte azt a határát, amelyen úgy érzi, egyedül nem tud átlépni vagy eligazodni a határon túli ingoványban. Ez az ingovány Önhöz tartozik, de még nem teljesen az Öné, a lakói nem túl együttműködők. Az alap-pszichoterápiák és pszichoterápiák kérdése egyaránt az, hogy miként hajtsa fennhatósága alá ezt az ingoványt. Bár, az alap-pszichoterápia nem visz annyira mélyre, mint a szakpszichoterápia. Illetve miként béküljön ki az ott élő „népekkel”. E személyes határ átlépése, persze, ijesztő lehet (Sedgewick, 1994, 152. note 12). Akár velem dolgozik majd, akár mással, úgy vélem, stílszerű azt mondani, itt, a határai kapujában: üdvözlöm a senkiföldjén!

Kis olvasnivaló:

Sedgewick, D. (1994). The wounded healer – Countertransference from a Jungian perspective. Routledge, London, New York.