Krízisintervenció

Bakó (2012) alapján

A krízisintervenció célja, hogy megelőzzük a pszichiátriai megbetegedés vagy öngyilkosság kialakulását. A megelőzés három szintje a pszichiátriai ellátásban:

  1. Csökkenti a lelki megbetegedés kockázatát úgy, hogy megváltoztatja az egyén környezetét, megkeresi és megerősíti az egyén azon képességeit, melyek a stresszhelyzet leküzdésére használhatóak.
  2. A megbetegedés időtartamát csökkenti abban az esetben, ha az elsődleges forma nem járt sikerrel.
  3. A tartósan fennmaradó, pszichiátriai megbetegedés arányát igyekszik csökkenteni.

A krízisintervenció az első szinthez tartozik. Azokkal foglalkozik, kiknek lelki egyensúlya a külső körülményeknek köszönhetően, átmenetileg megbomlott, de a folyamat még visszafordítható, a lelki egyensúly visszaállításához a lehetőség még adott. A krízisintervenció egy olyan tevékenység a pszichiátrián, mely csak rugalmas, speciális szervezésben valósulhat meg. A módszernek egyik forrása a katonai pszichiátriának sürgősségi ellátásban szerzett tapasztalata (arról, milyen elvek mentén történhet manapság a harctéri ellátás, másutt már részletesebben írtam, lásd Janovics, 2019).

A krízisintervenciós módszer:

  1. Nem diagnosztizál.
  2. Megvizsgálja, hogy áll a személy problémamegoldó és megküzdő képessége.
  3. Nem csak azt vizsgálja, ami rosszul működik, de azonnal figyelembe veszi az ép területeket is.
  4. Abból indulunk ki, hogy az egyén képes lesz egyedül is megoldani a helyzetet, és a magatartása közeledni fog a kívánatoshoz.
  5. Avval a problémával foglalkozunk, mely az adott pillanatban a leglényegesebb. Kizárólag a jelen problémára összpontosít, nem analizál.

A rövidterápiás eljárások közül a krízisintervenció a vészhelyzetben használt rövidterápia, és a rövid dinamikus terápia között helyezkedik el félúton. A krízisterápiában olyanokkal foglalkozunk, kiknek az alkalmazkodó képessége csődöt mondott, és akinek a tünetektől való, sürgős megszabadulásra van szüksége. A krízisintervenció során olyanoknak segítünk, akiknél fennáll a veszélye, hogy külső vagy belső okból szétzilálódnak. Törekedhetünk arra, hogy megszüntessük a stresszhelyzetet, vagy enyhítsünk rajta, vagy adhatunk pszichés támogatást a bajba jutottnak. Amennyiben stressz enyhítése a feladat, krízistámogatásról beszélünk. A krízisintervenciónak ezen túlmenően az is célja, hogy a kliens a hasonló helyzeteket a jövőben jobban tudja kezelni. Amennyiben kísérletet teszünk arra, hogy a személy problémamegoldó képességét is növeljük, a rövid terápia felé közelítünk. A rövidterápia a mögöttes konfliktusra és annak megoldására koncentrál, az egyén megoldási módjainak, alkalmazkodó képességének megváltoztatásával.

A krízis időtartama 6-8 hét, a krízisterápia ezt az időszakot fedi le. A paciens állapotától függően szükség lehet heti több alkalomra is. A három-ötszöri találkozás sem ritka. A válság kezdeti időszakában elfogadásra, támasznyújtásra és biztonság adására koncentrálunk, a konfrontálódást elkerüljük. Az érzelmek átélésére és kifejezésére figyelünk. A helyzet objektív végiggondolására a terápia második szakaszában kerül sor.

Alapelvek:

  1. Azonnaliság: a kezelésben a krízisben lévő klienst nem lehet várólistára tenni, minél korábban kezdünk, annál nagyobb az esélye az állapotromlás megakadályozásának.
  2. Térbeli körülhatároltság: a beteg eredeti környezetében kell a problémával foglalkozni.
  3. Elkötelezettség: a beteg kötelezze el magát a közös munkára. Bár nem teljesen önálló, de aktív munkavégzésre van szükség a részéről.
  4. Egyidejű kapcsolatteremtés a környezettel: kapcsolatot kell létesíteni a paciens életének legfontosabb szereplőivel. Segítenünk kell megtalálni neki azokat a kapcsolatokat, amik támaszt és biztonságot nyújthatnak neki. Gondoskodó kapcsolatok hálózatára lesz szüksége. A hatásfok jelentősen megnő, ha sikerül a környezet bevonásával kedvező légkört kialakítani az intervencióhoz. De a bajba jutott gyakran kétségbe vonhatja a környezete segítőkészségét.

Feladatok:

  • A legfontosabb, hogy megnyerjük a pacienst az együttműködésre. Sokkal több meleg, elfogadó kommunikációs jelzést adunk. Eleget kell tenni a regressziójának is.
  • A terápiás eszközök közül a kezdeti szakaszban legfontosabb az érzelmi támasz, biztonságnyújtás, feltétel nélküli elfogadás.

Bakó (2004a,b) alapján

Ahhoz, hogy a krízis természetét és mértékét meg lehessen ítélni, öt komponenst kell figyelembe venni: a veszélyes eseményt, a sebezhető állapotot, a kiváltó tényezőt, aktív krízis állapotát, visszarendeződés mértékét. Veszélyes esemény az, ami a jelenlegi stresszt kiváltotta. Gyakorlatilag bármi lehet. Lehet váratlan és várható is. A várhatónak két fajtája van. 1. Fejlődési szakaszok (pl. szülőknél a gyerekek kirepülése), 2. Átmeneti szakaszok (pl. családalapítás, költözés, új körülményekhez való alkalmazkodás, új feladatok megtanulása). Váratlan esemény bármi lehet, ami mindenki életében előfordul – általában veszteség élmény kapcsolódik hozzá. Lehet ténylegesen váratlan, vagy olyan esemény, mely talán várható lett volna, de az egyén nem számított rá abban a helyzetben. A probléma kezdetének időpontja nagyon fontos, jóllehet, először a kliens általában nem tudja megmondani, mikor indult a konfliktus. A sebezhetőség azt jelenti, hogyan reagált az egyén vagy a család az eseményre, amikor az megjelent, és mi történt utána. A reakciók lehetnek teljesen egyéniek, illetve átlalánosan adott reakciók. Az első fontos, mert az egyéni válságmegoldó repertoárt meg kell ismernünk, hogy valódi megoldásokat kereshessünk. Fel kell deríteni, hogyan próbálkozott eddig a személy, mi volt sikeres, mi volt sikertelen. A kiváltó tényező az, ami a feszültséget és a külső eseményt hídként köti össze, és a veszélyes eseményt krízisállapottá alakítja. Ez fokozza maximumra a feszültséget. Ez egybeeshet a veszélyes eseménnyel, de lehet elhanyagolható tényező is. Ez az utolsó csepp, ami túlterheli a rendszert. Az aktív krízisállapot azt jelenti, hogy jelenleg fennáll-e az egyensúlyvesztés. Intervencióra ugyanis csak ekkor van szükség. Visszarendeződés pedig azt, hogy az egyensúlyvesztés csökkenésével helyreállítható az alkalmazkodás hatékony módja. Ehhez segítjük az érzelmek felismerését, támogatjuk a krízissel kapcsolatos érzelmek felszabadítását. Végül a kliens új viselkedéses normákat alakít ki, ahogyan konstruktívan kezd a problémával foglalkozni.

A megismerési folyamatban az első beszélgetés a legfontosabb. Az „itt és most”-ban felmérjük a lelkiállapotot, a kiváltó esemény súlyosságát, a részt vevő személyek szerepét.  Szubjektíven felmérjük a jelentkező állapotát, ahogyan ő beszámol róla, majd ahogyan a társai beszámolnak róla. A gondolatokban, érzelmekben, magatartásban és fizikai állapotban mutatkozó zavarokat. Felmérjük a segítő háló méretét, hogy megállapítsuk, mennyire széleskörű a zavar, annak határait, és hogy milyen erőfeszítéseket tettek annak megoldására.  Megkeressük a kiváltó eseményt, és azokat a csapásokat, amik később csak rontottak a helyzeten. Beszéltetjük az érzelmeiről, és felmérjük, hogy milyen hatással van rá a krízis, hogy milyen kapcsolatokat épített ki a korábbi konfliktusok idején. Akkor lehet végiggondolni a krízis feloldásának mikéntjén, amikor az érzelmi feszültség csökkent. Előrehaladott formájában (pl. öngyilkossági krízis, pszichotikus állapot megjelenése) a krízis ellátásához már pszichiátriai osztályos ellátásra lehet szükség. Ilyen esetbe, a páciens biztonsága érdekében továbbirányítom az engem megkeresőt a területileg illetékes ellátó felé. Abba, hogy miként néz ki a krízis ellátása egy erre az állapotra specializált osztályon, Hajduska-Dér (2019) munkája kiváló betekintést enged.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Bakó, T (2004a). Titkok nélkül. Lélektani vizsgálódások az öngyilkosságról. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2004b). Utak és ösvények. Életünk váltófázisai és válságai. Psycho Art, Budapest.
  3. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  4. Hajduska-Dér, N (2019). Krízisintervenció a gyakorlatban – az öngyilkosság krízise. A klinikai szakpszichológus szerepe a krízisosztályon. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.
  5. Janovics, F (2019). A klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológia eszköztára a Magyar Honvédségben. In Kapitány-Fövény, M, Varga, S, K, Koncz, Zs (Szerk.) (2019). Klinikai szakpszichológia a gyakorlatban – Útirányok. Medicina, Budapest.

A krízis folyamata

A krízist akár úgy is felfoghatjuk, mint a tanulásra való képességünkkel együtt járó veszélyt. Az ember képes megtanulni, hogy a környezete milyen szabályok szerint működik, majd e szabályok alapján a különböző problémahelyzetek megoldására megoldási sablonokat (heurisztikát) készíteni. Döntéshelyzetben (amennyiben a helyzet ismerős) ezeket alkalmazza, hogy ne terhelje túl a korlátozott információ-feldolgozó rendszerét (vagyis „megszokott módon” alkalmazkodik egy-egy helyzethez, amikor csak teheti, mert állandóan részletes élethelyzet-elemzést készíteni igen fárasztó meló). A krízisnek azonban alapvető sajátossága, hogy egy teljesen új helyzetet teremt, melynek megoldásához ismerni kellene az új szabályrendszert is. Ha az új szabályrendszer drasztikusan különbözik a régiektől, akkor a régi helyzetek és szabályok alapján létrehozott heurisztikáink nem működnek. Ekkor az psziché hajlamos visszaváltani. Mint az autós  hegymenetben, egy fokozattal lejjebb kapcsol, ha már köhög a motor. Ez a „lejjebb” kapcsolás az elmében a régebbi megoldások feléledését jelenti. Ezt a visszakapcsolást nevezzük regressziónak, ami a személyiséget védő rendszerek (elhárító mechanizmusok) egyike.

A tanulást az új helyzetben újra kéne kezdeni, de úgy, hogy az addigi tanulás eredményeként létrejött ismereteinket, megoldási módjainkat most nem tudjuk használni (ennek rendszerint jó oka van, lásd később). Ennek eredménye, hogy a bajba jutott már „nem érti”, mi történik körülötte. Az addigi szabályrendszer, mely alapján értelmezte a vele történteket, ami alapján ki tudta számítani, mi fog történni és mit kell tennie, már érvénytelen. Az egyén „elveszti a fonalat”, a világ általa megismert játékszabályai, működése bizonytalanná válik. Ez a bizonytalanság a bajba jutottban is bizonytalanságot, szorongást kelt, ahogy az addig ismert „játékszabályok” használhatatlansága egyre egyértelműbbé válik számára. A megoldási kísérletek kudarcaival párhuzamosan nő az érzelmi feszültség. A folyamat jól követhető a krízis szakaszainak (Hajduska, 2012) áttekintésekor:

  1. Készenlét: mindennapos jelenség, amikor egy szorongatóbb helyzetbe kerülünk. A rendszer készenlétbe helyezi magát (stressz). A vérnyomás emelkedik, szaporább a légzés, a szívműködés, izomfeszülés, tágul a pupilla. A figyelem és az érzékelés is a provokatív ingerre koncentrál, az össze kognitív működés színvonala javul, pl. az emlékezésé.
  2. Küzdelem: a próba – eredmény/hiba – keresés – próba szekvencia jellemzi. Ha a megoldást célzó próbálkozás sikerrel jár, a szorongás csökken, az önbizalom nő, az érzelmi egyensúly fokozatosan helyreáll, a konfliktuskezelő repertoár fokozatosan bővül.

Amennyiben a próbálkozások és a keresés nem vezet eredményre, kudarcélmény várható. A próbák az eredménytelen kísérletek számának növekedésével egyre kapkodóbbak, realitást vesztettebbek. Az önértékelés megroppan, a feszültség emelkedik, az indulatok veszik át a vezérlést, érzelmi zavarodottság áll elő. Megjelenik a beszűkülés. A probléma mindennél fontosabbá válik, mely erősebb koncentrációval jár. Ez önmagában még segítené a probléma megoldását, most azonban akadállyá kezd válni, mert más megoldási módoknak nem enged teret, mint ami a bajba jutott fejében felmerül. A koncentráció lassan a görcsösség felé tolódik el, ami indulatokkal vagy passzív bénultsággal telítődik.

  1. Kapkodás: a próbálkozások itt már görcsösek, érzelemvezéreltek. A sok, eredménytelen próbálkozás lerombolta az önbecslést, az érzelmi túlsúly miatt a racionális gondolkodás, szempontváltás, rendezett viselkedés elkezd eltűnni. A beszűkültséggel az egyén képtelen a gondolkodás során egyszerre több szempontból is megvizsgálni ugyanazt a helyzetet. Elnyomott indulatok törhetnek a felszínre, megjelennek a hirtelen feszültséglevezetést segítő viselkedések (acting-out), ami másokat is veszélyeztethet (pl. dühében falhoz vág valaki egy vázát). E jelenségek feladata evolúciósan az volna, hogy ha már nem lehet a helyzetet megoldani, legalább elszakadni lehessen tőle, kiszállni belőle, hogy az érzelmi feszültség csökkenhessen. Ilyenkor a véletlen gyakran segít megoldani még a krízist. Átmeneti megnyugvás is segítséget jelenthet, mert később az egyén higgadtabban képes átgondolni az eseményeket.
  2. Összeomlás: az alkalmazkodóképesség felborul, az érzelmek uralma teljes. Pillanatnyi ötletbetörések, impulzusok határozzák meg a cselekvéseket, destruktív magatartásminták jelenhetnek meg. Ebben a szakaszban fordulhat elő az öngyilkosság, másokra irányuló agresszió, acting-out. Minden kudarc negatív visszacsatolást jelent, rontja az egyensúlyt, ami már így is épp eléggé megtépázott. Külső segítség nélkül várható dekompenzálódás, regresszió, akár pszichózis vagy öngyilkosság is.

A krízis mélyülésével egy már meghaladott működésmódba való „visszacsúszást” is látunk. A teljesen érzelemvezérelt működésmód a gyermekkorra jellemző. Kicsit kockább és infosabb megfogalmazásban: a tudatos helyzetmegoldáshoz képest az érzelmi hangsúlyú válasz evolúciósan korábbi (nos, csökkentett) üzemmód. Az egyedi tanuláson alapuló, tudatosan megtanult, cselekvéses válaszminták helyét az evolúciósan meghatározott, ill. javarészt öröklött válaszminták veszik át.

Jackson szerint az idegrendszer fejlődése során a viselkedés vezérlését az egyre magasabban szerveződő központok veszik át a primitívebb képletektől. Az összetettebb (mert összetettebb információval dolgoznak) területek azonban sérülékenyek. Ha megsérülnek, az alacsonyabb idegrendszeri struktúrákra hárul a szabályozás. A krízis esetén ennek a neurológiai elképzelésnek pszichológiai megfelelőjéről van szó. A folyamat neve regresszió (Gabbard, 2009). A fentiek ismeretében azt is mondhatjuk, egy „regressziós verembe” (Bakó, 2012, 37.o.) csúszunk le.  A verembe csúszott ember jellemzői (Bakó, 2012, 45.o.):

  1. Érzelmi terhek elviselésének hiánya.
  2. Az észlelés torzulása.
  3. A valóságvizsgálat hiányossága.
  4. Önállóság elvesztése.
  5. Test érzékelésének zavara.
  6. Eddigi fontos kapcsolataink megszakadása.
  7. Szavakkal való kifejezés képtelensége.
  8. Annak vágya, hogy beszéd nélkül is értsenek meg minket, mely csalódással ér véget.
  9. Annak hite, hogy mindenre képesek lehetünk, és a segítőink is mindenre képesek. Ami ismét csak csalódással ér véget.

A krízisregresszió akkor lép fel, amikor a válsághelyzet megoldásában a felnőtt megoldási módok kudarca és hiánya miatt csak az egyszer már működő, gyermeki stratégiák érhetőek el, a veleszületett mintázatok mellett (melyeket nem kell megtanulni a szülőktől vagy másoktól, az evolúció a természetes kiválasztódás révén ezt a tanulást már elintézte nekünk). A krízis egy olyan dilemmába kergeti a személyt, mellyel talán gyerekkora óta nem találkozott, és olyan működést követel meg tőle, melyet talán már gyermekkora óta nem alkalmazott (Bakó, 2012).

Amennyire én láttam a munkám során, ez rendszerint mindenkit igencsak meglep.

Ekkor a gyerekkori, akkor valamiért elérhetetlenné vált működésmód vagy személyiségrész – nevezzük úgy, „Énke” – hirtelen visszatér a viselkedés szabályozásába (Bakó, 2015), és a viselkedés hirtelen változását okozza. Ez a személyiség rész a gyermek felcseperedése során már nagyon korán használaton kívülre kerül, és a személyiség védelmi rendszere (Bakó, 2012) gondoskodik is róla, hogy magától ne férjünk hozzá.

Ezt a hozzáférést mesterségesen expresszív pszichoterápiával is meg lehet oldani, de előfordul, hogy az embernek nincs beleszólása „Énke” megjelenésébe. Amikor a környezetünk hirtelen megváltozik, és krízist okoz, na, az pont ilyen. A krízis kikényszerít valami változtatást az addigi életünkben és világképünkben (már ha szeretnénk egészségesen kikeveredni belőle), mely változás alapja valószínűleg ott van mélyen elásva a személyiség egy elfeledett sarkában. Csak jelenleg nem használható. Vagy azért, mert nincs teljes hozzáférés, vagy azért, mert ez a működésmód nyers és éretlen, nincs az irányításunk alatt – és pont azért, mert nyers, éretlen, és sokszor idegen is tőlünk, senki más körülöttünk nem érti, mi történik. Így a kontrollt ők sem tudják megadni felette. A krízishelyzetet felfoghatjuk talán úgy is, mint a felnőtt „Én” és a benne tömörülő, eddig jónak hitt válságmegoldó stratégiák kudarcát.  Valamelyest jó hír viszont, hogy az éretlen személyiségrészek rendszerint „eredeti” állapotukban őrződnek meg. Olyan erőforrást és alapot jelenthetnek a bajba jutott számára, mely teljesen „bio”, autentikus. Vagyis eleve nem hiányzik az emberből, ezért mesterségesen nem kell beleplántálni, azaz semmi teljesen új dolgot nem kell megtanulni. Ennek a rég feledésbe merült stratégiának kell megtanulni a használatát.

A fejlődésben a felnőtt éntől maradt, kissé éretlen, eleddig nem ismert és így nem „használt” személyiségrész váratlan felbukkanásával egy teljesen egészséges, épen megőrzött, ám régi és kevésbé érett én-részlet aktiválódik újra (Kalsched, 1996). Miután kóros folyamat itt nem zajlik le, a krízis nem betegség.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2015). Az Én és az Énke. Psycho Art, Budapest.
  3. Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia alapjai. Animula, Budapest.
  4. Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  5. Kalsched, D. (1996). The Inner World of Trauma. Routledge, London/New York.

Mi az a krízis?

A krízisintervenció, mint technika, a koreai háború idejére nyúlik vissza. Előfutára az amerikai hadseregben alkalmazott, harctéri ellátásban kereshető. Elméleti alapjait Caplan és Sifneos fektették le azt követően, hogy 1944-ben 500 ember lelte halálát egy tragikus tömegbalesetben. Caplan a túlélők kezelése után rendszerezte a hirtelen veszteséggel kapcsolatos tudásunkat, evvel alapozva meg a krízissel és annak kezelésével foglalkozók munkáját. Szerinte (1964, idézi Bakó, 2012) krízis akkor alakul ki, ha

  1. a személynek szembe kell néznie egy lélektani egyensúlyát veszélyeztető eseménnyel,
  2. mely eseményre a megszokott problémamegoldó repertoárja nem használható, a helyzet nem megoldható, de el sem kerülhető, illetve
  3. a helyzet fenyegető közelsége mindennél fontosabb a számára.

Sifneos a krízist fenyegető, fájdalmas és feszült állapotként írta le, melyben benne van a rosszabbra és a jobbra fordulás lehetősége is. Általában valamilyen kockázatos életesemény előzi meg (Bakó, 2012). Az így kialakuló helyzetet csak az különbözteti meg a konfliktushelyzettől, hogy a krízissel szemben a konfliktushelyzetet meg lehet oldani. A krízis során, többek között, azért sem tudunk megoldást találni, mert olyankor a figyelem beszűkül (Hajduska, 2012). Megkülönböztethetünk akcidentális és fejlődési kríziseket. Akcidentális (eseti) krízisek (Caplan listája szerint):

  1. természeti katasztrófák
  2. háborúk
  3. baleset
  4. tűzvész
  5. merénylet
  6. tömegszerencsétlenség
  7. terrortámadás
  8. szeretett személyek elvesztése (haláleset, válás, szakítás)
  9. testi-lelki egészség elleni, erőszakos cselekmény
  10. jelentős anyagi veszteség
  11. csőd
  12. munkahely megszűnése
  13. súlyos és fenyegető betegség
    1. Ezek akár halmozódhatnak is.

A fejlődési krízis ún. normatív krízis, az ember személyiségfejlődésével jár együtt. Természetes dolog, mindenki átesik rajta. A személyiségfejlődés szakaszokra bontható aszerint, hogy az új fejlődési lépcsőfokra (pl. serdülőkorból átlépni a fiatal felnőtt korba) lépéshez milyen életfeladatot (pl. a serdülőkorban megalapozott, önálló identitás fejlődik tovább fiatal felnőttkorra önálló életvitellé, melynek része immár az intim kapcsolatokra való képesség kialakulása is) kell megoldani a személynek. A krízist kiváltó ok itt nem belső vagy külső, hanem a tét, hogy egy magasabb lelki minőséget érjünk el, és meghaladjunk egy korábbi működésmódot (a „korábbi működésmód” elképzelésnek a krízisregresszió tárgyalásánál még nagy szerepe lesz). Gyerekkorban több a krízis, mert a szakaszváltásokkal járó lelki megterheléseket a viszonylag gyorsan elavulttá váló megküzdési módok nem képesek kezelni. A fejlődési krízis önmagában is kritikus, de akcidentális krízisekhez is megágyazhat (Hajduska, 2012). A fejlődés környezeti változások sorával is együtt jár. Az ember identitása (az az elképzelése, hogy ki is ő valójában) egyrészt a személyiség stabil alapja, ugyanakkor a másokkal való kapcsolataink hatására állandóan változik is. Ha a környezetünk megváltozik, az identitásunk leköveti a változást. Az életben a legfontosabb feladatunk, hogy az identitásunkat megőrizzük erősnek, ami avval is jár, hogy ha a környezet új elvárásokkal szembesít bennünket, azoknak megfelelvén az önmagunkról alkotott képünk folyamatosan fejlődik, bővül. Az identitás ereje abban áll, hogy rugalmasan képes a változásokra reagálni, és segít bennünket a kihívások megoldásában. Ez az elképzelés egy személyiségfejlődési elméletet is jelent, melyben minden fázisváltásnál borítékolható a krízis. Miután e krízisek a fázisváltások szükségszerű velejárói, a személyiség rendszeres átrendeződését, megújítását segítik, a fejlődési kríziseket természetes jelenségnek tekinthetjük. A kihívások vagy konfliktusok megoldásával a személyiség új elemekkel bővül, amire szükség is lesz, mert a konfliktusok megoldása nem jelenti a konfliktus eltűnését. Minden jellemző konfliktus a későbbiekben újra és újra előkerül majd, csak más-más formában, egyre összetettebb módon. A fázisokon úgy jutunk át, hogy egy-egy fázisban jellemző konfliktushelyzetet okozó két választási lehetőség között (pl. serdülőkorban az önálló identitás vs. identitás válság rögzülése) egyensúlyt találunk. A két, egymásnak ellentmondó pólus megélése szükséges a továbblépéshez, ha csak az egyiket hangsúlyozzuk, az később még gondokat okozhat. Ha sikerül egyensúlyt teremteni a két, egymásnak szögesen ellentmondó lehetőség között, a konfliktus két oldala között, a személyiség új kompetenciával bővül, tehát az ereje megnő, amire majd a következő fázisváltásnál alapozni lehet. Tartson bármeddig, előre sosem lehet megmondani, hogy az egyén jól vagy rosszul jön ki a válsághelyzetből. De kimenetelétől függetlenül, krízis esetén, mindenképpen veszélyhelyzettel állunk szemben, mert a személyiség addigi egyensúlya megbomlik. Olykor szélsőséges mértékben is, amivel pszichotikus állapot vagy öngyilkossági veszélyeztetettség is felléphet. A krízis önmagában tehát nem betegség, de betegséget okozhat. Jelei a következők (Csiszér-Füri, 1985, idézi Bakó, 2012):

  1. A figyelem a problémára irányul, illetve annak egy részletére.
  2. Olyan benyomásunk van a krízisben lévő emberről, mintha a probléma megoldásán dolgozna, mégis elgyötört, félelmek és kétségek kínozzák.
  3. Érzelmi reakcióit nehezen tartja kordában.
  4. Mindennapi életvitelében is nehézségei támadnak, feladatait rossz hatásfokkal látja el.
  5. Másokat attól függően ítél meg jónak vagy rossznak, hogy mennyi segítséget kap tőlük.
  6. Nehezen tájékozódik a világban, „tájékozódó attitűdök rendszere összeomlik” (24. o.)
  7. A problémáról sokat tud, de az ismeretei nem állnak össze rendszerré, így nem is tudja a problémát egészében átgondolni.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.

Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.