Normális vagyok?

Ez a leggyakoribb kérdés, amivel találkoztam eddig. Jó, eddig leginkább olyan emberekkel dolgoztam, akik elég sok sikert értek el az életben, és keményen, hatékonyan dolgoztak, ill. az élet egy vagy több területén elismerést vívtak ki  a környezetükben. Ennek ellenére mégis aggódtak, mit fognak szólni az emberek, ha kiderül: pszichológushoz járnak. Szerintem ez azért nem annyira vérciki, persze, hazabeszélek. Mert minden pszichológusnak van két másik pszichológusa. Ugye. Általában azért is lehet vérciki a téma, mert van egy elég, hát, egyszerű elképzelésünk a normalitásról. Bár én állítólag szeretek mindent túlbonyolítani. 

Sokféle “normális” létezik, azaz sokféle norma, melyhez viszonyítjuk a “normalitást”. A pszichiátriai gyakorlatban a normák valamennyi meghatározása lehet fontos. Ezek a norma-típusok rendre:

  • norma mint társadalmi konvenció (a devianciát határozza meg)
  • kulturális norma: szintén konvenció, azonban nem egyértelmű, mi van akkor, ha egy deviáns viselkedés válik általánosan elterjedté az adott kultúrában. A pszichiátriai kórképek tünettana minden esetre az adott kultúra sajátosságait is viseli.
  • statisztikai norma: minél nagyobb az eltérés az átlagostól, annál súlyosabbnak tekintjük a zavart. Azonban vannak korlátai is ennek a fogalomnak. Így pl. több olyan tünet is van, melyeknek nincs átlagnormája, mégis kórosak, miközben több olyan, akár nagy társadalmi vezető figura is akad, akik az átlaghoz viszonyítva kórosnak nevezhetnénk.
  • egyéni norma: az egyén saját, megszokott viselkedése.
  • ideálnorma: rendszerint egy közösségi konvenció eredménye, az adott közösség értékítéletét is magába foglalja. Az egyéni változata az önkép része, az énideál.
  • szenvedés: rendkívül fontos elem, különösen akkor, ha a zavar forrása érthetetlen. A szenvedés ebben az értelembe szűk, csak az énstruktúrából eredő szenvedésre korlátozódik, amikor a szenvedés forrása maga az egyén. A forrás lehet internalizált és externalizált, csak az utóbbi esetben gerjeszt a személy maga körül konfliktusokat. Önmaga feszültségét úgy éli meg, mintha az az általa gerjesztett konfliktus eredménye volna.

A kórosság minősítése során rendszerint a konvencionális normát és a szenvedést alkalmazzuk. Előbbit akkor, leginkább, amikor a beteg nem önszántából érkezik, utóbbit akkor, ha saját indítékai hozták terápiába. A kiegészítő pszichológiai vizsgálatok során alkalmazzuk a statisztikai normát is (Tringer, 2010). Hogy mikor melyikre van szükség a “meg fogok őrülni?” kérdés megválaszolásában, leginkább folyamat részeként ragadhatjuk meg.

A “kórosodás” folyamata

A kórosság, a lélektani folyamat szintjén, akkor bukkan fel, amikor a szorongás elkezd tünetekbe fordulni. Optimális esetben mindenki él meg szorongást. Az jelzi, hogy az énünknek hol vannak a határai. A lelki szerkezet több, egymással párhuzamosan futó lélektani folyamatból áll, melyek elég gyakran konfliktusban állnak egymással. Az egyik kielégítése háttérbe kell, hogy állítsa a másik kielégülését. Így az ember vágyai folyamatos feszültségében él, mely akkor változik konfliktusok forrásává, ha a képletbe beemeljük a külvilág követeléseit is. Nem tehetünk meg mindent,amire vágyunk, ugye. E feszültségek lecsapódása a szorongás. A szorongásnak így külön oka nincsen, az a lelki szerkezet felépítéséből magától értetődően következik: ha vannak egymásnak feszülő vágyak és egy a kielégítésüknek határt szabó külvilág, akkor van szorongás is.

Az én (itt főleg a freud-i ego fogalomról van szó, de miután ez nem szakcikk, így nem kell tűpontos definíciókat használnom, most nyugodtan sorolhatjuk ide a self fogalmát is) épségét a szorongás veszélyezteti leginkább, így annak elhárítása rendkívül fontos a  lelki egyensúly szempontjából. A szorongás elhárítására szolgálnak az elhárító mechanizmusok, amik az elsődleges folyamatok (pl. vágyak, fantáziák, ösztönök, impulzusok, stb.) világában őrzik az én épségét. Az elsődleges folyamatok rendszerint tudattalanok, és a külvilág jelentette korlátok szerint jelenhetnek csak meg: meg is jelenő formáik a másodlagos folyamatok, melyek már tudatba emelhetőek. Tudatba kell, hogy emelhetőek legyenek, mert akarattal csak így lehet befolyásolni őket. A másodlagos folyamatokra az éber gondolkodás, érvelés, logika, ítéletalkotás, belátás, ellenőrzött és racionálisan megtervezett cselekvés jellemző. Ezek kapcsolódnak majd az elsődleges folyamatokhoz, miáltal a vágyak további kognitív lehetőségekkel egészülnek ki. A másodlagos folyamat így az elsődleges módosulása. E folyamatokat a gyermekkor és az anya-gyerek-apa triásza állítja robotpilótára, és általában nincsen szükségünk arra, hogy tudjunk róluk. Vagyis nem kell elmélyülés, befelé fordulás a lélek irányába. Ilyesmire akkor van szükség, ha valami konfliktus kibillent minket a megszokott működésmódból, kinőjük életünk pillanatnyi határait. Az ilyen egyensúly billenéseket nevezzük konfliktushelyzeteknek, illetve ha azokat megoldani nem lehet külső segítség nélkül, krízisnek.

Ha az elhárítások bírják a konfliktussal járó plusz munkát, ami a fokozódó szorongás elhárításához kell, semmi nem történik. Optimális esetben azért, mert az én elhárító rendszere elég rugalmas, azaz sokféle elhárító mechanizmust tud mozgósítani sokféle helyzetben. Ehhez az kell, hogy az én differenciált legyen, vagyis sok különböző helyzetben sok oldalát tudja felhasználni, azaz sokoldalú legyen. Nem árt továbbá, ha erős a frusztrációs toleranciája. Konfliktushelyzetben a szorongás eláraszthatja ugyan az ént, de hatása nem tartós. Ha tartóssá válik, és szabadon kezd lebegni, tekinthető csak kórosnak. Minél inkább lekötik az ént a problémát okozó, belső folyamatok, az annál inkább befelé, feléjük fordul. Emiatt elfordul a valóságtól, így romlik az alkalmazkodásunk. A gondolkodás elveszíti önállóságát a vágyakkal szemben, a másodlagos folyamatok ereje csökken, visszaszorulnak, a túlhajtott elsődleges folyamatokkal szemben nem tudják képviselni a realitást. Végül a belső képeink, amiket a valóságkontroll igazít állandóan a külső realitáshoz, elkezdenek csökkenni, és szubjektív elemekkel társulnak, a tárgyilagosságuk (ami a külső, tárgyi világhoz köti őket, ezáltal képviselik a  külső valóságot az elmében) elvész. Ezt a folyamatot nevezzük regressziónak.

Az elsődleges folyamatok közül elsőként a támaszkereső megoldásmódok lépnek életbe, és olyan formát öltenek, ami megfelel a személy neveltetésének és a korai fontos kapcsolatainak. Ha a személy így sem kap segítséget, akkor jelenik meg a tünet. A túlműködő elhárításoknak megfelelő formában, a szabadon lebegő szorongásból formálódik meg. Így az én bizonyos funkciói megsérülnek ugyan, de az én felépítése még érintetlen, a tünetek általánosak (koncentrációs zavar, befelé fordulás, stb). Ekkor beszélünk krízisről.

Pszichiátriai betegség akkor alakul ki, amikor az én szerkezetét a szorongás megbontja. A tüneteknek a szorongás hatása szerint két fajtája van. (1) a hárítatlan szorongásból a meghatározó elhárító mechanizmusok mentén formálódó tünetek (pl. projekció mentén paraniod állapotok), illetve (2) a regresszió mélysége szerint szétzilálódó én-szerkezetet jelző tünetek, mint a töredezettség, szétesettség és zavartság.

A regresszió megállhat egy fejlődési szinten (az ember fejlődéséve egyidőben a világról és önmagunkról alkotott képünk is egyre összetettebb, részletesebb), amikor a világ még elkülöníthető rossz és jó részekre. A világ egyszerre jó és ugyanakkor rossz dolgokat is tartalmaz. Ekkor jön létre az ún. neurotikus, vagy szorongásos betegség. A valóság érzékelés rendben van, hatékonysága azonban a tünetek mentén, egy-egy problémásabb élethelyzetben, a szorongás erősödése mellett csökkenhet. Ha a regresszió mélyebbre fut, és azelőtt áll meg hogy a világ és az én egyáltalán szétválna rossz és jó oldalra, jön létre a border-line szintű regresszió. Ide tartoznak a hangulatzavarok, az evészavarok, a szenvedélybetegségek és a border-line szindróma. A valóság észlelése érzelmileg megterhelő helyzetekben ilyenkor nem működik jól, és valamelyest torzul a külső világról és önmagunkról alkotott képünk. Ha a regresszió ott áll meg, mielőtt még az én és a külvilág elkülönülhetne egymástól, kapjuk a pszichotikus mélységű regressziót. A regresszió mélysége viszont nem jelent súlyosságot is. Tehát maga a tünet lehet kóros, de attól még nem feltétlenül súlyos az állapot. Azonban, ha a regresszióra jellemző magatartásbéli jegyek a tünetek megszűnésével is fennmaradnak, a személyiség nem szerzi vissza a korábban jellemző szerkezetét. Azaz amikor a regresszió tartós marad, jön létre a krónikus megbetegedés (Pável, 2008).

A regresszióról érdemes tudni (egyszer talán posztolok ide erről, ha lesz rá érkezésem), hogy nem feltétlenül rossz dolog, egyesek szerint szükséges is. Tekinthetjük egyfajta kommunikációs formának, amit, ha a terapeuta képes lekövetni, megnyílik egy út a változás felé. Szóval, attól még, hogy kóros a folyamat, még nem feltétlenül “normálatlan”, már amennyiben egy betegséget sem kell feltétlenül nem-normálisnak tekinteni. 

További olvasnivaló:

  • Tringer, L (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.
  • Pável, M (2008), Életesemények lelki zavarai I. Párbeszéd Alapítvány.