Miért lehet ijesztő az első alkalom a pszichológusnál?

Az egyik leggyakoribb félsz a pszichológiai vizsgálattal kapcsolatban, amivel az első találkozás során eddig találkoztam, hogy a páciens attól tart, kiderül: bolond. Ennek két fő alfaja van, ahogy látom.

  1. A tünetek vagy nyugtalanító pszichés/testi reakciók teljesen váratlanul jelentek meg. Annyira elütnek a “normál” viselkedésünktől, hogy számunkra és környezetünk számára rémisztőek és meghökkentőek, egyben érthetetlenek is. Nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit a mindennapokban alkotunk önmagunkról, ill. mások alkotnak rólunk (sok esetben e kettő szorosabban kötődik egymáshoz, mint hinnénk).
  2. A nyugtalanító reakciók a saját, rég megszokott viselkedésünk, gondolkodásunk felerősödött formái, így sokáig nem okoznak különösebb ijedelmet. Esetleg már régóta sejtjük, hogy valami nincs rendjén, de egészen addig, amíg tényleg nincs más választásunk, halogatjuk a szakemberhez fordulást. Amire a legkevésbé szükségünk van, miközben a saját reakcióink szép lassan kicsúsznak a kontrollunk alól, az az, hogy bolondnak, betegnek vagy őrültnek nézzenek minket, illetve nézzük saját magunkat.

Mindkét típusú félelemben közös, hogy nem akarjuk önmagunkat bolondnak vagy mentális betegnek elkönyvelni. Amikor kicsit mélyebben belekérdezek ebbe a félszbe, rendszerint egy másik félelem jön elő. Mint amikor a világot tartó teknősről kiderül, hogy az is egy teknősön áll:

  1. A félelem attól, hogy már nem vagyok képes élni a megszokott életem, és talán soha nem is leszek az. Amiből baj lesz, mert sok mindent elveszthetek, ami számomra eddig értékes volt.
  2. A félelem, esetleg attól, hogy mások vagy önmagam előtt szégyenülök meg. Amiből baj lesz, mert ha mások kifiguráznak, elutasítanak, vagy én hidegülök el másoktól, nagyon hamar magamra maradhatok, elveszthetek valakit, aki számomra fontos.
  3. A félelem attól, hogy már nem kapom vissza a régi énem értékes oldalát, amit most valamiért nem tudok előcsalogatni önmagamból, mert ez a nyavalyás érzés vagy ember vagy helyzet akadályoz benne.
  4. Esetleg a félelem attól, ha eddig sem éreztem túl jól magam a bőrömben, ezzel a fura reakcióval végképp elvesztem az esélyem a boldogságra.

Persze, bármikor szembejöhet velem egy olyan félelem, amit eddig még nem láttam. Vagy, a régi ismerős aggály kerül elém új, csak a páciensre jellemző köntösben. De így vagy úgy, sokszor talán nem is önmagában a “megbolondulás” okozza a legtöbb rémületet, hanem az a bizonyos veszteség, amit magával hoz.

Amikor változik a szélirány

A megbolondulás vagy megőrülés, esetleg megbetegedés helyett én jobb szeretem e félelmeket abból az irányból megközelíteni, hogy ami első látásra betegségnek vagy zavarnak tűnik, az könnyen lehet, hogy elavult alkalmazkodás egy olyan helyzethez, amilyennel eddig még nem találkoztunk. Változnak az idők. Új szelek fújnak, de a hajó csak nem akar elfordulni. Az a hajó ebben az esetben a páciens.

Sok esetben nem is az a kérdés hát, hogy emberünk viselkedése vagy reakciója most mennyire patológiás-e. Őrület-e, vagy hülyeség. Az, hogy patológiás-e, többnyire nekem nyújt fontos információt a tekintetben, hogy milyen ellátást javasoljak neki. A diagnózis, ha egyáltalán adható, nekem ad hasznos információt a tekintetben, hogy elvállalhatom-e a pácienst, vagy biztonságosabb ellátásra (orvosi felügyelet, fekvőbeteg osztály, stb.) volna-e szükség. Esetleg a páciensnek esélyt ad, hogy megnevezze az állapotot, ami kínozza, és utánakeressen a neten megoldási lehetőségek után kutatva (hogy utána elsőre többnyire halálra rémüljön attól, amit talál). De hogy pontosan mit tegyen annak érdekében, hogy megóvjon vagy megszerezzen valami számára fontosat, semmi hasznosat nem árul el a diagnózis sem nekem, sem a páciensnek (nah, jó, most igazat adok bár tanáromnak, gah). Nekem főleg azért nem, mert ha fel is vázolok egy sor kezelési lehetőséget a kutatási eredmények alapján, a páciens sokszor megmarad nálam (hacsak nem mondom egyértelműen, hogy nem értek ahhoz, ami neki a legjobb lenne, vagy nem vállalhatom el, mert magánban nem volna elég biztonságos a dolog). Faramuci módon, amennyire fél valaki attól, hogy betegnek nyilvánítom, az én tapasztalatom alapján annyira csekély haszonnal bír, ha végül találok nála bármit is. Bár, volt, akit megnyugtatott a dolog.

Sokszor ijesztő, ha a félelmem, hogy talán beteg vagyok, egyszer csak visszapislant rám egy pszichológiai javaslatról, iránydiagnózis formájában. Még rosszabb lehet, ha a páciens tőlem hallja, hogy akkor most irány a szakorvos. Ebben a pillanatban ugyanis a kezdeti félsz véresen valóságossá válik, a gyanú beigazolódik, és látszólag nincs már menekvés vagy remény. Jó, van aki megnyugszik, mert már sejtette, hogy ez a baj, és tudja, hogy kezelhető. De itt sem a betegség címke maga, ami a galibát okozza: hanem az, hogy a páciensnek innentől kezdve nincs ötlete a “hogyan továbbra”. Ha csak betegség-egészség megkülönböztetésre utaznék, nekem se nagyon lenne.

A “betegség” “zavar”, a “zavar” “elavult alkalmazkodási kísérlet”

A “hogyan továbbra” mindkettőnk számára inkább az a kérdés adott választ eddig, hogy ezek a fura reakciók mégis milyen logika mentén működnek.

Igen, nem elírás: logika mentén. Ezt a logikát pl. Jung a célra irányulásban, a finalitás elvében (is) (ami a kauzalitás ellentéte) ragadta meg:

A fejlődési elmélettel kevésre jutnánk a finális nézőpont nélkül. Még Darwin is, ahogy arra Wundt rámutatott, dolgozott olyan finális elképzelésekkel, mint az adaptáció. A differenciáció és fejlődés kézenfekvő ténye soha nem magyarázható kimerítően az okság fogalmával; szükséges hozzá a finális nézőpont is, amit az ember ugyanúgy a pszichés evolúciója során hozott létre, mint az okság fogalmát. 

A finalitás elve szerint, az okokat egy cél eléréséhez szükséges eszközökként foghatjuk fel. Egy egyszerű példa erre a regresszió. Okát tekintve, a regressziót okozhatja az anyához való fixáció. De a finális álláspontból értelmezve a libido az anya-imago-hoz regrediál annak érdekében, hogy olyan asszociációkat találjon az emléknyomok között, melyek segítségével a további fejlődés lehetségessé válik, például egy szexuális rendszerből egy intellektuális vagy spirituális rendszer irányába. (Jung, 1975, 23.o., Loc 534, [42][43])

Vagyis, mondjuk, egy krízisállapotra jellemző, tapadékony, ráutalt, magatehetetlen és követelődző viselkedést mutató embernél nem elég, hogy az állapotromlást és a viselkedés éretlenségét az anyához való, túlzott ragaszkodással magyarázzuk. Feltehetjük azt is, hogy krízis során a pszichés energia arra megy el, hogy a páciens az emlékei között élő anya-képhez, anyai gondoskodás emlékeihez tapadó többi emlék között kutat, olyan rég elfeledett megoldási lehetőségeket keresve, mellyel képessé válna, mondjuk, egy durva veszteség élményből megerősödve kijönni. Jóllehet, Jung itt az ember(iség) fejlődésére utal ösztönlényből értelmes, majd spirituális lényekké.

Ha feltételezzük azt, hogy az evolúció során megjelent nagyfokú változatosság azt a célt szolgálja, hogy az élet a legtöbb helyen életképes maradjon (ami cél és nem ok), akkor feltehetjük azt is, hogy a pszichés folyamatoknak (tekintve, hogy a természet részei, és hogy az embergyermek valahol végigjárja az evolúciós fejlődés lépcsőfokait is) sem csupán oka, de célja is van.

E “milyen logika mentén működnek”cucc megértése nagyon hasonlít ahhoz a hozzáálláshoz, amit másutt Jung az álmok értelmezéséről ír. Szerinte azért mondjuk, hogy az álomkép, amit látunk, a felszínen persze, nem igazi (hamis), mert nem értjük. Jobban tennénk, szerinte, ha inkább egy olyan szövegnek tekintenénk, ami értelmetlen, de nem azért, mert az értelme el van fedve (és amit az álomkép mögé látva egyértelműen megtalálnánk, ha az álom hamis képe el nem fedné azt), hanem mert mi nem vagyunk képesek elolvasni. Nem mögéjük kell látnunk, első körben, hanem meg kell tanulnunk elolvasni. Az álmok értelmezése így azzal indul, hogy megvizsgáljuk az álom kontextusát (Jung, 2005). Nincs ez máshogy a páciens “fura dolgaival” sem. jó sok idő megy el arra, hogy megtanuljuk olvasni őket.

Sokszor megérthetjük e logikát és célszerűséget aszerint, hogy milyen szerepet tölt be a jelenség az ember életében, mi a funkciója. Ebben az értelmezésben a tudattalan tartalom (pl. tünet) célra irányul (Jacobi, 2009). Például egy eddig nem ismert, de az ember életét megkeserítő pszichés folyamat egy szerep felvételére kényszeríti az embert a fontos emberi kapcsolataiban, amit kiolvashatunk abból, hogyan viselkedik másokkal és a terapeutával (Caligor, Kernberg és Clarkin, 2007). Ebben az értelemben a viselkedés (tünet), akár az álomkép, egy szimbólum, amit visszafejteni, dekódolni lehet, ha megtanuljuk olvasni. A kódról vagy parancssorról a páciens elsőre  ritkán tud; ha tudna róla, nem cselekedne úgy, ahogy. Ennek rendszerint az az oka, hogy ez a parancssor (logika vagy cél) egy nem tudott tudásként, implicit emlékként működik. Teljesen automatizált a cucc, amit talán már akkor programozott belénk a környezetünk, amikor még azt sem tudtuk kimondani, hogy “ma-ma”.

A mentális zavar így elképzelhető egy stratégiaként vagy eszközként, ami az eredeti környezetéből kiszakítva már nem működik jól. Új környezetbe kerülve viselkedik régi módon a páciens, így viselkedése természetes módon tűnik érthetlennek, értelmetlennek, céltalannak, vagyis értelem nélkülinek, azaz bolondságnak vagy hülyeségnek. Pedig értelmezhető úgy is, mind egy másik világ nyelvezete. Ebben az értelemben a “betegség” inkább egy egykor hasznos vagy épp természetes funkció zavara, ami attól válik zavarrá, hogy zavarja az új helyzethez való alkalmazkodást. Vagyis a zavar egy elavult stratégia is lehet.

Innentől kezdve pedig már nem is az a kérdés a pszichológusnál, hogy betegség-e a dolog, amivel szemben állunk. Sokkal inkább az, hogyan működik ez a stratégia, hogyan működik rosszul, és hogyan működhetne jobban? Az első interjúnak, nálam legalábbis, pont az a célja, hogy kiderítsük: a Mátrix melyik parancssora szorul frissítésre, és hogyan frissítsük azt. 

Hülye pszichológus

Nem normális gondolat? Hát, nem az. Olyannyira nem, hogy amikor nem-páciens kérdez meg engem arról, hogy szerintem az ő életében mi miért alakul így, vagy hogy egy álom miért zargatja, a válaszom rendszerint elüt attól, amit “józan ésszel” elvárna. A róla vagy a helyzetről vázolt képem annyira nem egyezik azzal, amit addig gondolt magáról, hogy engem néz inkább hülyének: hát, ő nem így gondolja. Persze, hogy nem. Ezért kérdi tőlem magánemberként, és ezért nem keresett még szakembert magának a tisztelt kérdező. Már azelőtt el volt vetve a kényelmetlen nézőpont, hogy a kérdés megszületett volna, szerintem leginkább azért, mert a helyzet vagy az álom nagyobb szenvedést nem okoz. Ha okozna, már nem lehetne azt a másik nézőpontot olyan könnyen vagy olcsón letagadni, mert az eddig “nem úgy van az szerintem” alapon szerveződő logika még működik. Ha elég komoly a szenvedés és az ijedelem (esetleg bölcs előrelátás hozza a pácienst, aminek mindig lehet örülni), az azért is van, mert a “nem úgy van az” alapon szerveződő megoldási kísérletek már nem működnek. Az ember immáron rákényszerül (vagy önszántából válik nyitottá), hogy nyisson egy új nézőpontra. amíg a saját világunk kényelmes, addig a kényelmetlen világot nem szívesen engedjük be. Komfortzóna, ugye. Ebből a szemszögből nézve, a páciens nem azért jön hozzám, mert bolond, hanem azért, mert nem akar azzá válni. Pontosabban, azért jön, mert nem szenvedésen megy keresztül (okság), de ebből a szenvedésből ki szeretne jutni (finalitás). Ez az első pszichológiai vizsgálat finális nézőpontja. És nem azért jön, mert bolond, hanem épp ellenkezőleg: azért jön, mert nincs más ötlete, vagy éppen ez a legjobb, ami eszébe jutott. Eszközt keres arra, hogy dűlőre jusson a pszichéjével. A pszichológia pont ilyen eszköz. Butaság használni?

Ebben az értelemben, mondhatnánk azt is, hogy az a dőre, aki bár szóban kíváncsi arra, mi miért történik vele, mégsem veszi fontolóra a szakember válaszát. (Jó, nem nevezünk senkit dőrének. Ez is egy megoldás, hogy maradunk a saját válaszunknál. Ilyenkor mindig mindenkinek azt mondom, hogy ha nem okoz szenvedést, felejtse el.) Bezzeg a beteg ember! Ő még fizet is érte. De ciki!

-.-‘

Egyre inkább kételkedem abban, hogy a beteg-egészséges elkülönítésnek pszichiátriai ellátáson kívül van-e használható vonatkozása. A “mentálisan beteg” ember inkább hasonlít számomra egyfajta “child of ill omen“-re. Ezzel a hasonlattal informálisabb közegben rémisztgetem a népet. Az evolúciós fejlődési nézőpontból, fejlődés pszichopatológiai nézőpontból olyasvalakiről van szó, akinek peche volt: sok mindenbe nem lehetett / lehet beleszólása. A “hülyék” így leginkább annyiban különböznek a “nem hülyéktől”, hogy a “nem hülyék” bemákolták az életüket. Oké, Jung (1999) figyelmeztet, hogy nincs véletlen, csak olyan eseménysor, amit nem érünk fel ésszel. 

Ha jól ismerem a diagnosztika logikáját, akkor a diagnosztika során sem az a végső kérdés, hogy melyik betegségről van szó? A végső kérdés az, hogy mit tegyünk. A diagnosztika, betegségek megállapítása ennek csak az első lépése. Nem kéne itt leragadni. Az e válasz felé vezető úton a diagnózis (melyhez elvileg – bár a pszichiátria valahol pont kivétel – egy kórok és kórfolyamat is tartozik) csak egy lépcső. A logika szerint ha tudjuk a kórt, akkor tudjuk a kórokot és a kórfolyamatot is. Van azonban egy ok, amiért könnyen le lehet itt ragadni. Az első lépcsőnél. Az, hogy kevesen tudják, mi legyen utána. A páciens számára sokszor a legijesztőbb, hogy az ő tudása annál a pontnál, hogy “zavar”, véget ér. Azé is, aki ezért talán megbélyegzi, mert onnantól, hogy “beteg”, azt is mondjuk: “nem az én dolgom, ebben a világban nem vagyok otthon, és nincs is rá szükségem, hogy otthon legyek”.  A nem-tudott dolog, a nem-tudás az ijesztő mindkét fél számára. A szakember tudása, aki gyógyításra adja a fejét, itt kezdődik. És ideális esetben a szakember ezt a tudását átadja a páciensnek, így a páciens szorongásai is oldódhatnak menet közben.

További olvasmányok:

  • Caligor, E., Kernberg, O., F. és Clarkin, J., F. (2007). Handbook of Dinamic Psyhotherapy for Higher Level Personality Pathology. American Psychiatric Publishing Inc., London.
  • Jacobi, J. (2009). C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest.
  • Jung, C., G. (1975). Structure and Dynamics of the Psyche. The collected works of C. G. Jung. Complete Digital Edition. Vol. 8. 2nd Ed. Bollingen series XX, Princeton University Press. 
  • Jung, C., G. (1989). Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó.
  • Jung, C., G. (1999). Szellem és élet. Kossuth Kiadó.
  • Jung, C., G. (2005). Modern Man in Search of a Soul. Routledge Classics, London and New York.