Miben különbözik a szupportív és a (szak)pszichoterápia? 2. rész

A post második része (én mondtam, hogy sok mindenben)

Célok szintjén

A szupportív terápia abban segíti a pácienst, hogyan lépjen át, hogyan éljen együtt a problémás, rosszul működő én-résszel (Szőnyi és Füredi, 2008, Flaskay, 2010). Vagyis olyan folyamatokat próbálunk üzembe helyezni, amik aztán szinte maguktól, természetes úton teszik feleslegessé (legalábbis kevéssé erőssé) a védekező manővereket (amik szorosan kapcsolódnak e negatív személyiség-részekhez). Erre lesz egyfajta szerepmodell a terapeuta, aki megtartja a jó kapcsolatot a pácienssel a problémás én-rész ténykedése ellenére is. Vagyis (a pácienst is meglepve) nem vesz fel negatív szerepet. Akkor is igyekszik a támogató szerepben megmaradni, ha a páciens ezt az oldalát egyáltalán nem látja már (hogy sikerrel jár-e, az fontos kérdés. Ha nagyon nem, szakpszichoterápiára lesz szüksége a páciensnek). A mód, ahogyan a terapeuta kezeli a problémás-oldalt, mintegy beépül a páciensbe (azonosulás), aki saját, negatív oldalával való megküzdésben erre a mintára később támaszkodni tud majd. Ez közvetett módja e problémás részeinkkel való munkának: addig erősítjük a pozitívat, amíg a negatív én-részek már elviselhetőbbek lesznek. Ez nem lehetséges akkor, ha a problémás én-részt egyszerűen letagadja vagy figyelmen kívül hagyja a terapeuta. Azaz a negatív érzésekre odafigyelünk, de nem helyezünk rájuk akkora figyelmet, legfeljebb akkor, ha a páciens a kapcsolat, a terapeuta és saját pozitív oldalát szinte teljesen szem elől téveszti. Az így keletkező, negatív világba, negatív kapcsolatba az expresszív terápiák merészkednek be, főleg azért, mert jól megfogalmazott céljuk van e negatív világ megismerésével (erről nyújtanak tudást a páciensnek).

Gabbard (2009) pl. az empatikus megerősítésre (a szupportív terápia egyik eszköze) azt mondja, jól használható olyan embereknél, akiknél a korai traumáik alatt átélt élményeket nem értették meg kellő mélységben. Ugye, itt a sérült én-részt, amelyik nem kapott elég figyelmet anno, közvetlenül erősítjük meg. Az edukációra, magyarázatra  (szintén a szupportív eszközök közé tartoznak) azt mondja Flaskay (2010), akkor jönnek pl. jól, ha a páciens tünetei vagy viselkedése miatt rettentően szorong. Ilyenkor egy racionális magyarázat sokat segíthet abban, hogy oldjuk a páciens szorongását: ha intellektuálisan érti, min megy keresztül, talán kevésbé lesz az számára ijesztő. Itt a szorongást közvetlenül oldjuk, hiszen a páciensnek megnyugvásra van szüksége.

~na persze, egyáltalán nem mindegy, mennyi szorongással tud megküzdeni valaki.

Szorongástűrő képesség szintjén

A tiszta expresszív terápia a sérült én-rész igényeit (megerősítés) legfeljebb csak közvetetten elégíti ki, az ülések idejét inkább arra használja fel, hogy a problémás oldallal közvetlenül dolgozzon. Figyeljük meg, másutt van a hangsúly. A terapeuta itt nem elfogultabb a páciens jobbik oldala felé, semleges marad a rossz és jó én-részek felé is. Ennek előnye, hogy a problémás oldal közvetlenül megfigyelhető, megélhető, és dolgozni is lehet vele. Hátránya, hogy a páciens több frusztrációt és szorongást élhet meg, hiszen a problémás oldalaival senki nem szeret szembesülni. E plusz szorongás lehetősége nagyobb körültekintést kíván meg a szakembertől is. A szorongás arányát jól kell beállítani, ami sajátos kereteket igényel. Mások a játékszabályok, mint a szupportív terápia esetében – ahol nincs vagy minimális ez a szorongás. Ezért, ha a páciens érzelemszabályozása vagy szorongás tűrése, valóság érzékelése kevésbé kifinomult, a hangsúly kezd eltolódni a szupportív eszközök irányába. Ha nincs bizalom az emberek felé, egy expresszív megközelítés még rémisztő is lehet. Ha belefér a terápia kereteibe, akkor a hangsúly eltolható a szupportálás felé.

~Ha olyan mértékű szupportálásra van szükség, hogy a teljes figyelmünk erre kell irányuljon, akkor a (szak)pszichoterapeutának sincs más választása, mint szupportív terápiát javasolni/csinálni. Ha még azzal sem tudjuk megtartani a pácienst a szorongásaival szemben, akkor gyógyszerrel érdemes kombinálni a terápiát – általában ekkor javasolnak pszichoterápiás / pszichiátriai osztályos ellátást. Gyors és megbízható szorongásoldás ugyanis leginkább biológiai úton érhető el. Még ha a páciensnek ijesztő is. Ha a kérdés az, mikor éri meg szupportív terápiát, és mikor éri meg expresszív terápiát csinálni, a válasz: a pácienstől függ, a javaslat személyre szabott.

Ha a páciens még nem áll készen egy expresszív módszerre (inkább erősíteni szükséges a pozitív én-részeket): felkészíthető rá. Az ilyen esetekre lehet elővenni a szupportív terápiát, melyet Szőnyi és Füredi (2008) szerint alkalmazhatunk expresszív terápia előkészítésére is. Nem mindegy, hol állunk frusztrációtűrés és valóság értékelés ügyileg. Azoknak például, akiknél a pszichés védelem elég rugalmas, nem feltétlenül van szüksége értelmezésekre, mert maguktól is rájönnek (erm, egy idő után talán képesek rá), hol futott zátonyra a terapeutával való kapcsolatuk. Ők (hát, egy idő után talán már) tudják, hogy félreértés történik, és képesek a negatívba fordult kapcsolatból maguktól visszatérni egy pozitívba. Flaskay (2010) szerint náluk, az enyhe zavarokkal küzdőknél, működhet az expresszív és a szupportív terápia is.

~Ha belegondolunk, logikus a dolog: jól viselik a szorongást, ami a félreértések elismerésével jár, és képesek különböző én-részeik megélésére is. És képesek hozzáférni saját, akár fájdalmas élményeikhez is (többnyire) anélkül, hogy azok teljesen átszíneznék a világlátásukat és a kapcsolataikat.

Akiknél annyira keményvonalas a pszichés védelem, hogy még a világ értelmezését is megváltoztatja, e félreértésről még csak nem is tudnak. A negatívba fordult kapcsolatból maguktól már nagyon nehezen térnek vissza. Náluk a személyiség annyira bemerevedhet, hogy csak egyféleképpen képesek különböző én-részeik megélésére, és csak egyféleképpen tudnak jó kapcsolatot tartani másokkal. Minden más, alternatív kísérletet meghiúsít a védelmük, így hiába erősítgetjük a pozitív oldalukat (Kernberg, 2011) – az mintha nem is létezne. Ilyenkor a szupportív terápia kevésbé hasznos eljárás. Az expresszív terápiák módosított változataira van ilyenkor szükség (melyek se nem tisztán szupportívak, se nem tisztán expresszívek. Ilyen pl. az analitikusan orientált terápia).

Akiknél viszont annyira romba dőlt a szorongástűrés és a személyiség védelmi rendszere, hogy elvesztik a kapcsolatot a külvilággal, a gyógyszeres támogatás mellett szükségük van arra is, hogy a valóságba (annak pozitív oldalába, főként) visszavezessék őket. Náluk szerencsés döntés lehet (Szőnyi és Füredi, 2008) egy (gyógyszeres támogatás mellett vitt) szupportív terápia.

~Ismét csak logikus a dolog. Az nem provokálja a szorongásaikat, és a módszertana a félreértések helyett (több különböző valóság egyeztetése) a saját valósággal való kapcsolat erősítésére koncentrál (nem zavarjuk össze az amúgy is összezavarodott embert holmi alternatív helyzetértelmezésekkel).

Kapcsolati szinten

Remélem, látható, hogy a különbség az expresszív és a szupportív terápia között nem csak technikai, de kapcsolati is. Gabbard (2009) szerint különbség a kettő között, hogy az expresszív terápiában a figyelem főként arra irányul, miként torzulhat a kapcsolat ellátó és ellátandó között (áttétel, ugye, a valóság átszíneződés pillanata). Egyrészt. Másrészt, szupportív terápiában ritkábbak a terápiás ülések. Hogy mire jó ez? Szőnyi és Füredi (2008) szerint arra, hogy a terápiás kapcsolatot a feltáró terápiákhoz képest lazábbra engedjük. 

~A fentiek ismeretében ez is logikus javaslat. Minél kevesebb a két ülés közt eltelt idő (minél több ülés van egy héten), annál mélyebb és intenzívebb lesz az ellátó és ellátandó között a kapcsolat, és annál valószínűbb, hogy a páciensre jellemző, kapcsolatszabályozási torzítások is megjelennek majd az üléseken. Félreértéseket okozva, frusztrálva a pácienst, ami végül szorongáshoz vezethet (lásd e post első részét). Ezek a torzítások a kezelőt rákényszeríthetik, hogy a terápiás cél elérése érdekében többet foglalkozzon a kapcsolat negatívba fordulásával (nagyobb eséllyel is fordulhat negatívba a kapcsolat, ha gyakrabban találkozunk és több „kínosabb” dolgot tudunk meg a páciensről). Ami, ugye, nem célja a szupportív terápiának. Így talán érthetőbb, miért nincs részletesen kidolgozva a terápiás szerződés a szupportív terápiában: ez olyan rugalmasságot visz a kezelésbe, ami több teret enged a páciens igényeinek, így kevésbé frusztráló vagy szorongató számára. Ezért a heti egy vagy kevesebb ülés, illetve gyakoribb találkozások mellett az ajánlott 20-30 perces időtartam ülésenként (Szőnyi és Füredi, 2008). Így talán az is világosabb, miért ajánlja Flaskay (2010) a szupportív terápiát olyan embereknek, akik gyorsan szeretnének túl lenni a tüneteiken (a feltáró terápiák többsége mélyebb kapcsolatot igényel, aminek idő kell, hogy kifejlődhessen) vagy nem bíznak másokban (számukra a gyakori és mélyebb megismerést lehetővé tevő találkozás igen félelmetes dolog lehet). Krónikus betegségek és problémák mellett sokszor pedig elegendő a problémával való megküzdés erősítése, nem kell teljes kapcsolati mintákat (struktúrát)  átalakítani (azaz gyógyítani). Önsértés és öngyilkossági krízis, krízis és trauma mellett eleve szükséges a személyiség értékes oldalának megerősítése; pl. border—line személyiségzavar esetén, ahol a pozitív én-képet pillanatok alatt elsodorhatja egy hirtelen hangulatváltás, ami nagyon elviselhetetlenné teheti az egész életet (ugye, e zavar jellegzetessége a szélsőségesen fekete-fehér világszemlélet. A fekete világ pedig nagyon elviselhetetlen tud lenni a fehér párja nélkül).

Ellátási láncban (progresszivitás) elfoglalt helyük szerint

Egy nálam bölcsebb ember megjegyezte nekem, hogy ha a szupportív terápia felépíti a pozitív-ént, akkor az expresszív terápia lerombolja-e azt a negatívba forduló kapcsolat „engedélyezésével”?

Épp ellenkezőleg! Az expresszív terápiában a terapeuta az egészséges (pozitív) én-résszel (az ún. megfigyelő én-nel) szövetséget köt, és a negatív én-részeket elkezdi hozzá fűzni a pozitívhoz (ezt nevezik restrukturálásnak, mert a folyamat átalakítja nem csak az uralkodó személyiség-részt, de a problémásat is). A negatív én-rész egy expresszív terápiában úgy viselkedik, mint egy tanulási nehézséggel küzdő diák a vegyes csoportban. Ha hagyjuk, hogy egyedül eluralja az órát, a többiek sem tudnak tanulni. Ő meg végképp lemarad, és az iskola, aztán talán a társadalom megvetett páriája is lehet belőle. Ez történik kb. a negatívba forduló terápiás kapcsolatban. A pozitív én-részek (sem a páciensé, sem a terapeutáé) nem érvényesülhetnek, így a negatív sem fejlődik (ellenben mindent elural). De ha olyan tanuló csoportba rakjuk, ahol a többi diák tud rá időt és figyelmet szentelni, hirtelen ugrik a teljesítménye. A pozitív én-rész (amit a szupportív terápia segített felépíteni) az expresszív terápiában már jobban képes elviselni a negatív én-rész szertelenkedését (a szorongást, amit okoz). Sőt, semlegesítheti azt (általában a szakember segíti őt ebben), és a negatív én-rész elsőre negatívnak hitt tulajdonságait (pl. agresszió, szexuális vágyak) magába olvaszthatja (integrálhatja). Ezáltal mindkét én-rész bővül. A magába olvasztás során (mondjuk úgy, melléktermékként) jelentkező szorongást a megfigyelő-én már jobban elviseli, így a terapeuta is több időt szánhat a védekező manőverek és negatív én-részek megmutatására. A pozitív én-rész segíti a terapeutát abban, hogy a terapeuta helyett elviselhetőbbé teszi a szorongást. A terapeuta pedig segíti a pozitív én-részt abban, hogy megmutatja, mihez lehet kezdeni a negatív én-részekkel. A hangsúly ilyenkor azért is lehet a negatív én-részen és a negatívba fordulás is azért engedhető, mert a pozitív én-rész már elég erős hozzá; nem kell külön időt fordítani a felfegyverzésére. Azaz az expresszív terápia épít a szupportálás eredményére, nem pedig lerombolja azt.

~Ez a ráépítés megjelenik a hatótényezők (a terápia hatóanyagai) terén is.  Hogy miként? Majd később írok erről, mert lassan begyulladnak az ízületeim a sok gépeléstől.

Joggal merülhet fel a kérdés, ha még nem zavartam senkit rendesen össze, hogy akkor én mégis mit csinálok? Itt a válasz.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  • Kernberg, O., F. (2011), Határeseti állapotok és patológiás nárcizmus. Animula, Budapest.
  • Szőnyi, G. és Füredi, J. (Szerk.)(2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest.
  • Flaskay, G. (2010). Pszichoanalitikus terápia a gyakorlatban. Medicina, Budapest.
  • Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia tankönyve. Lélekben Otthon könyvek, Oriold és Társai, Budapest.