A krízis folyamata

A krízist akár úgy is felfoghatjuk, mint a tanulásra való képességünkkel együtt járó veszélyt. Az ember képes megtanulni, hogy a környezete milyen szabályok szerint működik, majd e szabályok alapján a különböző problémahelyzetek megoldására megoldási sablonokat (heurisztikát) készíteni. Döntéshelyzetben (amennyiben a helyzet ismerős) ezeket alkalmazza, hogy ne terhelje túl a korlátozott információ-feldolgozó rendszerét (vagyis „megszokott módon” alkalmazkodik egy-egy helyzethez, amikor csak teheti, mert állandóan részletes élethelyzet-elemzést készíteni igen fárasztó meló). A krízisnek azonban alapvető sajátossága, hogy egy teljesen új helyzetet teremt, melynek megoldásához ismerni kellene az új szabályrendszert is. Ha az új szabályrendszer drasztikusan különbözik a régiektől, akkor a régi helyzetek és szabályok alapján létrehozott heurisztikáink nem működnek. Ekkor az psziché hajlamos visszaváltani. Mint az autós  hegymenetben, egy fokozattal lejjebb kapcsol, ha már köhög a motor. Ez a „lejjebb” kapcsolás az elmében a régebbi megoldások feléledését jelenti. Ezt a visszakapcsolást nevezzük regressziónak, ami a személyiséget védő rendszerek (elhárító mechanizmusok) egyike.

A tanulást az új helyzetben újra kéne kezdeni, de úgy, hogy az addigi tanulás eredményeként létrejött ismereteinket, megoldási módjainkat most nem tudjuk használni (ennek rendszerint jó oka van, lásd később). Ennek eredménye, hogy a bajba jutott már „nem érti”, mi történik körülötte. Az addigi szabályrendszer, mely alapján értelmezte a vele történteket, ami alapján ki tudta számítani, mi fog történni és mit kell tennie, már érvénytelen. Az egyén „elveszti a fonalat”, a világ általa megismert játékszabályai, működése bizonytalanná válik. Ez a bizonytalanság a bajba jutottban is bizonytalanságot, szorongást kelt, ahogy az addig ismert „játékszabályok” használhatatlansága egyre egyértelműbbé válik számára. A megoldási kísérletek kudarcaival párhuzamosan nő az érzelmi feszültség. A folyamat jól követhető a krízis szakaszainak (Hajduska, 2012) áttekintésekor:

  1. Készenlét: mindennapos jelenség, amikor egy szorongatóbb helyzetbe kerülünk. A rendszer készenlétbe helyezi magát (stressz). A vérnyomás emelkedik, szaporább a légzés, a szívműködés, izomfeszülés, tágul a pupilla. A figyelem és az érzékelés is a provokatív ingerre koncentrál, az össze kognitív működés színvonala javul, pl. az emlékezésé.
  2. Küzdelem: a próba – eredmény/hiba – keresés – próba szekvencia jellemzi. Ha a megoldást célzó próbálkozás sikerrel jár, a szorongás csökken, az önbizalom nő, az érzelmi egyensúly fokozatosan helyreáll, a konfliktuskezelő repertoár fokozatosan bővül.

Amennyiben a próbálkozások és a keresés nem vezet eredményre, kudarcélmény várható. A próbák az eredménytelen kísérletek számának növekedésével egyre kapkodóbbak, realitást vesztettebbek. Az önértékelés megroppan, a feszültség emelkedik, az indulatok veszik át a vezérlést, érzelmi zavarodottság áll elő. Megjelenik a beszűkülés. A probléma mindennél fontosabbá válik, mely erősebb koncentrációval jár. Ez önmagában még segítené a probléma megoldását, most azonban akadállyá kezd válni, mert más megoldási módoknak nem enged teret, mint ami a bajba jutott fejében felmerül. A koncentráció lassan a görcsösség felé tolódik el, ami indulatokkal vagy passzív bénultsággal telítődik.

  1. Kapkodás: a próbálkozások itt már görcsösek, érzelemvezéreltek. A sok, eredménytelen próbálkozás lerombolta az önbecslést, az érzelmi túlsúly miatt a racionális gondolkodás, szempontváltás, rendezett viselkedés elkezd eltűnni. A beszűkültséggel az egyén képtelen a gondolkodás során egyszerre több szempontból is megvizsgálni ugyanazt a helyzetet. Elnyomott indulatok törhetnek a felszínre, megjelennek a hirtelen feszültséglevezetést segítő viselkedések (acting-out), ami másokat is veszélyeztethet (pl. dühében falhoz vág valaki egy vázát). E jelenségek feladata evolúciósan az volna, hogy ha már nem lehet a helyzetet megoldani, legalább elszakadni lehessen tőle, kiszállni belőle, hogy az érzelmi feszültség csökkenhessen. Ilyenkor a véletlen gyakran segít megoldani még a krízist. Átmeneti megnyugvás is segítséget jelenthet, mert később az egyén higgadtabban képes átgondolni az eseményeket.
  2. Összeomlás: az alkalmazkodóképesség felborul, az érzelmek uralma teljes. Pillanatnyi ötletbetörések, impulzusok határozzák meg a cselekvéseket, destruktív magatartásminták jelenhetnek meg. Ebben a szakaszban fordulhat elő az öngyilkosság, másokra irányuló agresszió, acting-out. Minden kudarc negatív visszacsatolást jelent, rontja az egyensúlyt, ami már így is épp eléggé megtépázott. Külső segítség nélkül várható dekompenzálódás, regresszió, akár pszichózis vagy öngyilkosság is.

A krízis mélyülésével egy már meghaladott működésmódba való „visszacsúszást” is látunk. A teljesen érzelemvezérelt működésmód a gyermekkorra jellemző. Kicsit kockább és infosabb megfogalmazásban: a tudatos helyzetmegoldáshoz képest az érzelmi hangsúlyú válasz evolúciósan korábbi (nos, csökkentett) üzemmód. Az egyedi tanuláson alapuló, tudatosan megtanult, cselekvéses válaszminták helyét az evolúciósan meghatározott, ill. javarészt öröklött válaszminták veszik át.

Jackson szerint az idegrendszer fejlődése során a viselkedés vezérlését az egyre magasabban szerveződő központok veszik át a primitívebb képletektől. Az összetettebb (mert összetettebb információval dolgoznak) területek azonban sérülékenyek. Ha megsérülnek, az alacsonyabb idegrendszeri struktúrákra hárul a szabályozás. A krízis esetén ennek a neurológiai elképzelésnek pszichológiai megfelelőjéről van szó. A folyamat neve regresszió (Gabbard, 2009). A fentiek ismeretében azt is mondhatjuk, egy „regressziós verembe” (Bakó, 2012, 37.o.) csúszunk le.  A verembe csúszott ember jellemzői (Bakó, 2012, 45.o.):

  1. Érzelmi terhek elviselésének hiánya.
  2. Az észlelés torzulása.
  3. A valóságvizsgálat hiányossága.
  4. Önállóság elvesztése.
  5. Test érzékelésének zavara.
  6. Eddigi fontos kapcsolataink megszakadása.
  7. Szavakkal való kifejezés képtelensége.
  8. Annak vágya, hogy beszéd nélkül is értsenek meg minket, mely csalódással ér véget.
  9. Annak hite, hogy mindenre képesek lehetünk, és a segítőink is mindenre képesek. Ami ismét csak csalódással ér véget.

A krízisregresszió akkor lép fel, amikor a válsághelyzet megoldásában a felnőtt megoldási módok kudarca és hiánya miatt csak az egyszer már működő, gyermeki stratégiák érhetőek el, a veleszületett mintázatok mellett (melyeket nem kell megtanulni a szülőktől vagy másoktól, az evolúció a természetes kiválasztódás révén ezt a tanulást már elintézte nekünk). A krízis egy olyan dilemmába kergeti a személyt, mellyel talán gyerekkora óta nem találkozott, és olyan működést követel meg tőle, melyet talán már gyermekkora óta nem alkalmazott (Bakó, 2012).

Amennyire én láttam a munkám során, ez rendszerint mindenkit igencsak meglep.

Ekkor a gyerekkori, akkor valamiért elérhetetlenné vált működésmód vagy személyiségrész – nevezzük úgy, „Énke” – hirtelen visszatér a viselkedés szabályozásába (Bakó, 2015), és a viselkedés hirtelen változását okozza. Ez a személyiség rész a gyermek felcseperedése során már nagyon korán használaton kívülre kerül, és a személyiség védelmi rendszere (Bakó, 2012) gondoskodik is róla, hogy magától ne férjünk hozzá.

Ezt a hozzáférést mesterségesen expresszív pszichoterápiával is meg lehet oldani, de előfordul, hogy az embernek nincs beleszólása „Énke” megjelenésébe. Amikor a környezetünk hirtelen megváltozik, és krízist okoz, na, az pont ilyen. A krízis kikényszerít valami változtatást az addigi életünkben és világképünkben (már ha szeretnénk egészségesen kikeveredni belőle), mely változás alapja valószínűleg ott van mélyen elásva a személyiség egy elfeledett sarkában. Csak jelenleg nem használható. Vagy azért, mert nincs teljes hozzáférés, vagy azért, mert ez a működésmód nyers és éretlen, nincs az irányításunk alatt – és pont azért, mert nyers, éretlen, és sokszor idegen is tőlünk, senki más körülöttünk nem érti, mi történik. Így a kontrollt ők sem tudják megadni felette. A krízishelyzetet felfoghatjuk talán úgy is, mint a felnőtt „Én” és a benne tömörülő, eddig jónak hitt válságmegoldó stratégiák kudarcát.  Valamelyest jó hír viszont, hogy az éretlen személyiségrészek rendszerint „eredeti” állapotukban őrződnek meg. Olyan erőforrást és alapot jelenthetnek a bajba jutott számára, mely teljesen „bio”, autentikus. Vagyis eleve nem hiányzik az emberből, ezért mesterségesen nem kell beleplántálni, azaz semmi teljesen új dolgot nem kell megtanulni. Ennek a rég feledésbe merült stratégiának kell megtanulni a használatát.

A fejlődésben a felnőtt éntől maradt, kissé éretlen, eleddig nem ismert és így nem „használt” személyiségrész váratlan felbukkanásával egy teljesen egészséges, épen megőrzött, ám régi és kevésbé érett én-részlet aktiválódik újra (Kalsched, 1996). Miután kóros folyamat itt nem zajlik le, a krízis nem betegség.

Szeretne többet tudni? Némi olvasnivaló:

  1. Bakó, T (2012). Verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest.
  2. Bakó, T (2015). Az Én és az Énke. Psycho Art, Budapest.
  3. Gabbard, G., O. (2009). A hosszú pszichodinamikus pszichoterápia alapjai. Animula, Budapest.
  4. Hajduska, M (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  5. Kalsched, D. (1996). The Inner World of Trauma. Routledge, London/New York.